hirdetés

A hét prózája – Nádas Péter: Évkönyv

2018. október 15.

Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. – A hét prózáját a hatvan éves Jelenkor tiszteletére Modor Bálint választotta.

hirdetés

Nádas Péter az Évkönyvét két egymásra utaló gondolattal kezdi, melyeket elfelejtett, és melyeknek a tartalma az egész könyvből nem derül ki, csak az egymáshoz és egy harmadik, szintén elfeledett gondolathoz való viszonyuk. A gondolkodás csupasz váza. A logikai forma tartalom nélkül és a harmadik gondolat után maradt érzet (súlyos, alapvető) és az eredendő közösségi felejtés.  Mindez (a három gondolat és a gondolkodás váza) valami fel nem fejthető, rejtélyes, nem oksági kapcsolatban van Szederkényi Ervin lényének csábító kettősségével.

Szederkényi Ervin 1964-től több mint két évtizedig vezette a héten hatvanadik születésnapját ünneplő Jelenkor folyóiratot. A párt felől érkező új főszerkesztőt azért küldték Tüskés Tibor helyére, hogy a polgári, egzisztencialista írók mellőzésével, kommunista irányelveket szem előtt tartva rendet tegyen a lapban. Ehelyett a szerkesztőség tagjai hatására, ő maga a pártérdekeket az egyre csiszolódó minőségeszményére cserélte, így a Jelenkor maradt Mészöly Miklós, Mándy Iván, Nemes Nagy Ágnes egyik otthona, és itt találták meg helyüket a Balassa Péter szavával prózafordulatnak nevezett új irodalom alkotóinak szövegei is. A Jelenkor két emlék számot is szentelt neki (ezeket itt és itt találhatók). Nádas esetlegességekkel és rejtélyes kapcsolatokkal dolgozó Évkönyvében, Szederkényi alakjának megidézésével és temetésének leírásával, mintha nemcsak egy lezáruló korszak fontos emberétől búcsúzna el, hanem magától a korszaktól is.

Modor Bálint

***

 

Nádas Péter: Évkönyv (részlet)

Ma, a futás előtti bemelegítő torna közben, eszembe jutott valami. Két mondatot kellett volna följegyeznem ahhoz, hogy majdan emlékezhessek erre a kétágú gondolatomra. Arra még emlékszem, hogy a két gondolat nem állt oksági összefüggésben egymással. Kölcsönösen utaltak egymásra, s éppen arra lettem figyelmes, hogy milyen nagy távolságból teszik ezt. De utaltak valami harmadikra is, valami egészen súlyosra és alapvetőre. S mintha e harmadik lett volna a gondolat törzse, amiből eredetileg leágaztak. Az eredetüket valamiként elfeledtük (nem, nem én feledtem el, hanem valamennyien!), és egymástól való távolságukból később arra következtettünk, hogy nincsen is egymáshoz semmi közük. E gondolkodásbeli tévedés önkéntelen fölfedezése okozta bennem a csöndes élményt. Most azonban nem tudok az egyik gondolat nélkül a másikra, s mindkettő nélkül a harmadikra, a gondolat törzsére visszaemlékezni, hiszen összefüggésükben pillantottam meg őket, és csupán az élményt nem feledtem el a következő pillanatban.

Különben sem szoktam följegyezni, ami az eszembe jut. Régi és keserű tapasztalatom, hogy följegyzett gondolataim többsége lapos. Ha meg följegyzés nélkül sem felejtek el valamit, akkor ez legalábbis a gondolat számomra való mélységére és fontosságára utal. A felejtés a gondolat gyöngeségét, vagy a gondolatomtól való félelmemet jelzi, tehát az erejét. Ez esetben nem számítottam rá, hogy el fogom felejteni, mert semmiféle félelmet nem okozott, inkább örömöt, s ebből következőn: a minőségével lehet bajom. Jó, akkor felejtsük el. De hiába igyekszem emlékezésre késztetni magam, s így azt sem tudhatom, hogy mit kéne elfelejtenem.

Olyan, mintha a gondolkodás élménye csupán e három gondolat térben való elhelyezkedésének a vázlatát tartotta volna meg az elmémben, de ugyanott eltüntette azt, amire e vázlat vonatkozott. És ez a térről való érzet talán nem más, mint az agyam valóságos teréről alkotható kép. Ha azt az önkéntelen kapcsolódást, mely az agyam terében létrejött, s az elme munkájának élményeként érzékeltem, mesterségesen is létre tudnám hozni e három pont között, akkor nem csak a gondolatot nyerném vissza, hanem elmondhatnék valami kézzelfoghatót az emlékezés mechanikájáról és a gondolkodás élményéről.

Egy váratlan helyzet, vagy valamely hasonló gondolat majd biztosan ismét előhívja az elmémből. Most hiába feszegetem a tárat. Akkor viszont arra nem fogok többé emlékezhetni, hogy ez volt az, amit kerestem és nem találtam. Az élményben hol az érzés fedi el a működés mechanikáját, hol pedig a gondolat.

 

„…az emberi lélek elé álmában léptek először a fenséges istenalakok…”

Március negyedikének éjjelén, miután Ervin testvérünket a hidegen ragyogó ég alatt elbúcsúztattuk, s én úgy éreztem, hogy ő már e tiszteletére rendezett aktust megelőzve, készségesen el is ment; ennek az átvonatozott szerdának a csütörtökre virradó éjszakáján azt álmodtam hát, hogy erőszakosan leszakított fejemet, az érdekes esetre való tekintettel összesereglett orvosi kar javaslatára, nem az eredeti helyére, mármint a nyakamra, hanem a bal karomra operálják vissza. Pontosan oda, ahová bánatában vagy fáradtságában szokta az ember a fejét hajtani, mert jó, védett helye van ott. Esetem állítólag csak így volt megoldható. Bár egyáltalán nem örültem annak, hogy ezentúl így kell majd élnem. Senki nem kérdezte erről a véleményemet, nem volt apelláta se.

Nem maradt más hátra, mint hogy az eseményt a kedvezőbb oldaláról magyarázzam magamnak. Azzal vigasztalódtam, hogy ekképpen az írásra való jobb kezem mégis sértetlen marad, s az önmagam iránt érezett elkerülhetetlen gyöngédségemet is ki tudom majd elégíteni, ha a bal karommal együtt, esetenként, én magam illesztem vissza helyéről letépett fejem.

„…legbensőbb lényünk, a mindannyiunkban közös alap és lényeg, mélységes kéjjel és örömteli kénytelenséggel álmodik.”

Nem tehet mást, s ezért kíséri gyászát a kínos szégyenkezés, holott ez is a szükséges fölöslegességek közé tartozik. A halál az élettől csupán annyiban különbözhet, amennyiben ugyanannak a dolognak a másik oldala.

Operáció közben többször fölriadtam, majd visszamerültem a sorsom felől rendelkező kábulatba; folytatódhassék velem, aminek meg kell történnie. De mint annyiunknak és annyiszor, álmomban nekem is maradt egy nyitott szemem, mely józanon szemlélte a rám mért eseményeket.

Szürke, hideg, mégis lázasan kavargó, haragosra színeződött vattafelhők burkában látta Ervin: véres, szétszabdalt, gézekbe tekert testemet.

Nem a testi valójában, hanem a lénye szerint éreztem Ervint ebben a burokban időzni. És nem én éreztem hányódó testemben részvétet iránta, hanem ő volt részvéttel irántam, az immár test nélküli.

Nem lehetett másként, s jó volt, ha így volt. Mert józan szemem látta részvétében az enyhe gúnyt. Odaát is tudta, amit tudott, és mindenki más tudhat emitt: szenvedéseink, küszködésünk, fájdalmaink és bánatunk közepette nem szívesen ébredünk föl az iszonyat szépségéből a sivár valóra.

Ez a Szederkényi Ervin nevű irodalmi lapszerkesztő testi valójából is így nézett ki sokunkra. Barázdált arcán igen óvatos, részvétteli figyelmet viselt, és türelmetlenkedő, békétlenkedő, mindig tettre készen szúrós gúnyt a szemében, meg a szája körül. Részvétével a figyelmére bízottak kínjait figyelte, és az önsajnálat mulatságos játékait kísérte a gúnnyal. Megtehette.

Ez volt a titka. És sokunk számára lényének e kettőssége lett az életteli csábítás. Nem holmi irodalmi adminisztrátor volt ő, hanem egy hol ingerlő, hol bosszantó, de mindig kétarcú igazság tudója. Talán nem is tudott semmi mást. Hol a nagyravágyásból táplálkozó önsajnálatot sértette halálra a gúnnyal, hol a részvétével enyhítette azt a természetes kínt, amely a cselekvést kísérő kételyből táplálkozik. Így aztán nem a kezére bízott írásokból szerkesztette a lapját, hanem azokból az élő emberekből, akik hol megsértett önteltségüktől duzzogva, hol részvététől lecsillapulva, önmagukat bízták a kezére. A gúny: távolság. Értéket csak távolságból lehet mérni. A figyelemnél pedig nincsen nagyobb csábítás. Verhettem fejemet a falba, mert megmért, és megint hagytam magam elcsábítani, mert figyelt.

Ez így volt. Azon a szerdáról csütörtökre virradó éjszakán azonban inkább arról szólt az álmom, hogy miként lesz. Úgy szólt róla a szürkén lázas burokból, ahogyan kell. A volt nélkül nem lehet meg a lesz.

Temetése rideg volt, hideg, tárgyiasan a legszükségesebbre szorítkozó, pedig ott voltunk sokan. Ahol nincsen kultusza a halálnak, ahol nem a sok ember óhatatlanul hamisan csengő éneke és idétlen imája emeli föl és viszi a vállán a halottat, ahol nincsenek lefedett szemű, fekete lovak, ahol nem cipelik át processzióban, dübörgő ágyútalpon vagy nyekergő kerekű gyászkocsin a kedves és elátkozott városon, ahol nem szól a lélekharang, ahol nem dörögnek az ágyúk vagy nem dörren a sortűz, mikor a koporsó fedelén fagyott göröngy dörög, ahol nem nyílik meg az ég a fájdalomtól és nem repednek szét a fekete kárpitok, ahol nincsen fáklya, a szél nem tépi a zászlót és nem veri a szemünkbe a kandeláberek méteres lángjait, ott az életnek nincsen kultusza. Szemfedője kirajzolta alakját. Semmi más. Tudtuk, itt volt.

Nem mondott semmit.

És mégis válaszoltam, jó, akkor emlékezni fogok.

Hiányával szemtől szembe állva, hozzá beszéltem, és ennyit mondtam magamnak. Ez volt az utolsó fölszólítása vagy megrendelése, s nem kevésbé testre szabott, mint mindaz, amit az életében tett. Azt követelte, kérte, kényszerítette, sürgette, csábította, könyörögte ki belőled, amit te kértél volna egyedül magadtól. Azt tudta, amit te is tudtál, de így már ketten tudtátok, és ez valami egészen más tudás.

A fejem már le van tépve a helyéről. Miként emlékezhetne valaki tisztességesen, ha a feje sincsen ott, ahol lennie kéne. De az orvosok éppen most varrják vissza a karomra. Majd védelmezhetem, babusgathatom. Az írásra való kezem végül is szerencsésen szabad marad. Ne változtasd meg élted, ilyesmi eszedbe ne jusson.

„Azzá légy, ami vagy.”

Így aztán nyitottam egy füzetet. Spirálfüzet. Mások is írnak ilyenbe. Utolsó menedékemről, a képzeletemről kéne benne lemondanom, hogy eljuthassak az emlékezésig. Már régen időszerű lemondani minden utolsó menedékről. Arról kéne lemondanom, ami miatt íróvá szerettem volna válni. Az emlékezés a képzeletet nem szíveli. Képzelet nélkül nem szép a mondat. Erről kéne az elkövetkezőkben lemondani. Ezeket a sorokat is ebbe a füzetbe írom. Ez nem ígéret és nem fogadalom. Semmi nem változott. Ha valaki a halálával áll a mondataid közé, akkor az nem több és nem kevesebb, mint mikor az életével állt oda. Jó, akkor emlékezni fogok. Ez egy mondat. Bizonyára annyi időt kapok, amennyit adni tudok.

(Forrás: DIA)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.