hirdetés

A hét prózája – Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita (részlet)

2017. április 17.

És természetesen azért is választottam A Mester és Margaritát, mert Húsvét van. A keresztény világ örömhírben gazdag ünnepe. Nemrég ért a meglepetés; valamelyik ponyváról Aiszkhülosz Két drámájára bukkantam; Kriterion, 1972. Fordította: Jánosy István, utószó: Tamás Gáspár Miklós. – A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Anélkül, hogy hosszasan feltartanám az olvasót a saját Bulgakov-történetemmel, elöljáróban megvallom, hogy és jóllehet a kellő időben, a gimnáziumban, egyenesen annak könyvtárából, teszem hozzá, a hónom alatt, vagyis eltulajdonítás révén nevezett opusz hozzám került, a kultusz tagjává nem váltam. Nem idéztem belőle és nem gondoltam, hogy, miként számtalan kortársam, ez volna A könyv, világunk süllyedő horizontján az egyetlen rúzsvonás. Később, jóval később sem került arra a bizonyos felső polcra. Tudom, ezzel nem leszek népszerű, de mind a mai napig érzek valamely erőltetett szándékot az idő- és elbeszéléssíkok összjátékában, túlságos szerzői akarást, éppenséggel A nagy könyv reményében tett gesztusokat, amelyeket a végső kompozíció nem igazol vissza.

Viszont.

Viszont a részekre bontott Mesterben mindmáig örömmel boldogulok, és különösen a Pilátus-fejezetek erejével nem tudok betelni. Leginkább Kosztolányi Nérójához méltó magasságokban jár a szöveg, és ezt a képességét a páratlan Szőlőssy Klára szólítja meg benne. Kiváltképp meteorológiájának, klímájának, hőhullámainak köszönhetően. Bulgakov sirokkói, széljárásai, alkonyai, kánikulája a pórusokba megy, a bőr alá. Ahányszor a most sorra kerülő jeleneteket olvasom, légszomj fog el, kiszárad a szám, nekidőlnék egy márványoszlopnak, vizet akarok. Borogatást a homlokomra. Pilátus a credóban, a kétségek és a gyötrelmek közepette, a főpapok gyűrűjében, a végrehajtó, a személyes döntés felelősségétől megfosztott, annak terhétől szabadulni mégsem tudó, a törvények súlyának és az elbeszélés szellemének alávetett ember.

És természetesen azért is választottam A Mester és Margaritát, mert Húsvét van. A keresztény világ örömhírben gazdag ünnepe. Nemrég ért a meglepetés; valamelyik ponyváról Aiszkhülosz Két drámájára bukkantam; Kriterion, 1972. Fordította: Jánosy István. De nem ez volt a pláne, hiszen a görög drámaírók művei többnyire megvannak nekem, hanem az utószó, amelyt Tamás Gáspár Miklós jegyez. Olyan művelődés- és szellemtörténeti esszét, amely rövid négy lapban foglalja össze Aiszkhülosz drámáinak történelmi világát, a görög társadalom szerkezeti sajátságait, mitológiáját, a színházi előadások kultuszát, az ünnepeket. A vége felé ezt írja: "Így csupán mint magasztos, de üres eszmény áll előttünk Aiszkhülosz műve. Az ókortudomány eszközeivel kielégítően lehet magyarázni ezeket a drámákat, példa rá Eduard Fraenkel híres Agamemnón-kommentárja. Ez a megértés azonban (mondanunk sem kell) különbözik az amfiteátrumban zöld olajbogyót rágcsáló athéni néző megértésétől. A mitikus sorstudaton és leszármazástudaton, 'alkalmazott' istenvilágon alapuló lelki-politikai-művészi-vallási közösséget, a primér, organikus közösséget úgysem tudjuk újrateremteni, korunk közösségi eszményei mások. Aiszkhülosz korában sem volt ez már problémátlan valóság: azért volt szükség  a drámára, hogy mintegy kivetítve jelenítse meg a közösséget; az igazán szilárd közösség némán is az; de ilyen közösség nincsen.

Említenünk sem kell, hogy Aiszkhülosz művészete nem tiszta művészet. A modern drámához képest nagyon erősen kötődik az állami és a vallási intézményekhez. Ilyen fokú azonosulás és elkötelezettség modern körülmények között ájtatos és kincstári színjátékot eredményezett volna. Az ok: a modern korban uralkodó világnézetek, így a keresztény, optimista jellegűek – az eszkhatologikus jövőbe vetített megváltás perspektívájában semmi sem igazán tragikus, mindig van egy magasabb elv, amely felment vagy igazol. Egy politeista világkép ezt nem teszi lehetővé, sőt a klasszikus sorshithez közelálló ószövetségi monoteizmus sem.

Íme, mit mond Apollón: E házhoz itt közel sem illik jönnötök: / hol főt levág a törvény, hol szemet kiváj / és torkokat hasít, hol magvat vesztenek, / fiúk heréjét rontják, hol csonkítanak / s kövenek, s hol karóbahuúzottak jajuk / ontják, csak arra menjetek! Halljátok-e, / míly ünnepeknek kedvelése az, miért / az istenek megvetnek?

Ez bizony nem a Jó Pásztor hangja. S az Erinnüszekhez szól így, kik a legmagasabb Törvényt képviselik – s Athéné Eumeniszekké is tudja változtatni őket, mert változott a szokás, s a házastársi kötelék van olyan erős, mint a vérrokonság. A törvény változtatja át a Törvényt.

Ha olvassuk Aiszkhüloszt, rájövünk, mennyire mások vagyunk, mint a görögök – s ez rávezethet arra, hogy nemcsak az lehetséges, amit mi cselekszünk. Ez pedig félelmetes tudás: az ellenkezője annak, amit Aiszkhülosz tudott."

Úgy tűnik, eltértem tárgyamtól, el Bulgakovtól és el Pilátustól, el Jézus Krisztustól. De ez csak a látszat; a TGM-idézet a kezemre játszott abbéli töprengésemben, hogy a húsvéti történet, a közös mítosz egyik kútfője mennyire élő, mennyire átélhető, mennyire elbeszélhető. Mit állít, aki, amikor Európát állítja, köztük én is, az Ó- és Újtestamentumot állítja? A nyitott sírnál üldögélő angyalhoz, Mária Magdalénához, Józsefhez, a feltámadt Krisztushoz nyílik-e még ösvény? Elbeszélésünk felhasítja-e az emberi idő kárpitját? Nehéz ügy, nehéz pillanataimban megrendülök a hitemben. Tamást és Júdást értjük. Jézust alig. Vívódva gondolok rá, hogy viharosan távolodunk, a keresztény létesemény ugyanúgy mumifikálódik, mint Aiszkhülosz Perzsái és Heten Théba ellen-je. 

Tudásunk félelmetes tudás, az ellenkezője annak, amit Jézus Krisztus tudott.

Ám Bulgakov regénye, a bevezető futamok mellett, és lám, immáron ellenére, azok közé a szövegek közé tartozik, amelyek mégis képesek megnyitni az alapító mítoszt; a szakrális szöveget epikus anyaggá avatni, anélkül, hogy eredetjellege sérülne, sőt és elsődlegesen örök kortárs mélység-élességét újraformálni.

Jánossy Lajos

 

Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita
(részlet)
 

Pilátus tehát föllépett az emelvényre, a teljesen fölösleges csatot továbbra is markában szorongatva. Behunyta a szemét. Nem azért, mert a nap vakította, ó, nem! Azért hunyta be, mert nem akarta látni az elítélteket, akiket - mint pontosan tudta - most mindjárt őutána fölvezetnek az emelvényre.

Mihelyt a bíborbélésű fehér palást feltűnt az embertengerből felnyúló kőszirt magasán, a behunyt szemű helytartó fülét hangok morajlása ütötte meg: "Haaa..." Halkan kezdődött, valahol a tér legtávolibb részében, a hippodrom felől, majd egyre erősödve mennydörgő robajlássá fokozódott, s néhány másodperc múlva ismét elhalkult. "Megláttak" - állapította meg magában a prokurátor. De a hanghullám nem érte el leghalkabb pontját, amikor ismét erősödni kezdett, zúgva nőtt, még az elsőnél is hangosabbá fokozódva, és ezen a második hullámon, mint tenger hullámán a tajték, füttyögetés és zúgáson át is hallható női jajveszékelés úszott. "Most fölvezették az elítélteket az emelvényre - gondolta Pilátus -, és a nők azért jajgatnak, mert nyilván összenyomták őket, amikor a sokaság előretolongott."

Egy ideig várt; tudta, nincs az az erő, amely a tömeget hallgatásra kényszeríthetné, amíg ki nem ordította mindazt, ami lelkében felgyülemlett, s magától el nem hallgat.

Amikor ez a pillanat elérkezett, a helytartó föllendítette jobb karját, és ezzel az utolsó morajlás is elnémult a tömegben.

Ekkor Pilátus teleszívta tüdejét forró levegővel és torkaszakadtából elkiáltotta magát, hogy érdes hangja végigszántott az ezerfejű sokaság felett:

- A császár nevében!...

A helytartó most többször megismételt vascsörgéssel aláfestett ordítást hallott: a cohorsok katonái a levegőbe hajigálták dárdájukat, jelvényeiket, és elkiáltották magukat:

- Éljen a császár!

Pilátus fölvetette a fejét, egyenesen a napnak fordította. Szemhéja alá zöld tűzláng hatolt be, a tűztől lángra lobbant az agyveleje, és a tömeg fölött arameus szavak szálltak rekedten:

- Itt áll előttetek négy bűnös, akiket Jerusalaimban letartóztattak gyilkosságért, bujtogatásért, a vallás és a törvények megsértéséért, és csúfos halálra, keresztre feszítésre ítéltek. Az ítéletet most fogják végrehajtani a Koponyahegyen. A bűnösök neve: Dismas, Gestas, Bar-Rabban és Ha-Nocri. Itt állnak előttetek!

És Pilátus jobbra mutatott; látni nem látta ugyan az elítélteket, de tudta, hogy ott vannak, ahol lenniök kell.

A tömeg hosszan tartó zúgással válaszolt, nem tudni, meglepetés vagy megkönnyebbülés szólt-e belőle. Amikor a zúgás elcsendesedett, Pilátus így folytatta:

- A négy elítélt közül azonban csak hármat fognak kivégezni, mert a törvény és szokás szerint a Pászka ünnepének tiszteletére a nagylelkű császár a Kis Szinhedrionnak a római hatóság által is megerősített választása szerint egyiküknek visszaadja nyomorúságos életét.

Hangosan kiáltotta e szavakat, és ugyanakkor hallotta, ahogy a zúgást teljes csend váltja fel. Egy sóhajtás, egy moccanás nem sok, annyi sem hatolt füléhez, és volt egy pillanat, amikor úgy rémlett, minden eltűnt, ami addig körülötte volt. A gyűlölt város meghalt, csak ő egymaga áll ott, arccal az égnek fordulva, a merőlegesen perzselő napsugarak alatt. Egy ideig hallgatta a csöndet, aztán emelt hangon folytatta:

- A bűnös neve, akit most jelenlétetekben szabadon bocsátunk...

Ismét szünetet tartott, még nem ejtette ki a nevet, magában mérlegelte, mindent elmondott-e, amit kell, mert tudta, hogy a szerencsés rab nevének kiejtésére a halott város feltámad, és attól fogva már úgysem lehet hallani, amit mondana.

"Ennyi az egész? - suttogta hangtalanul. - Ennyi. A nevet!"

És az "r" hangzót végiggörgette a hallgató városon, elordította magát:

- Bar-Rabban!

Ekkor a nap - úgy rémlett - zengve megpattant a feje fölött, és tűzáradattal töltötte be fülét. És ebben a tűzben üvöltés, sivítás, nyögés, hahota, füttyögés keveredett.

Pilátus megfordult, és az emelvényen át visszament a lépcsőhöz, nem nézett sehová, csak a lába elé terülő mozaikpadló színes kockáira, hogy el ne botoljék. Tudta, hogy most háta mögött az emelvényre bronz aprópénz, datolya, miegymás záporozik, hogy az ordítozó tömegben az emberek egymáson átgázolva egymás nyakára hágnak, hogy a tulajdon szemükkel lássák a csodát: hogyan szabadul ki egy ember a halál markából! Hogyan veszik le róla a legionáriusok a kötelet, ezzel önkéntelenül is égető fájdalmat okozva vallatás közben kitekert csuklójának, s hogyan mosolyog hunyorogva, nyögve, tébolyult, értetlen mosollyal.

Tudta, hogy ezalatt a kísérő katonák már az emelvény oldalsó lépcsője felé vezetik a három összekötözött kezű elítéltet, hogy kivigyék őket a városból a nyugat felé kivezető úton a Koponyahegyre. És Pilátus csak az emelvény mögött nyitotta ki egészen a szemét, amikor már lement a lépcsőn, mert tudta, hogy most már biztonságban van, nem láthatja az elítélteket.

A lassan elcsendesülő tömeg zúgásába a hírnökök harsány kiáltásai vegyültek: egy részük arameus, más részük görög nyelven ismételte el azt, amit a prokurátor az emelvényen elmondott. Ezenkívül a helytartó aprózó, közeledő, sietős lódobogást hallott, és kurta, vidám kürtjelet. Erre a hangra utcagyerekek harsány füttyögése meg "Vigyázzatok!" kiáltása válaszolt a háztetőkről az utca során, mely a főtérről a lovardatérhez vezetett.

Egy katona, aki egyedül állt csapatjelvényével a térnek addig elkerített, néptelen részén, most izgatottan meglendítette lándzsáját, és a helytartó - kíséretével, titkárával meg a légió legatusával - megállt.

A térre egyre gyorsuló ügetéssel kirepült a lovassági ala,[32] hogy a sokaságot megkerülve, oldalvást átszelje a teret, és a szőlővel befuttatott kőfal mentén, a sikátoron át, a legrövidebb úton érjen fel a Koponyahegyre.

Az ala parancsnoka, egy gyermektermetű, mulatt bőrű, sötét kis szíriai, Pilátushoz érve, vékony hangon elkiáltotta magát, és kirántotta kardját hüvelyéből. Izzadságban fürdő, szilaj fekete lova megbokrosodott, felágaskodott. A parancsnok visszadobta a hüvelyébe kardját, korbácsával megcsapkodta a ló nyakát, s mikor megfékezte, vágtába ugratta, és elszáguldott a sikátoron át. Mögötte porfelhőbe burkolózva, hármas sorokban a lovasok, könnyű bambusznád pikájuk csúcsa ugrált; ahogy a prokurátor mellett elvágtattak, arcuk feltűnően barnának tetszett a fehér turbán alatt vidáman kivillanó fehér fogsorukkal.

Az ala égig érő porfelleget kavarva eltűnt az utcában; utolsónak az a katona vágtatott el Pilátus mellett, aki a napfényben villogó kürtöt vitte a vállára vetve.

Pilátus, kezével védekezve a porfelhő ellen, elégedetlenül ráncolta homlokát, azután indult tovább a palotakert kapuja felé, mögötte a legatus, a titkár, a konvoj.

Délelőtt tíz órára járt az idő.

Fordította: Szőllősy Klára

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.