hirdetés

A hét prózája – Györe Balázs: A 91-esen nyugodtan elalhatok

2018. április 16.

Illett hozzá, passzolt az araszoló figyelem. Érdekes volt, hogy ez a rendkívüli szorgalommal és alázattal felvértezett író, akinek életműve immáron megkerülhetetlen, hogyan indult; az érkezési oldalról visszapillantani. – A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Györe Balázs könyvei mindig a kezem ügyében vannak. Bármikor értük nyúlok, beléjük lapozok, haza érkezem, otthon vagyok. A kezdetektől lekötelezettje lettem; takarékos mondatai, erős szakító szilárdságú bekezdései, szigorú emlékmunkája, az önértés irányába mutató elbeszélésért folytatott küzdelme, a helyek és az alakok beazonosításáért zajló, kétségekkel teli útkeresése, a irodalomba vetett hite –amelyet az elbukás állandó esélye (!) ellenpontoz – prózájában olyan elektromágneses sugárzást teremtettek, hogy Györe úgynevezett valóság iránti szenvedélye annak tárgyát kérdőjelezi meg, kezdi ki egyenesen.

A mostani alkalommal nem léptem a könyvespolchoz, nem éreztem magamban elég szuflát, hogy kimásoljak egy tetszőlegesen kiválasztott részt. A tetszőlegest megismétlem, mert Györe szövegeiben nincs kihagyás, nincs lazsálás, bárhol ütöm fel, helyben vagyok. Szóval a nethez folyamodtam, és a Jelenkor archívumában leltem meg az alább olvasható passzust. A periodika 1987/3-as számában járunk. Mielőtt Györe regényrészleténél kikötöttem, végigfutottam a címlapon feltüntetett tartalomjegyzéket. Gyászjelentéssel indul a Jelenkor ekkor; a Szederkényi Ervinével. Csordás Gábor váltja őt majd, képviseli tovább méltón és megújítón az újság szellemi küldetését. A maradéktalanság igénye nélkül: Szentkuthyba, Nádas melankólia-esszéjébe ütközöm, Balassa Halálnaplóiba, Márton László novelláiba, Parti Nagy verseibe, György Péter Kassák-tanulmányába, Pálinkás György prózájába. Megcsap valami, lecsap rám, meglök. Hirtelen átrohan rajtam harminc év, hirtelen harminc évvel fiatalabb vagyok. Megjelent a Jelenkor, láttad, kérdezem felvillanyozottan – magamtól. Ahogyan egykor kérdeztük – egymástól.

Györe részletével elbíbelődöm. Mert másolni ugyan, miként fennebb jeleztem, nem akartam, ám a a szövegnek mégis el kellett jutni a szerkesztői rendszerbe, ehhez pedig mégiscsak másolnom kellett pdf-ből jegyzettömbbe, jegyzettömbből worldbe. Utóbbiban a szöveghűséget csak úgy tudtam helyreállítani, hogy összébb kellett húzzam a sorokat, bekezdéseket. Így olvastam most Györét. Illett hozzá, passzolt az araszoló figyelem. Érdekes volt, hogy ez a rendkívüli szorgalommal és alázattal felvértezett író, akinek életműve immáron megkerülhetetlen, hogyan indult; az érkezési oldalról visszapillantani.

Nem véletlen a terjedelmesebb textus melletti döntés. Így érvényesül Györe kompozíciót teremtő tempója, ez az egyszerre minimalista és álomszerű kamaramű, amely ugyanúgy, ugyanolyan feszesen áll az akkor még nem tisztán látható későbbi művek mögött, mondanám inkább mellett, mint a maga idejében. Ugyanolyan magányosan és társtalanul. Nem tűnik fel rajta a kor, a születési ideje alapján öregebb csak. Nincsenek rokonai, „csak" -  barátai.

Jánossy Lajos

 

Györe Balázs: A 91-esen nyugodtan elalhatok (részlet)

Ülsz az ajtótok előtt a nyugágyban, izzadtan. Jól esik a pihenés. Délután van. Már nem tűz az ajtótokra a nap. Anyád egy kistányéron vajas kenyeret, felszeletelt zöldpaprikát, sajtot és egy pohár kakaót ad ki kezedbe a konyhából. Ez az uzsonna. A paprika ere kivágva. Megsózva. ízlik. Hátradőlve eszegetsz. Minden harapás után iszol egy kortyot. Így szoktad meg. Belátod az egész udvart. Mindenről tudsz, ami itt történik. Még nincs vége a napnak. Áldott jó nyugágy! Reggelente kivinni az udvarra és kinyitni. Huzatát szívja a nap. Mindenkinek van Újpesten nyugágya. Nézed az udvart a nyugágyból. Mancika kiönt valamit a kanálisba. Behunyod a szemed. Szabad.

A Virág utcában volt egy háztartási bolt. Mindenki csak így hívta: festékes bolt. Vagy festékes üzlet. Megyek a festékeshez, mondtam. A pult mögött állt, két kezére támaszkodva, összefestékezett köpenyében a festékes bácsi. Tőle kértünk mosószappant, ecsetet. Smirglipapírt vásároltam. A festékes bolt mellett laktak Sólyom Rudiék egy kertes házban. Növény kúszott fel a falra. Szinte eltakarta az ablakokat. Sohasem voltam benn náluk. Sólyom Rudi osztályunk legjobb tanulója. Néztem az utcáról gyönyörű kertjüket. Rudit nem iratták be a szülei a Gorkij-osztályba, 1961-ben. Összeválogatták a legjobban tanuló gyerekeket Újpest iskoláiból. Remegve léptem a festékes boltba, hátha itt találom Kikillai Dorottyát. Remegve léptem ki az üzletből, és lestem az utcára, hátha megpillantom őt. Vittem magammal haza a festékes bolt szagát. Dóri arcát. Anyám beiratott az Attila utcai iskolába. Más szülők ellenálltak. Az orosz miatt. Vagy attól féltek, hogy gyermekük lemarad a csupa kitűnő meg jeles tanulótól. Az volt az érdekes, hogy senki sem maradt le. Mindenki jól tanult. Szerettük az oroszt. Nem tudtuk, mi az.

A televízió szilveszteri műsorában Kazal László konferált. Kijött kopasz fejjel a függöny elé. Egy táblát tartott a kezében: 1961. Megfordította maga előtt a táblát. Ekkor is ugyanaz volt ráírva: 1961.

Nyaralni mentünk a Balatonhoz. Apám kivette a szabadságát. Becsomagoltunk. Az indulás előtti éjszakán rendszerint megbetegedtem. Belázasodtam. Másnap reggel apám egyedül indult el. Ha lement a lázam, néhány nappal később mi is elutaztunk anyámmal. Egyszer begyulladt a fogam. Bementünk Siófokra. Egyszer kettesben nyaraltunk anyámmal Szemesen. Meglátogattuk Annus nénit Lellén.

Apám elővette a személyi igazolványát, adott pénzt, és elmentem kerékpárt bérelni magamnak. Óránként hosszabítottam meg a kölcsönzési időt. Átbicikliztem a napokat a Balaton mellett. Apám egész nap olvasott, jegyzetelt, én pedig egész nap kerékpároztam. Így nyaraltunk mi együtt. Anyám napközis tábort vezetett az ország másik végén. Muszáj volt.

Snuroztunk. Fej vagy írás? Sokszor kiütöttek. Írás! Valaki összerázta tenyerében az aprópénzt, aztán földobta. Fej, fej, írás, írás, írás.

Kiss Jóska apja fényképezőgépet vásárolt. Nem tudtuk, hogy mi a csuda ez. Kihozta az udvarra. Körbeálltuk Jóska papáját. A fényképezőgép fekete volt. Tokkal, szíjjal. Nyakba lehetett akasztani. Kiss bácsi a nyakába akasztotta. A fényképezőgépnek neve is volt: „Pajtás". Miért ez a neve? Nem értettük. Jóska apja elmélyülten magyarázta a kis gyülekezetnek, hogyan működik, mit kell a gépen megnyomni, és akkor mi fog történni. Állítgatta, csavargatta a fényképezőgép részeit. Néztük. A bal kezében egy kis fekete kupakot tartott. Jóska kezébe papírdobozkát adott. Azt hiszem, ebben volt a film. A film. Erről is mondott valamit. Ez nem olyan, mint a diavetítő. A Tamás bátya kunyhója. Nagysokára terelgetni kezdett bennünket Kiss bácsi. Hova álljunk, mit csináljunk, mire figyeljünk. Ő most le fog minket fényképezni. Fölnézett az égre. Mi is fölnéztünk. Az udvar közepére mentünk. „Itt jó lesz" - mondta. Hosszadalmas volt. Belesütött a nap a szemembe. Hunyorogtam. Zsebre dugtam a kezem. Kiss bácsi állát lefeszítve nézte a fényképezőgépet. Csavargatott rajta valamit. Újra fölnézett az égre. Fárasztó volt. Arra kért bennünket, hogy ne pislogjunk. Hogyhogy? Nézzünk oda. Hova? Aztán nem történt semmi. Lehetett pislogni, meg kényelmesen állni. Mozogni.

A fényképen jól látható, hogy - talán a sietség miatt - nyitva felejtették a vízcsapot. Folyott belőle a víz. Folyt mögöttünk a csapból a víz. Csordogált. Nem volt teljesen kinyitva a csap.

Kiss Jóska papája egyébként kedvelt engem. Sokszor vitt a motorján. Anyám nem örült. Nem bízott benne. Nem a motorozástól, hanem tőle féltett. Akkoriban több olyan eset is történt, hogy elhagyott helyekre csaltak el gyerekeket, és mindenfélét csináltak velük. Kiss bácsi óvatosan vezette a motorját. Nem akart elcsábítani.
Ha észrevette, hogy unatkozom, szóba elegyedett velem, kihívott az utcára motort szerelni, levitt magával a hűvös pincébe. Vagy csak üldögéltünk az ajtójuk előtt és borsót fejtettünk. Atlétatrikóban.

Vasárnap délelőttönként elmentünk a fürdőbe apámmal. A fürdő a FŐBUSZ-szal szemben volt, a Szabadságharcosok útjánál. Egy forintért lehetett zuhanyozni. Vasárnap délelőtt a férfiaknak. Levetkőztünk. Bementünk a gőzbe. Mindenkinek lógott a fütyülője. Apám beszappanozott. Beállította a zuhanyt. Földre esett a szappan. Csúszkált. Úszott.

„Szőrös már?" - kérdezgettük szünetekben a lányoktól. „Mármint a hónodalja!" „Lenn szőke vagy?" - kérdezgettük a szőkéket. Jó lett volna már tudni, bizony.
Megtörölköztünk, felöltöztünk. Délután a lányok jöttek ide, talán ugyanilyen érzésekkel.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy én nem csak egyszerű olvasója vagyok az Iskola a határon című regénynek, hanem szerepelek is benne. Ez a jóakaróm felfedezni vélt bennem egyfajta elfeledett férfiasságot. Messziről szerettem a lányokat. Akiket szerettem, azokhoz nem közeledtem. Csak messziről. Úgyis elmúlik. És ha nem, akkor örök. Kikillaiékhoz sem mertem bemenni. Akiket szerettem, azokat nem szólítottam meg. Csak messziről. Nem húsból és vérből voltak ezek a lányok, nem akartam megérinteni őket. A tisztaságot akartam. Szétválasztottam. Mauer Évát kívántam. A bőrét, szemét, kezét. A fogsorát. Nevetését. Mozdulatait. Nő volt. Igazi nő. Húsból, vérből, bőrből, szagokból. Olyan, akit eddig csak filmen láttam. Színésznő. Mauer és Kikillai. Huszonöt év elteltével sem tudom rendesen elmondani, amit szeretnék. Huszonöt év múlva sem. Évának olyan vonzása volt, hogy most is beleremegek. Huszonöt év után is megborzongok. Minderről 1961-ben is tudtam. Ragaszkodtam Kikillaihoz. Egyesek el akarták venni tőlem. Hágenburg Péter például. Mauer Évát észre kellett venni! Kellett. A tornaórákon. Kékdresszben, a gerendán, kecsesen. A jégpályákon. Uszodákban. Leejtettem valamit, lehajoltam, és hátranéztem a pad alatt Éva lába közé. Ő észrevette, de engedte, hadd nézzem. Nem zárta össze a lábát. Nem szorította össze a térdét. Ugyanezt Kikillai Dorottyával nem mertem volna megtenni. Nem próbáltam volna a lába közé nézni, ha történetesen mögöttem ült volna. Ez a különbség.

Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy valamikor régen mindnyájan Antigonét szerettük.

Jártunk apámmal a Palatinusra, kettesben. Leterítettük a pokrócot a fűre. Apám gondosan választotta ki minden egyes alkalommal a megfelelő helyet. A nappal szemben feküdt le a földre. Én fürödni mentem azonnal. Apám egész nap napozott. Imádott napozni. Néha fölkelt és lezuhanyozta magát. Néha visszamentem hozzá. Mozdulatlanul feküdt, hanyatt, a nap felé fordulva. Melléje hevertem, oldalamra fordultam, rátámaszkodtam a könyökömre. Nem beszéltünk. Apám bekente magát Niveával. Szólt a hangosbemondó. Gyékényeket lehetett bérelni a strand bejáratánál. Bementem a nagymedencébe. Kolompoltak, átmentem a hullámba. Mászkáltam. Tocsogtam a kisvízben. Belepisiltem, óvatosan a medencékbe. Ugrándoztam. Hátramentem az árkádos melegvizes medencébe. Négykézláb másztam. Kúsztam a medence alján. Ismerkedtem. Könnyen ment. Játszottunk. Lemerültünk a víz alá és megfogtam a lányok mellét. Engedték. Nevettek. Sikongattak. Lefröcsköltük a szunyókáló embereket, akik mozdulatlanul ücsörögtek a vízben. Áztatták magukat. Kemény volt a lányok melle.

„Fogd meg egy pillanatra!" „Eltetted?" „Mehetünk?" Ennyit beszéltünk egymással a strandon apámmal.

Amikor fölköltöztünk a Rózsadombra, nem jártunk együtt többet strandra. Utasi Ferivel mentem a Csasziba. A szomszédunkban lakott, a Szeréna utca elején. Lefutottunk a Kavics lépcsőn. A kisvízben megtaláltuk a lányokat. Varga Juli mellét fogdostam a víz alatt egész nyáron.

Apám kicipelt magával a margitszigeti tenisz-stadionba. Nagyon untam. Hőség volt. Tűzött ránk a nap. Apám levette az ingét. Sortnadrágban volt. Megtelt a tribün. Ide-oda pattogott a labda. Kellemes hangja volt. Mozogtak a fejek, balról jobbra, jobbról balra. Én a nézőket figyeltem. A fejeket. Mulatságos. Izgalmas mérkőzés lehetett. Gulyás István játszhatott Metrevelivel. Porzott a salak. Untam. Mégsem szóltam apámnak, hogy menjünk innen, ez engem nem érdekel. Nem ismertem a játékszabályokat. Térfelet cseréltek a teniszezők. Letörölték arcukról az izzadságot. Derekasan végigunatkoztam a meccset. Tapsoltak. Fölálltunk. Ki győzött?
Nem tudtam megmutatni, ha szerettem valakit. Nem tudtam közeledni. Udvarolni. Nem szólaltam meg. Nem lehetett észrevenni rajtam. Rendesen viselkedtem. Közönyösen. Látszatra közömbösen beszélgettem azzal, akit szerettem, vagy akit szeretni akartam. Hagytam. Engedtem. Voltak, akik megérezték rajtam láthatatlan közeledésemet. Megszimatolták a szeretetet. Tudták. Kikillai Dorottya megérezte. Tudta. Az elejétől kezdve. Az első pillanattól. Tudta, hogy összetartozunk. Érthető? Az osztályban is tudta mindenki, hogy összetartozunk. Tiszteletben tartották. Csak Maticska meg Hágenburg próbálkozott néha a szétválasztással. Ezek a támadások nem sikerültek.

Nagyon kevés választott el attól, hogy Mauer Éva karjába rohanjak. Éva készen állt. Én még vártam. Mitől függött az életem? Elszalasztottam. Dórira vártam.

Hatodikban, a tanév vége előtt elterjedt a hír az osztályunkban, hogy elköltözünk Újpestről. Hágenburg mosolygott, összedörzsölte kárörvendően a kezét. Féltem. Maticska elhúzta a száját. Nem mertem Kikillaira nézni. Szégyelltem magam. Elkezdődött az oroszóra. Nem tudtam figyelni. Nem zárták még le a jegyem. Éreztem, hogy örökre elmegyek. Hogy itthagyok mindent. Mindenkit. Soha többet nem fogok visszajönni. Nem fogom őket többet látni. A társaimat. Nem lesznek többet társaim. Tudtam, mégsem tettem ellene semmit. Nem tehettem. Miért? Kicseréltük Kikillaival a saját fényképeinket. Fogalmam sincs, mit mondhattunk egymásnak! Egyetlen egy szóra sem emlékszem! A jelenetre sem. Csak az érzésre, a félelemre, a remegésre, a nézésre. Szerettem Dóri szemébe nézni. Most nem! NE! Szerettük egymás szemét az órák alatt. Végig.

Az iskolában elmondhattam, hogy elköltözünk. Hogy többet nem fogok ebbe az iskolába járni. Soha! Az udvarunkban nem volt szabad elmondani.

Mauer az iskola mellett lakott, közel a Dunához, egy emeletes, új házban. Többször szóba jött, hogy iskola után föl lehetne menni hozzájuk. Nincs otthon náluk senki. Bakcsi Zoli közvetített, mosolyogva. Fekete, nagyfogú fiú volt. Lassan beszélt. Második a névsorban. Sohasem mentem föl Mauerékhoz. Már-már elindultam. Betettem a köpenyemet a táskámba.

Télen Bakcsi Zoli kihozott egy Bea nevű lányt a jégpályára. Szőke volt, világos pulóvert viselt. Cipőre felcsatolható korcsolyájában bukdácsolt. Zoli magunkra hagyott. Nagy kerítő volt. Szerintem ilyen kurblis korcsolyával nem lehetett rendesen korcsolyázni. Tetszett nekem Beatrix. Ellenálltam. Nyáron is láttam őt néhányszor a strandon, de nem mentem oda hozzá. Nekem már volt valakim. Hűséges voltam. Hűségesen várakoztam Kikillaira. Hátha kijön egyszer a strandra, vagy a jégpályára, esetleg vasárnap délelőtt a kistemplomba.

Nehezen barátkoztam meg azzal a mondattal, melyben Antigoné neve szerepel. Hogy valaha mindnyájan Antigonét szerettük. Én nem szerettem Antigonét, sem a görög tragédiát. Nem szerettem ezt a nőt.

Gábor sokáig fésülködött a tükör előtt. Kefével. Bevizezte, majd hátrafésülte a haját. Irigyeltem. Jó lett volna, ha én is hátra tudom fésülni a hajam. Hogy ne látszódjon a forgóm a fejem tetején. Szerettem volna hátra szoktatni a hajam. Nem sikerült. Hiába vizeztem be, hiába keféltem. Gábor hosszasan fésülködött a tükör előtt, aztán elment otthonról. Tudtam, hova megy. Le, a Tél utcán. Nem vitt magával. Kétségbeesetten keféltem a hajam.

Gábor kisfiúnak tartott. Nem avatott be a dolgaiba. El akartam vele hitetni, hogy már mindent tudok. Nem hitte el. Nem vitt magával a lányokhoz.
Kirándultam apámmal. Olyan gyorsan ment, hogy már-már futnom kellett mellette, nehogy lemaradjak. Csak a legszükségesebbet beszéltük meg egymással. A villamoson mindig ő ült szemben a menetiránnyal. Én háttal. Nem zavart. Öt nyilván feszélyezte volna, ha fordítva kellett volna ülnünk. Nem nyafogtam. Nem kellett vennie nekem semmit. Nem kértem perecet, sem szörpöt. Ültem szótlanul a villamoson, gyerekjeggyel a kezemben. Azt sem gyűrögettem. Néztem a Béke utcán a családi házakat. Kiválasztottam közülük egyet, és elképzeltem, hogy kertes házban lakunk.

Gyöngyözve pergett le a víz Varga Juli bőréről. Utasi Feri megismerkedett a medencében egy kislánnyal, aki közértes eladónak tanult. Kiszorítottunk egy kis vizet a medencéből. Fröcsköltünk. Nyolcadik után elszakadtam Utasitói. Én gimnáziumba iratkoztam, ő autószerelő akart lenni. Ha összefutottunk a Kavics utcában, csak köszöntünk egymásnak, de nem álltunk meg egymással beszélgetni. Nem beszéltünk meg időpontot, hogy mikor megyünk át egymáshoz. Ugrabugráltunk a kisvízben, majd bemutattam a hátúszást a nagymedencében. Feri feleségül vette a közértes lányt. Varga Julcsának nyoma veszett.

Utasiéknál hallgattam életemben először a Szabad Európa Rádiót. A teenager partyt. Cseke Lászlót. A furcsa jeligéket. „Csodálatos pézsmapatkány." „Az öreg csősz őszbe csavarodott." München, postfach. „She loves you, ye, ye, ye." Néha elment a dallam, aztán visszajött. Egy zöld akváriumban halak úszkáltak, lassan, nagyon lassan. Hallgattuk a Beatlest a délutáni félhomályban. A kertben ugatott a kutya. Birkóztunk. Verekedtünk. Feri volt az erősebb. Hamar maga alá gyűrt. Vastagodott a fütyülőnk. Bementünk az albérlőjük szobájába, leakasztottuk a falról a gitárt és pengettük. Énekeltünk. Ugrándoztunk. A másik szobában recsegett a rádió. Kutattunk az albérlő holmija között. Nyávogott a macska. Átjöttünk hozzánk. Belelapoztunk apám könyveibe. Női neveket, nőket kerestünk. Az izgalmasabb részeket fölolvastuk hangosan. Megmerevedett a fütyülőnk.

Marival egyáltalán nem ismerkedtem össze. Nem ismertem. Nem tudtam, hány éves. Álltunk, egymáshoz tapadva, Újpesten, az egyik utcasarkon, anélkül, hogy ismertük volna egymást. Furcsa. Csak az érzékeinknek volt szüksége a másikra. A falnak támasztotta a hátát, én meg csókolgattam, hozzányomtam a testemet, átöleltem. Kigomboltam a blúzát. Megfogtam a mellét. Simogathattam. Fogdoshattam. Markolásztam. Szép, fejlett melle volt. Fölállt a fütyülöm. Kikandikált a rövidnadrágomból. Kilátszott a vége. Leszorítottan. Odanyomtam Marihoz. Hozzádörzsöltem. Szájamba vettem a mellbimbókat. Mari nem nyúlt hozzám. Engedte, hogy becsúsztassam a kezem a bugyijába. Álltunk az Anonymus utcában. Megcsókoltam a nyakát. Félrehajtotta a fejét. Nem szólt. Mosolygott. Éreztem, hogy többet tud a testről, mint én. Hogy többet tud rólam, mint én róla. Hogy ismer valamit, amiről nekem egyáltalán nincsen fogalmam. Hogy tudja a dolgokat ősi biztonsággal. Nyár volt. Megizzadtunk. Különös szaga volt a testének. Nem tudtam megszokni. Megpró­ báltam úgy tenni, mint a filmekben. Megcsókoltam a száját. Rátapasztottam a számat keresztben a szájára. Kinyitottam, és a nyelvemmel megérintettem. Óvatosan, vigyázva. Ő nem nyitotta ki a száját. Nem engedte, hogy a nyelvemet bedugjam a szájába. Ezt nem engedte. Az enyém volt. Senki sem járt arrafelé. Visszasétáltunk. Lelkiismeret furdalásom volt. Kikillai Dorottyára gondoltam. Bandukoltunk a porban. Többször találkoztunk. Hogyan? Hisz egyetlen egyszer sem beszéltünk meg találkozót! Álltunk a falnál, az árnyékban, egymáshoz tapadva. A Chinoinnál. A trafiknál. Ki lehetett ez a lány? Feküdtem a nyugágyban, rágondoltam, megmerevedett a fütyülőm. Sütött a nap.

Nem mondtam el senkinek, hogy mit csinálok délutánonként ezzel a lánnyal a különböző utcasarkokon. Talán csak egyszer, Kiss Jóskának, hogy hencegjek előtte. Megvonta a vállát. Az az átkozott, kantáros rövidnadrágom, ne lett volna annyira gyerekes és nevetséges! Úgy éreztem, méltatlan hozzám.

Ezüstpapírral borítottuk be a fésűket, a szájunkhoz tettük, és fújtuk. Szólt. A hangszerünk.

Égette a talpamat a föld az Erzsébet utcában. Kapdostam a lábamat. Futottam. Fölforrósodott a homok. Égett a testem is. Hosszú szünidő. Bableves és pogácsa az ebéd. Kinyújtózol a nyugágyban. Melyik lány jut legelőször az eszedbe? Sokan vannak. Egyre bonyolultabb. Tudnak ők erről? Hirtelen megjelenik egy nagylány az udvarban. Te ugrasz föl legelőször a helyedről. Nem ismered. Gábort keresi. Üzenetet hozott. Megjegyzed. Visszaülsz. Gábort nem érdekelte ez a lány. Hiába járt a nyakára. Hiába jött be az udvarra miatta. Nekem pedig ő sokkal jobban tetszett, mint az a másik. Akivel már többször láttam a Gábort az Államinál. Ő tudja. Égeti a talpadat az úttest. A pékség előtt Csohánnyal találkozol. Fölhív hozzájuk. Nem akarsz mezítláb beállítani. Majd találkoztok a Tungsramon. Úgyis találkoztok. Mindenkivel. Annyi az ismerős. Kikönyökölnek a lakók az ablakba. Felugrasz a villamosra. Az ütközőn sohasem mertél utazni. Hátul. Így lógtak a villamoson az újpesti srácok, a hátsó ütközőbe kapaszkodva. Füttyjelek. Jelzések. Fékezések. A villamoskocsi elejére hatalmas koszorút tettek. Guruló kalapok. Tűsarkú cipők. Nadrágok, kantárral. Hajhálók. Fagylalt. Szalagok. Retkes a lábad. Ráérsz. Belelépsz valamibe. Fáj. Átmész az úttesten. Járdasziget. Összekuszálta a szél a lányok haját.

„Ahogy te azt a kis ötödikes fejeddel elképzeled!" Kitörölhetetlen ez a mondat. Zúg. Wittman Mari mondta. Nehezen viselted el. Kaviccsal szórták tele a járdát. Baliné kis sarki boltja nyitva. Mari papucsban. Jönnek a magas Szécsi-fiúk. Beláttak az ablakokon. Elestél. Ritkán sütött a nap a Tél utcában. Bekenték jóddal a térded. Akácfa nőtt a járda szélén. „Komámasszony hol az olló?" A fának döntötted a hátad. Ahogy én azt a kis ötödikes fejemmel elképzelem. Négyszáz fűszeres, kétszáz asztalos és három jégpálya. Színház. Futkostál a fák között, szabadon. Eszegettétek az akácvirágot. Négysarkos. Te vagy a hunyó! Wittman Mari elmegy a Szécsi-fiúkkal. Leütöttelek! Egy, kettő, három. Négysarkost játszottatok délutánonként a tömb körül. Nap utca, Anonymus utca, Erzsébet utca, Tél utca. Nincs cseréptörés. Szőrös töke van a légynek. Szádhoz emeled a kannát és habzsolod a tejet. Hideg. Magdi szoknyája beleakad a bicikli-nyeregbe. Fönnakad. Gyakoroljuk a magasugrást az új porolónál. A régi elkorhadt. Följebb tesszük a madzagot. Te vagy odakint! Bebújtunk a mosókonyhába, a teknők mögé. Áradt a forróság Magdi testéből. Megfogtam a combját. Támolyogva tudtam csak kimenni. Persze, hogy leütöttek. A karomra hajtottam a fejem a falnál. A kapualjnál. Aki bújt, aki nem, megyek! Szőnyegeket poroltak az udvar közepén. Egyérintőztünk a kapu alatt. Jolán néni nem volt otthon. Becsúsztattam a kezem. Engedte. Csöndbe kellett lennünk, nehogy észrevegyenek. Visszatartottam a lélegzetemet. Kinéztem a teknő lefolyó-nyílásán. Lehúzták a vécét. „Hív az anyukád!"
Mindjárt.

Hogyan került hozzánk először Magdi? Még nem jártam iskolába. Ő mutatta meg nekem, hogyan kell írni a betűket. Ültünk a szőnyegen. Leírta a nevem. Leírta a saját nevét. Irt egy dátumot. Nagyon jó volt vele a szőnyegen. Hogyan kerültünk egymás mellé? Átmentem hozzájuk. Még mindig ott a kezem. Ha nem hiszed, nézd meg! A kis ötödikes fejeddel! Wittman Mari a régiek közül. Rég szóltam róluk. Rólad. Engedted. Engedte. Sokáig. A kezem.

Csomagot kaptunk Amerikából. Nagy volt az öröm karórák. Az órából nem kaptam. Ez rosszul esett. Elpityeredtem. Tudok rá vigyázni! Magamhoz szorítottam egy csomó tollat. A Gábor miért kapott órát? Könny hullott az amerikai golyóstollakra. A tízdolláros ezüstpapírba volt becsomagolva. Apám nem jött át. Nem érdekelte. Jolán néni kíváncsian söprögetett a gangon. Kaptam egy nadrágot. Nem egyet, hanem kettőt. Nem tudtam még, mekkora értéket szorongatok a kezemben. K ovboj nadrágok voltak. Szegekkel. Sok zsebbel. Betettük őket a rekamié aljába, hisz nagyok voltak. Bele kellett nőnöm. Anyám néha kihúzta a rekamiét, elővette a nadrágokat. Nézegettük. Megvannak-e még? Nem történt-e valami baj velük? Anyám a derekamhoz tette az egyiket, összemérve alakommal. Még nagy. Várni kell.

Gondosan összehajtotta, visszatette a rekamiéba. 1963 őszén egy ilyen amerikai nadrágban kezdtem el az általános iskola hetedik osztályát a második kerületi Áldás utcai iskolában. Nem tudtam még, mi van rajtam. Mit hordok valójában. Rózsadombi iskolatársaim világosítottak föl, hogy milyen nagy kincset érő ruhadarabban jelentem meg közöttük szeptember elején. Hát mégis büszkélkedhettem valamivel a Rózsadombon akaratomon kívül? A nadrág, amit viseltem, bár Amerikából érkezett, újpesti volt. Hamisítatlanul, eredetien újpesti. Újpestet jelentette nekem. Fönn, a dombon tudtam meg rendes (?) nevét: farmer. Befogadtak az osztálytársaim.

Sokáig őrizgettem első farmernadrágomat. Kinőttem. Elrongyolódott. Nem dobtam ki. Anyámnak sem engedtem, hogy kihajítsa az elszakadozott nadrágot. Nem tudtam kicserélni semmi újért, soha.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.