hirdetés

A hét prózája – Garaczi László: Egy lemúr vallomásai

2018. június 18.

Garaczi pedig, így, immáron harminc év távlatából, nem csupán az underground hetyke és provokatív tempójáról festett szarkasztikus képet, hanem ráérzett valami másra is. – A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

A véletlen hozta így. Szombaton a HVG-ben olvastam Murányi Gábor összefoglaló elemzését a Nagy Imre kivégzését övező sajtótörténeti körülményekről. Arról, hogy milyen előkészületek során zajlott a Magyar Nemzetben a hivatalos közlemény megjelentetése. Egy teljes kolumnán a hazugságok és a rágalmak áradata. Hideglelést kaptam tőle most is. Aztán a mai napon A hét prózáját nekem kellett kiválasztanom, Garaczit akartam, a neten mászkáltam. A Jelenkor archívumában leltem fel az Egy lemúr vallomásai címmel közölt szöveget. Nem tudtam, melyik részt találtam meg, de az első bekezdés már elirányított, visszavezetett a később regénnyé terebélyesedett könyvhöz (Mintha élnél) ; éppen az újratemetés epizódjához.

Nem csupán korabeli olvasmányélményeim kértek szót, hanem az a huszonkilenc évvel ezelőtti délután is felrémlett. Pontos képek és hangulatok. Sosem felejtem el, milyen megrendülten álltam a Hősök terén. A Garaczi-féle frivol, az ünnep jelentőségéhez mérten blaszfémikus perspektíva és tapasztalat tőlem távol esett. Az én elbeszélésem és az övé egyetlen közös metszéspontban találkozik; két nappal '56 hőseinek búcsúztatása előtt, a Szent István körúti Akali borozóban a pultnál, egy harciasan illuminált kolléga fennen hangoztatta, hogy ő bizony munkásőr, és holnapután lesz nemulass, a fasiszta söpredékre lesújt a népet képviselő fegyveres testület haragja. Az elmondottak nyomatékosításaképp zakójának bal szárnya alól egy pisztoly markolatát villantotta meg. Csöppet sem tűnt fellengzősnek a gesztus, jóllehet nem igazán hittük, hogy a párt megkockáztatja a militáns fellépést, mégis eszünkbe jutott, hogy egy évvel korábban, október 23-án még vízágyúk álltak keresztben a Bartók Béla úton, a belvárosban rabomobilba pakolták az ellenzék jeleseit, a Váci utcában a tömegbe rendőrmotorosok hajtottak.

A tisztelgő főhajtás méltóságát végül nem zavarta meg semmi, Darvas Iván és Mensáros László olvasta a kivégzettek névsorát, amiből, ha eddig nem lett volna egyértelmű, kitűnt: a hatalmon lévő munkásosztály önmagára támadt, hiszen az elhangzott nevek nyolcvan százaléka vájár, öntőmunkás, vasúti dolgozó stb. volt, a felkelők az akkor még létező proletariátus szinte teljes spektrumából kerültek ki.

Fehér ingben és fekete zakóban, kezemben szál virággal várakoztam, hogy a koporsók elé érjek.

Garaczi pedig, így, immáron harminc év távlatából, nem csupán az underground hetyke és provokatív tempójáról festett szarkasztikus képet, hanem ráérzett valami másra is. Anélkül, hogy a könyv politikai aspektusait, ezt a keresetlen és nem szándékolt, azaz a próza homlokterébe nem emelt értelmezési keretet túlhangsúlyoznám, mégsem kerülhetem el – erre hív a ténylegesen létező politikai szereplők dokumentarista megjelenítése is –, hogy lássak benne valamely megelőlegezett keserűséget, a cinizmus mögött húzódó baljóslatú aggodalmat, a kételyt, amely fölöttébb gyanakodva szemléli ezt a gyászos népünnepélyt (sic), véli kétségesnek a reményt, hogy a magyar forradalom több évtizednyi hallgatás övezte történetére és alakjaira a nemzeti közösség számára épületes és sarkaiból kifordíthatatlan tájékozódási pontok alapíthatók.

Itt állunk 2018-ban, Nagy Imre és társai meggyilkolásának 60. évfordulóján, és nincs mit mondanunk egymásnak. Halottainkat, az utolsó magyar hősöket ugyan eltemettük akkor, de emléküket, emberi tartásukat, a haláltól vissza nem rettenő tekintetüket, szellemüket sikerült porhüvelyük mellé hantolni.

Garaczi prózáján most – q.e.d – bemutatható, miként belevetett a művészi forma az időbe, a történelem hogyan tartja mozgásban, miként nyit újabb tárnákat benne.

Jánossy Lajos

 

Garaczi László: Egy lemúr vallomásai

A söröm eltűnt, a pénzem is, egy ausztrál fiú a bejáratnál hatalmas indián kürtön brummogtatott: mikor a nagy Manitout elhagyta szerelme, letépte önnön hímtagját, és megfújta bánatában, hogy beleremegett az egész világ. Jonathan felajánlotta, hogy kivisz kocsin Budakalászra, mint három éve az a görög, de akkor ilyen hideg volt a víz: ----------------- és senki se úszott, pedig volt két csajszi, egy mellyes meg egy pisze (Fruzsina és Anita?), végül egy gázcsövet begurítottunk a tóba, és betörtük féltéglával a dömperek szélvédőjét – minek kotornak itten a nudista strandon? Idelátszik Békásmegyer, a házgyári házakhoz innen vették a sódert, ami itt meder és kék tó, ott szabályos, szürke betonkaptárak sora.

Akkorra a holtat kiásták, felszalagozták a lépcsőn, és kamerákat szegeztek rá.

Útközben betértünk egy lerobbant presszóba a Marx téren, rémhírekben és bosszúvágyban pácolódnak a reggeli részegek, egy borostás férfi pisztolyagyat villant belső zsebében, biztos forrásból tudja, hogy kommandósok fogják szétverni a gyászoló tömeget. Az Andrássyn hömpölyög a nép, Dani jön konokul szembe, és az sem enyhít megvető szigorán, hogy palackok lógnak ki a zsebünkből, és súlyosan be vagyunk állva, mert mi is megyünk „megstírölni a komcsi dögöt, mielőtt végleg elkaparják".

A sörsátor árnyas padjai. A cirkuszi látványosság csak ráadás, és ha tényleg lőni fognak, ezt a szépen felépített alkoholmérgezést átcsempésszük a túlvilágra. Lengő zászlók a magasban, mi mozog: a szél vagy a zászló? Egyik sem, ami mozog, az az ELME. Fizetési gondjaink támadnak, Imi ráförmed az egyik nőre (Fruzsina?), hogy „lenyúlta a germát", vagy elköltötte, úgyhogy „nyomás haza zsozsóért". A nő sápadtan cihelődik, látszik, mire gondol (hogy végleg lelép), és hogy az ellenkezőjét fogja tenni, mert szerelmes, és a szerelem nem ismeri az önérzet gyávaságát, és számos kifogást talál az érzéketlen csábító mentségére. Ráadásul Imi rekedt hangon ráüvölt, hogy szeretlek. Rendelünk még egy kört, és egy alkalmas pillanatban megpattanunk.

Az ünnepi díszbe öltözött tér, a zászlók immár súlyosan lógnak a déli verőn, mintha teleszítták volna magukat a szónokok bombasztikus frázisaival: áll az elme, megadta magát a sorsnak. Elpöffentünk egy szpinellót ott a morgó plebsznek orra előtt. A gyilkolásra és mártíriumra mindig kész kisemmizettek laza halmazai. Arcukat a szónoki pulpitus felé emelik, mintha onnan sütne rájuk a nap. Csak a megfelelő szóra várnak. A szónokok igyekezete arra irányul, hogy levezessék a feszültséget, hogy elhitessék, mostantól minden másképp lesz, mert lejárt a kommunizmus szavatossága, de el kell kerülni a hatalmi űr kínálta zűrzavart, legyenek türelemmel, őrizzék meg nyugalmukat, és bármennyit szenvedtek mindezidáig, menjenek szépen haza. Az új törvények meghozataláig a régiek maradnak érvényben. Demokrácia lesz a diktatúra intézményrendszerével. Mindent ki lehet mondani, de semmit nem lehet megváltoztatni. A komcsik bármikor lőhetnek. Elterjed, hogy Fejti György katonai hatalomátvételre készül, ő most az „erős ember". Kopaszodó negyvenes, gyakran nyomul a Napzártában, aztán úgy eltűnik az emlékezet süllyesztőjében, mintha sose lett volna. Új nevek bukkannak fel. Visszhangzanak a városban, naponta százszor, ezerszer röppennek el az ajkakról a remény vagy a rettegés hangján, a helyzet kulcsai ők: Antoniewicz Roland, Ribánszky Róbert vagy a Végvári százados – a hírnév pünkösdi királyai. Milyen szánalmassá csupaszít az idő, ez a Roland például nyilas röplapot szerkeszt provokatív céllal: mint régi jó kommunista, megszenteli a csúf eszközt a nemes eszmével, a ravasz taktikát a nagyvonalú stratégiával, és mikor szorul a hurok, befejeli az ügyészség üvegajtaját.

Egy nemzetiszín gyászolótól megtudjuk, hogy Kis Bálint, a tehetséges miskolci írópalánta és szeszkazán kivetette magát a századikról. Imi éppen Bálint kockás flanellingét hordja, amit egy részeg hajnalon kapott tőle Diósgyőrben, szorítani kezdi, mint Nesszosz inge. Most aztán inni kell.

Sok-sok tömény alkoholt kell az arcunkba beleönteni, gyorsan, megállás és nyakló nélkül. Lerészegedni az öntudatlanságig. Meghalt ez a pici fiú, ez a buta kis pojáca, poéta és paprikajancsi. A földön heverni széttárt karokkal boldogan. Mindenki temet, mindenki csikorgatja fogát, és titokban örül, hogy nem ő az „ünnepelt". (Alaposan eliszonyodni, ami a lelki egyensúly feltétele. Az aztékok varázslója évente egyszer egy szűzlány lenyúzott bőrében üvöltve keresztülrohant a városon, ezzel közösségi iszonyszükségletüket letudták egy évre, ez volt a jó lelkiismeret és a béke ára.)

Felpréselődtünk az egyesre, mámoros közönség zötyögött a körút felé, lent a járdán csoportba verődve tárgyalták az eseményeket, vagy fontos arccal loholtak az ólmos ég alatt, nehogy lemaradjanak a történelem csilingelő villamosáról.

Az Oktogonon néhány évtizede még nyilvános kivégzést rendeztek, az ítéletvégrehajtás hivatalos aktusa iránt, ahogy a lapok írták, példátlan érdeklődés nyilvánult meg, a Zeneakadémián berendezett bíróságról gördültek át a csukott autók, először Szívós Sándor szakaszvezetőt húzták fel a lámpavasra a nép örömujjongása közepette, és mikor a másik oszlop alatt feltűnt Rotyis Péter törzsőrmester alakja, fenyegető hangorkán rázta meg a teret, de a rendőrség megakadályozta a lincselést, nem oszlott a tömeg, és a karhatalomnak csak a legnagyobb nehézségek árán sikerült elérnie, hogy a kivégzettek teteme ne essen a tömeg dühének martalékául, nyakukba táblát akasztottak: „Szemet szemért, fogat fogért!", és a testek három napig himbálóztak a Nagykörút közepén közszemlére téve.

Most a bűnösök és áldozatok utódai vállvetve menetelnek, mert közös ellenségre találtak, a győzelem mámora eggyé forrasztja a szíveket, a pillanat örök, nincs holnap, nincs kijózanodás. (Én azért, ha arra járok, biztos, ami biztos, nagy ívben elkerülöm az Oktogon oszlopait.)

Akkor, három éve is benéztünk a Gézához, neje látványosan utálkozott, vágta a pofákat, míg Géza vigyorogva öltözködött, még megpróbáltuk a depressziós kis sógornőt lenyúlni, de nem hagyhatta, hogy nővére egyedül nézze a tévében a rendszerváltást.

Kétdekás barackkal erősítünk, és bevetjük magunkat Imi Bacsó Béla utcai nőjéhez. Ők is reggel óta vedelnek, a rosejbnit fokhagymaporral fűszerezik, iszonyatos, egy vegyi fegyver, az ízek radírja, és mi versengve, egymást túllicitálva dicsérjük, hogy már gyanút fognak, két kézzel tömjük magunkba, és követeljük a repetát. A háttérben körkapcsolás a rendszerváltás helyszíneiről, régi riporterek óvatos derűvel elemzik az új néptribunok szófordulatait. Mint egy jól sikerült majális, elcsattan néhány pofon, megindulnak a párttitkár háza felé, aztán semmi. Méltóság és önmérséklet, felemelődnek a tekintetek. Másrészt a helyzet teljesen áttekinthetetlen, olyan, mintha minden el lenne veszve, mintha egy rettenetes, ismeretlen erő ejtené foglyul a jövőt.

Hívjuk a kocsisori kurvákat, kedvesen szabódnak, sok a meló, tele a város beindult palival, ma aztán lehet kaszálni, új kurzus. A buszon botrány, Imi nem bírja a ritmusra rázkódást a bamba néppel, és a leghülyébb viccekkel próbál hangulatot varázsolni, átadja helyét egy „terhes bácsinak", ordítva sorolja a megállókat (debilek öröme), a felszállókat győzködi, hogy nincs fent több hely, a székelyhimnuszt énekli tisztelegve, a vihogó fruskákat alpári ajánlattal borzasztja el, hogy hiába is vannak ők öten, mert neki van, ugye, egy sörösüvege, egy másik keze, két hatalmas, bütykös nagylábujja és egy izmos nyelve: „eeeee!", és ne is haragudjanak, de amire ők eredetileg gondoltak, azt a barátnője - és itt rámutat a megvetően hátat fordító Jucira - a barátnője számára tartogatja, azt nem tudja bedobni a közösbe, esetleg, na jó, egy kis „cimi-cumi-falóka", de csak csínján, és tényleg csak szívességből, ha már ennyire odavannak, és egyébként meg kér egy százast elsejéig, tuti, hogy megadja „legközelebb". Aztán töredelmes vallomást tesz bűneiről az utazóközönségnek, és vezeklésként megfogadja, hogy amíg csak le nem szárad, kiöltve tartja a nyelvét. Úgynevezett térképnyelve van, árkokkal sűrűn barázdált és rettenetes méretű. Szúrós tekintettel áll a kinyíló ajtóban a lógó, vörös húsdarabbal az állán, és nem mernek felszállni a megállóból. Aztán egy néni háta mögé oson, és így, kilógó nyelvvel „megkéri", hogy jelezzen, az előbb még rákvörös fruskák megint pukkadoznak.

Gyöngyike ül az ölemben, a penetráns rosejbni értelmi (és gyakorlati) szerzője. A titkos recept után tudakozódom, azt mondja, anyáról lányára száll, és a hónom alá gyűri kezét. Érdemes élni. Joseph Beuys áthajított egy pudvás krumplit a Berlini Falon, és még röptében eltrafálták Honecker mesterlövészei. Walter Ulbricht viszont egy fényképen belenyal a lipcsei bölcsisek püréjébe. Gyöngyike nevetve (vagy zokogva?) karomhoz nyomja arcát. De én ma dorbézolni akarok, „féktelen tivornya!", ma nem akarok felnőni, éppen ma?, na nem, azt nem, ma hülyeségeket akarok mondani, és hülyeségeket akarok csinálni, őrjöngeni akarok, ez a szerelem pedig lebegjen pikánsan a lehetőség szférájában. És ez jóindulat, mert megóvom őt megbízhatatlan önmagamtól, de nem hagyom azt se, hogy véglegesen csalódjon reményeiben. Mert ma minden sikerülhet. A ház előtt a járdán az Európa Kiadó gitárosa és Szilágyi, a dilettáns költő és sakkfenomén vadul rugdalják egymást. Bent se jobb, Zsolti éppen rátöri nőjére a klozettajtót, pedig a fehérmájú Érika most az egyszer teljesen véletlenül szorult be az ismeretlen, langaléta grafikussal, akit Zsolti még az ajtóbetörés lendületével lecsap, majd Erikához látna, de szétválasztjuk őket, a grafikus a kádból kalimpál kifelé, és mindenki egyszerre üvölt. A házigazdát régóta nem látták, kint alszik a kertben, vagy Szentendrén a Galériában olvassa fel a verseit, este nagyon berúgott, és nem tudott járni.

Meghalt a Bálint.

Elcsitul a harci zaj, Hunyás zongorázik a nagyszobában, földöntúli félmosoly, szájában cigi, „Junky angel...", dúdolja maga elé.

A lélek parazsa.

Homálynoki Szippantovics és a füsti fecskék.

Boldog futuristák nyolcvankilenc nyarán.

Kádár halott, rehabilitálták Nagy Imrét, „fly Robin fly", és jön egy szép, új világ.

Csak én maradtam éber, a fürdőszobában a tükör előtt álltam mozdulatlan, és akaratomat puhán megfeszítve tízszer egymás után felállítottam a fütyülőmet, mert ez a napi jógám, a (szemérem)test feletti szellemi uralom tantrikus művészete.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.