hirdetés

A hét prózája – J. D. Salinger: Seymour: Bemutatás

2018. július 30.

Figyeljük és olvassuk egymást, és ne fukarkodjunk dicsérni, ha úgy van! A dicséret mögött pedig legalább néha ne álljon se önigazolás, se önérdek, se elfogultság. Ne reprezentatív és/vagy marketingértékű legyen a lelkesedésünk – vegyük le néha a nyilvánosságfiltert! Írjunk rá privátban a másik magányosra és ismeretlenre. – A hét prózáját Fehér Renátó választotta.

hirdetés

Most választok utoljára heti prózát a Litera szerkesztőjeként. Ballagás, batyu, hamuba sült idézet. Ha a jó tanuló rilkei kályhájától indulnék, és az irodalmat újra és igazán arra használnám, hogy megváltoztassam az éltem, akkor jellemzően nem simogató, életnemesítő mondatok jutnak az eszembe, hanem csakis olyasmi, ami irritál, zavarba hoz, szembesít, és ezek után: magamra hagy. Nem esztétikai nézőpontról beszélek, hanem arról, amikor jön a szöveg és kitakar. Kitakarja a vesémet, amit betakarok ebben a kánikulában is, jön, kitakarja és belelát. Ő olvas engem. Olvassa belém, olvasom ezt a mondatot: „Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira?”. Előbb tagadás, aztán düh, majd alkudozás, végül depresszió. Ez a mondat és én itt tartunk egyelőre. Azt kell beismernem tehát, hogy ezt a Salinger-szakaszt olvasva nem lett jobb semmi, rosszabb lett. Tarthatatlan. Mert az elmúlt 15 évben, mióta a Seymour: Bemutatást olvasom, nyugtalan vagyok. Pedig nyugodt akarok lenni: egy Seymour, aki ilyen kérdést tehet fel. Seymour, aki nem céloz annyira. Nem csak játszani a Seymourt: pozőr billegést produkálni a járdaszegényen, vagy egy pillanatig csak a nagyobb hatás kedvéért nem felelni. És aztán mégis és rögtön magának Buddynak lenni, az elbeszélőnek, ennek a tekintetnek, aki feltalálja Seymourt és megtölti önmagából, önmaga feltételezett hiányából, és lesz ez a Seymour pusztán segédegyenes Buddy küzdelmében. Ezek a bipoláris dilemmák maradnak. Helyes megfejtéseket a szerkesztőség címére várunk, illetve mégsem, mert utoljára választottam heti prózát a Litera szerkesztőjeként. De amit még mondani akarok annak nincs túl sok köze Salingerhez. Talán csak ennyi: ha elmeséled, mindenki hiányozni kezd.

A jogos együttháborgás szűnni nem akaró, s még ránk váró délutánjaiban, estéiben és éjszakáiban majd ne feledkezzünk meg a szövegekről és a többiekről sem. Figyeljük és olvassuk egymást, és ne fukarkodjunk dicsérni, ha úgy van! A dicséret mögött pedig legalább néha ne álljon se önigazolás, se önérdek, se elfogultság. Ne folyton reprezentatív és/vagy marketingértékű legyen a lelkesedésünk, az élményünk – vegyük le néha a nyilvánosságfiltert! Írjunk rá privátban a másik magányos és ismeretlen irodalmárra, műfordítóra, sajtósra, rendezvényszervezőre, szóljon a levél annak a látható és láthatatlan, megszenvedett és reménytelennek hitt, végül mégis jól sikerült munkának, amit elvégez. A Litera szerkesztőjeként erre láthattam rá élesen, ezekre a működésekre, mindarra, ami hozzánk torkollott. Az alkotó ritkán pihen, de a gép akkor is forog. Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s írd meg valamelyik távoli kollégának: ez most jó volt. Ha már a kínosságot, az álszentséget és az alibizést olyan engesztelhetetlenül és maradéktalanul dekódoljuk mindig, joggal. De nem vagyok naiv: ez a minimálfigyelem és minimálszolidaritás nem menti meg sem a szakmát, sem az életet. De talán megment még egy napot a holnapig. Mentés másként.

Fehér Renátó

Fotó: Hulton Archive / Getty

 

J. D. Salinger

SEYMOUR: BEMUTATÁS

(részlet)

 

Golyózásnál az első játékos elgurítja vagy ellöki a golyóját hat vagy hét méterre a csatornába, lehetőleg minél szorosabban a járda pereme mellett (természetesen olyan mellékutcában, ahol nem nagyon parkolnak autók). A másik azután megpróbálja eltalálni a magáéval, miközben ugyanarról a kiindulópontról lök. Ez ritkán sikerül, hiszen majdnem mindig akad valami, ami kitéríti a golyót eredeti útjából: az úttest egyenetlen felszíne, vagy ha a játékos ügyetlenül löki neki a golyót a járdaszegélynek, egy darab rágógumi, bármi a sok-sok száz elhajigált apróságból, ami New York mellékutcáit jellemzi – nem is szólva arról, hogy lehet már eleve rosszul célozni is. Ha viszont a második játékos lövése mellément, golyója általában igen kedvezőtlen helyzetbe kerül, az első játékos nagyon könnyen eltalálhatja most már az ő golyójával. Százból nyolcvan vagy kilencven esetben Seymour verhetetlennek bizonyult ebben a játékban, akár elsőnek lökött, akár másodiknak. Nagy távolságok esetében széles ívben lökte ki golyóját, olyasféleképpen, mint a bowlingnál, ha a büntetőterület külső jobb sarkáról kerül sor dobásra. Ebben a játékban is kitűnt azonban, mennyire eltér egész tartása, stílusa a szokásostól, az igazitól. Míg a környéken mindenki a kezével, az ujjai irányításával lökött „hosszút”, Seymour karjának – helyesebben, csuklójának – valami oldalmozgásával indította el a golyót, olyasféle mozdulattal, mint ahogy egy lapos követ dobunk el, mellyel azt akarjuk, hogy kacsázzon a vízen. És itt is teljesen reménytelen vállalkozás volt, ha valaki megpróbálta utánozni őt. Mihelyt az ő módszerével próbáltunk lökni, végképp elvesztettük uralmunkat a golyó felett.

Arra, ami most jön, azt hiszem, tudatom megfelelő része szabályosan – és eléggé csúnyán – lesett. Évek óta nem is gondoltam tudniillik az egészre.

Egy napon késő délután, a délutánnak abban az időszakában, amikor New Yorkban kigyulladnak az utcai lámpák, s amikor az autók lámpái is kezdenek felfényleni – egyesek már világítanak, mások még nem –, a házunkkal szemben nyíló mellékutca csendesebbik részén golyóztam egy Ira Yankauer nevezetű fiúval. Nyolcéves voltam. Seymour technikáját próbáltam alkalmazni, újra meg újra kísérleteztem vele – ezzel az oldalról kacsázva lökéssel, ahogy ő, széles ívben próbáltam rávinni golyómat ellenfelemére –, és újra meg újra veszítettem. Egyhuzamban, de különösebb szívfájdalom nélkül. Mert, mint már mondtam, ez volt a délutánnak éppen az az órája, amikor a New York-i fiúk ugyanolyanok, mint a tiffiniek, ohióiak, akik – miközben a legutolsó tehén is eltűnik az istállóajtóban – távoli vonatfüttyöt hallanak az alkonyatban. És ha valaki ebben a bűvös negyedórányi időben elveszíti a golyóit, hát elveszíti, nagy baj nem történik. Azt hiszem, Ira is ugyanígy kívül állt az időn, és ha ő nyert, ő sem nyert egyebet, mint éppen csak golyókat. És ebben a csendben, mondhatnám teljes összhangban ezzel a csenddel, egyszer csak Seymour szólított. Megijedtem, de ez nagyon kellemes fajtarémület volt, nevezetesen, hogy él még rajtam kívül egy ember a világmindenségben, s ehhez az érzéshez még csak hozzájárult az a helyeslét, hogy ez az ember pont Seymour. Megfordultam, szinte megpördültem, és azt hiszem, Ira ugyanígy. A házunkkal szemben húzódó árkádsor alatt éppen kigyulladtak a fények. Seymour pedig ott állt a járda szélén, velünk szemközt, a túlsó oldalon, az úttest szegélyén egyensúlyozott, kezét bélelt báránybőr kabátjának zsebébe dugva. Mivel a fények mind mögötte gyúltak ki, arca árnyékban volt, mintha elúszott volna az alkonyattal. Tízéves volt. Ahogy ott egyensúlyozott a járda szélén, ahogy a kezét tartotta, ahogy – nos, benne volt az egész X-tényező, és akkor is tudtam, és most is tudom, hogy ő is teljességgel tudatában volt a kivételes pillanatnak. – Nem próbálnád meg, hogy ne célozz annyira? – kérdezte tőlem, még mindig onnan a járda széléről. – Mert ha célzol és találsz, az csak véletlen. – Megszólított, de szavai nem törték meg a varázst. – Hogy lenne véletlen, ha célzok? – feleltem én (bár itt most kurzívval írom) egyáltalán nem hangosan, de azért ott rezgett valami irritáltság is a hangomban, és éreztem is. Ő egy pillanatig nem felelt, csak ott állt a járda szegélyén himbálózva, és – legalábbis úgy éreztem – szeretettel nézett. – Mivel – mondta –, ugye, örülnél, ha a golyóját, Ira golyóját, eltalálnád, vagy nem? Ugye, örülnél? És ha már örülsz, hogy eltalálsz egy golyót, hát akkor nem nagyon számíthattál rá, hogy csakugyan eltalálod. Kell mégis valami szerencse a dologhoz, kell egy kis véletlen mindenképpen. – Kezét még mindig kabátja ferde vágású zsebében tartva, lelépett a járdaszegélyről, és odajött hozzánk. Egy gondolataiba mélyedt Seymour azonban nem jöhetett át gyorsan az úttesten, az alkonyatba hajló utcán, legalábbis nem úgy festett a dolog. Ebben az alkonyi fényben inkább mintha csak úgy vitorlázott volna felénk. A büszkeség azonban az egyik leghirtelenebb érzés a világon, nem tűr haladékot; így hát mielőtt Seymour még úgy két méterre lett volna tőlünk, gyorsan azt mondtam Irának: – Sötétedik – és ezzel hatásos módon véget vetettem a játéknak.


Fordította: Tandori Dezső

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.