hirdetés

A hét prózája – Lázár Ervin: Ríz Tejbeg, a norgol óriás

2016. február 1.

Lázár Ervin Manógyár című könyvét nem olvastam, mi több, először hangoskönyvből ismertem meg. Mostanában. Kerekes József előadásában. Nyári utazások során került az autóba. Gyerekekkel hallgattam, annál öröm nagyobb nincs. - A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Nem tagadom, előforult már máskor is, hogy késésben vagyok, mulasztásomat nem takargatom. Lázár Ervin Manógyár című könyvét nem olvastam, mi több, először hangoskönyvből ismertem meg. Mostanában. Kerekes József előadásában. Nyári utazások során került az autóba. Gyerekekkel hallgattam, annál öröm nagyobb nincs. Elgyengül a félelem, hogy nincs hova, hogy elnyelte, bekebelezte őket a képi-nyelvi silányságok vására; védtelen pontjukon betört, és szép képzeletüket leigázta az igénytelenségek minden eddigi csimborasszóját alul licitáló rémálom, amit hajlamosak szégyentelen módon könyveknek, rajzfilmeknek hívni egyesek. Ültek a gyerekek, az egyik nyolc, a másik tizenkettő múlt, és tátott szájjal, időnként kacagva és sikoltozva üdvözölték századszorra Ríz Tejbeg, a norgol óriás angyali leleményeit, ihletett nevű szereplőit.

Az egyik titok ugyanis itt van, meg ha akarom - a másik szintén; amiről Csukás kolléga így beszélt a Literának: "A lényeg sosem változik. A gyerek a mese által veszi birtokba a világot. Az tévút, ha azt várjuk el egy mesétől: tanítsa meg a gyerekeket köszönni, fogat mosni. Az iskolában úgyis annyi mindennel szekálják őket. Pont olyan katarzist kell kiváltani a gyerekeknél, mint amilyet Tolsztoj kivált a felnőtteknél. A Pál utcai fiúk felnőtt fejjel is katarzist okoz, a népmesékről nem is beszélve. Nincsen mulandóbb, mint a tegnapi modern."

Így bizony. A tejbegríz-lavina ellen fortélyosan védekező társaság történetét szédületes tempóba szerkeszti Lázár Ervin; dialógusai tavasziasan záporoznak, láttató ereje forgószélként söpör végig, helyszíneiben a mindennapi és a költői különös randevút ad. És mindvégig a szabadság, az önmaga tehetségét élvezni képes fantázia áradását figyelhetjük.

Azt gondolom, Lázár Ervin nem csak hételeji kezdésnek, hanem az egész hétre klassz lendület. Momentán nem tudok jobb indulást.

Jánossy Lajos

Lázár Ervin: Ríz Tejbeg, a norgol óriás

Frukkancs hazajött az óvodából.
A tekintete mord, a szájszöglete zord.
Nem kétséges, már megint az a fránya tejbegríz!

– Ma is? – kérdeztem együttérzőn.
– Ma is. Minden áldott nap. Pénteken, hétfőn, csütörtökön és ma is.
– És kedden?
– A keddet kifelejtettem?
– Ki.
– Kedden is.

Valljuk be, ez tragédia. Még akkor is, ha valaki szereti a tejbegrízt. Ha meg nem szereti, arra még rágondolni is rossz. Márpedig Frukkancs nagyon nem szereti. Ha a kedd nem mindig jut is az eszébe a napok felsorolása közben.

– A többiek biztos szeretik a tejbegrízt – próbálom menteni a helyzetet.
– Utálják.
– Mind?
– Mind.
– Az nem létezik, hogy senki se szeresse.
– Hát az egy Demeter. A Demeter szereti.

Ajaj, így még rosszabb. A hajhúzós, játékelvevős, verekedős Demeter szereti. Itt tenni kell valamit.

– Ez biztos egy tejbegrízes maffia – mondom elgondolkodva.
– Kinek a fia?
– A Maffnak.
– Az igaz is – mondja élénken Frukkancs. – Az van a tartálykocsira írva.
– Micsoda?
– Hogy Maff és fia.
– De hiszen nem is tudsz olvasni.
– Te mondtad, hogy az van ráírva!
– A tartálykocsit is én mondtam?
– Azt én mondom. Mindennap azzal a tartálykocsival hozzák a tejbegrízt, amiről azt mondtad, hogy az van ráírva, hogy Maff és fia. Akkora tartálykocsi, hogy alig fér be az óvoda utcájába. Az eleje már az óvodánál van, és a vége még át se jött a vasúti átjárón.
– Akkor az több mint kétszáz méter.
– Igen, annyi méter. És olyan magas, mint az a ház, amiben a Demeter nagymamája lakik.
– De hiszen az többemeletes.
– A tartálykocsi is többemeletes. Ha jön, zászlós emberek integetnek előtte, és megállítják a többi autókat, mert csak egyedül fér el az utcában.
– És az van az oldalára írva, hogy Maff és fia?
– Hányszor mondjam?! És amikor odaér az óvoda elé, bedugnak egy vastag csövet az ebédlő ablakán, és kinyitják a csapot, és zsí és zsű és tritty-trotty, özönöl a rémes tejbegríz. Tele, tele, minden tele tejbegrízzel.
– Csak úgy a padlóra?
– Csak úgy. Térdig ér a tejbegríz, a székek alig látszanak ki belőle.
– És akkor?
– És akkor meg kell enni.
– Na, ne mondd!
– De igenis mondom!
– Én nem enném meg!
– Aki nem eszi meg, nem kap levest.
– A levest a tejbegríz után kapjátok?
– Igen.
– Azt is a padlóra?
– Nem, azt tányérban.
– A leves jó?
– Jó. Azért esszük meg a tejbegrízt, hogy kapjunk levest. Kivéve a Demetert. De én már nem bírom tovább. Tudnál valamit csinálni?
– A helyzet nem egyszerű – mondtam elgondolkodva. – Ez a Maff és fia nyilván két veszélyes bűnöző, akik fondorlatos módon elrabolták a világ összes tejbegrízét. És most drága pénzért eladják az óvodának. Egyáltalán nem érdekli őket, hogy ki szereti a tejbegrízt, és ki nem. Arra meg egyszerűen fütyülnek, hogy aki nem eszi meg a tejbegrízt, az nem kap levest. De sebaj, majd megtanítjuk őket kesztyűbe dudálni!
– Hogyan?
– Megállítjuk a tartálykocsit.
– Mondtam, hogy akkora, mint egy hegy. És ott legyeznek előtte a zászlós emberek.
– Ugyan, mi az nekünk. Majd a barátom segít.
– A Pisti?
– Nem a Pisti, hanem Ríz Tejbeg, a norgol óriás.
– Óriás?
– Az bizony, a feje búbja olyan közel van a naphoz, hogy a meleg ellen kénytelen állandóan szalmakalapot viselni.
– És mikor jön?
– Már itt van.
– Nem látom.
– Mert láthatatlan. Csak akkor látni, ha szükség van rá. De akkor se nagyon. Azért mindig itt van. Az egyik lába Norvégiában, a másik Mongóliában. Ha lehajol, éppen keze ügyében lesz az óvoda.

Másnap délben lesbe álltunk a Laci bolt előtt. Azért ott, mert az majdnem szemben van az óvodával. Ebéd előtt pár perccel megjelent a kanyarban a böhöm tartálykocsi. Lengettek a piros zászlósok, leállt a forgalom. Hajtogatta, törögette az utcát szegélyező fák ágait a hasas jármű oldala. Rajta a fölirat: MAFF és FIA.

Elkiáltottam magam.
– Ríz Tejbeg!

És akkor odafönn megmozdult valami. Egy eget beterítő felhő, egy világméretű árny. Áttetsző volt, de jól láttuk, hogy szalmakalapot visel.

Ríz Tejbeg, a norgol óriás, aki mint tudjuk, régi jó barátom, előrehajolt, és a mutatóujját letette az út közepére. Akkora mutatóujja volt, mint a Mátyás-templom tornya. Nosza, több se kellett a piros zászlósoknak, futottak szerteszét. A tartálykocsi nagy zökkenéssel megállt, Maff és fia lóhalálában kiugrott a vezetőfülkéből, és usgyi, az ellenkező irányba. Szedték a lábukat.

Ríz Tejbeg a mutatóujja meg a hüvelykje közé csippentette a tartálykocsit, mint egy cserebogarat, fölemelte, alig láttuk, olyan magasra, a repülőgépek utasai biztos eltátották a szájukat a meglepetéstől, ni csak, itt repül egy tartálykocsi. De nem sok idő maradt a meglepődésre, mert Ríz Tejbeg, a norgol óriás teleszívta levegővel a tüdejét, kinyitotta a tartálykocsi födelét, és belefújt.

No még olyat! Mint a gejzír, tört elő a kocsiból a tejbegríz, beterítette az eget, és hulldogálni kezdett lefelé. Hullott, hullott a tejbegríz. Bemenekültünk előle a Laci boltba. Ott meg éppen bemondta a rádió, hogy általános tejbegrízhullás kezdődött mind a hat világrészen, a Keleti-Alpokban és a Kilimandzsárón már síelésre alkalmas a tejbegríz. Mauritániában meg majdnem eltemetett egy tevekaravánt, de szerencsére a tevék szeretik a tejbegrízt, és hamar fölfalták, így aztán különösebb baj nem történt.

Maff meg a fia, akik persze nem tudtak bemenekülni a Laci boltba, jól megjárták. Az öreg Maff még hagyján, mert volt rajta kalap, de a fia hajadonfőtt volt, csupa ragacs lett a bozontos haja. Most aztán moshatja a fejét ítéletnapig. Úgy kell neki, nem?

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.
Alexander_Kovats Alexander_Kovats 2016-02-02 06:38

ja. vicces is voltál, meg cuki is. :-)

R.30 R.30 2016-02-01 23:03

Fel nem foghatom, miért kellett kimoderálni az előző kommentemet.
Szerintem nagyon vicces volt.