hirdetés

A hét prózája – Nádas Péter: Részlet

2018. október 29.

Nádast választottam. Az ő tiszta, strukturált és érvelő munkáját, amely a pályaív mérlegét négy flekkben vonja meg. Nyoma sincs a hajbókoló, a rajongó akcentusnak. Kortársi tisztelgés, komolyan vett feladat. Nádas megdolgozik az ünnepért. – A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

A régi Mozgó Világgal mindenkinek megvan a maga története. Nekem először 1982 tavaszán nyomta a kezembe a József Attila Gimnázium előtt, a hullámfogó rácsánál, Fáy András barátom. Hajnóczyt akkor, abban a lapszámban olvastam először. Felsorolhatnék okokat még bőven, de ez az egy is elég, hogy minden hangzatosság nélkül életre szólónak nevezzem a folyóirat rám gyakorolt hatását. Az akkoriban beszerzett példányokat megőriztem. Ma is dacolnak lassan négy évtized elmúltával, a mai napig érzéki erővel szólítanak meg; a tapintásuk, az illatuk, az ikonikus borító felkeltik a korabeli, a hónapról hónapra a körtéri újságos bódé előtti, a vásárlást megelőző izgalmat.

Az Arcanumban kotortam ma, és kellő megelégedéssel láttam, a Mozgók fent vannak a rendszerben. Ingyen elérhetők. Ötletszerűen nyitottam ki az 1981-es folyam januári számát. MM/60, ebbe botlott a tekintetem. A hatvanéves Mészöly Miklóst köszönti a Mozgó ekkor, külön fejezetben, Esterházy, Balassa, Szörényi, Pályi, Nádas szövegekkel.

Nádast választottam.

Az ő tiszta, strukturált és érvelő munkáját, amely a pályaív mérlegét négy flekkben vonja meg. (A látszólag talányos cím persze a korlátos tágasságra mutat.) Nyoma sincs a hajbókoló, a rajongó akcentusnak. Kortársi tisztelgés, komolyan vett feladat. Nádas megdolgozik az ünnepért.

Elemzését végigkíséri az olvasói és a szakmai gondolkodás alázata, a Mészöly-próza alakulástörténete, a személyes személytelenségre törő szépírói vállalkozás iránti kíváncsiság, analitikus figyelem. A Nádasra kitüntetetten jellemző szellemi pedantéria. A poétikai kérdések filozófiai és lélektani hátországára támaszkodó értelmezői gyakorlat. „[I]tt bizonyosodik be annak előnye, ha tárgyunk nem csupán megszabja az eszközt, hanem maga is eszköz!”

Nádas hagyományteremtő, megújító gesztussal emeli a magyar epika kulcsfigurái közé a méltatottat.

Nem nehéz észrevenni az ars poeticai tükörjátékot sem, a szemlélő és a szemlélt egymásra utaltságát.

A szöveg nem elfogult, hanem fogalmi, foghíjak nélküli, ám nem levegőtlen, áttetsző, szerkezetileg finoman hangolt, mégis esszenciális súlyú.

Kedvünk szárba szökken, hogy Nádastól ismét – szóhoz jutunk.

Jánossy Lajos

 

Nádas Péter: Részlet

...a negyven évvel ezelőtt íródott Koldustánc is analízis, habár figyelme akkor, az életkor fölfedező és önfelfedező természetéből adódóan, még hangsúlyosabban és nem kevés nárcizmussal, egy ifjú ember kíváncsiságtól tiszta és érintetlenségtől kegyetlen énjére irányul, egyetlen ember énjére, ami a novellát törékenyen és finoman esetlegessé teszi.

Később megváltoznak az arányok, s ha a nárcisztikus alapállás nem veszti is el teljesen az érvényét, józanná és megfontolttá válik: nem marad benne semmi az önfeltárás élvezkedéséből. Később ugyanis, ha egyáltalán „tetten akarja érni önmagát" valamiben, akkor az nem morális természetű, hanem maga a létezés gyakorlata, aminek persze lehetnek morális vonatkozásai is. De nem téveszthetjük szem elől, hogy már akkor, negyven évvel ezelőtt, húszéves korában, teljesen kész benne az a csupán a legnagyobbakra jellemző képesség és igény, hogy az önmagában élvezettel elmerülni készülő ént, e morális fogódzókat kereső nárcisztikus ént, anélkül hogy megfosztaná azt saját emberi személyének jellegzetes jegyeitől, a legszemélytelenebbül, tárgyilagosan kezelje.

Talán innen írásainak forró intimitása, hideg tárgyiassága.

És azt is lehetne mondani, hogy ugyanaz a tárgya, ami az eszköze. Mert ugyanakkor az éntől eltávolított én a tárgya is marad, sőt egyre inkább kiválasztott tárgya lesz, az egyetlen olyan tárgy, melyen az „érintések” hatása ellenőrizhető, s az „alakulások” nyomon követhetők – és figyeljünk föl rá, hogy ez a próza soha nem fejlődésről, hanem mindig alakulásról beszél –, ahol tehát filozofikus beállítottságának megfelelően, saját, morális szempontból jól megfontolt, pszichológiailag alaposan megindokolt ontologikus hipotéziseit – s ne feledjük, hogy minden mese, elbeszélés és történet egyben hipotézis – nem kényszerül kiszolgáltatni a személyes elfogultságnak, a döntések indulati vagy ideológiai önkényének, hanem mintegy önmagán végezvén el ellenőrző kísérletét – s itt bizonyosodik be annak előnye, ha tárgyunk nem csupán megszabja az eszközt, hanem maga is eszköz! – elfogulatlanul, minden sugalmazástól vagy ráfogástól mentesen, a saját énjével képes igazolni, avagy éppen cáfolni azt; s ha ilyeténképpen tudása van önmagáról és a világról, akkor ez a tudás soha nem célzatos, soha nem önkényesen és célzatosan választott eszmék elfogult igazolása vagy akár tagadása, hanem önmagáért való tudás, a megismerés drámájából kiszűrődő tudás, éppen azon a finom határon, ahol a már tudott és a már megismert, megsokszorozva az ismeretlenek számát és kiterjesztve a tudattalan területét, ismét átcsúszik a még nem tudottba, a még nem ismertbe, mindig mintha megragadnánk valamit, mégis mintha mögötte lenne az igazán megragadható, s nézetem szerint így lesz a legtöbb, amit egy elbeszélő ember önmagáról és a világról mondhat: érzékletesen éles maga a megragadhatatlannak érzékelt is.

Prózájában kép és gondolat tűnik a leghangsúlyosabb elemnek.

S így, ebben az összefüggésben: a kép vagy végletes egyszerűségével, banalitásával, vagy kivételességével, közvetlenül nem értelmezhető extremitásával tüntet, s ezáltal a figyelem mindig arra kényszerül, hogy a kép előtt vagy a kép mögött kutassa annak értelmét, de soha nem magában a képben, következésképpen gondolattá is az válik, ami már vagy még nem leírható benne vagy általa, nem az így vagy úgy, de mindenképpen hangsúlyosan beállított kép a fontos hát, de nem is az így megjelenő és elmondatlanul maradó gondolat - hanem maga a gesztus, a szembefordítás.

Talán innen írásainak állandó, kitartott, nem robbanó feszültsége. Izzás, késleltetés, annak a lehetőségnek a folyamatos fenntartása, hogy bármikor bekövetkezhet a robbanás – és mégsem következik be.

Engem, s legyen bármilyen tetszelgően fontoskodó a hasonlat, e próza képiségének és gondolatiságának jellege egy kulturálisan igencsak távol eső jelenségre emlékeztet, Jean Baptiste Simeon Chardin festészetére. Különösen a csendéletek keltenek hasonló érzetet. Egy kőasztal csorba illesztései, a hátára vetett pulyka fölmeredő lábáról lelógó madzag, a kisikált vörösréz lábas fekete füle, lebillent fedő, a famozsár mögül előbukkanó finom babérág, három hagyma mellett két koszlott dugó és valami meghatározhatatlan konyhai törmelék, ami éppen egy kereszt formájára állt össze, teljesen véletlenül, a lábashoz lökött kicsi borospohár, benne bor, valaki az imént hörpinthetett belőle, két vöröslő retek.

Nemcsak e képek pontossága, nemcsak a szenvtelenségig tárgyilagos előadásmód, az alig érzékelhető ellentétekből alakított plasztika emlékeztet Mészöly képeire, hanem ezen túl mindaz, ami e képek dramatikáját adja; az egymástól idegen tárgyak magánya és végső soron való egymásrautaltsága, mondjuk egy rézüst és egy famozsár, egy cseréptál, két hagyma és egy fanyelű kés ezen az örök kőasztalon, a tárgyak elhelyezkedésének és egymáshoz való viszonyának esetlegessége és ugyanakkor létezésük végletes bizonyossága – túl minden véletlenszerűségen és bizonytalanságon; no és persze a fény, a képek szelleme – s a fény Mészöly számára is olyan fontos, hogy több tanulmányt szentel neki, olyan fontos, amilyen prózaírónál egyáltalán nem szokott lenni a nagyon erős, minden rejtett részletbe bevilágító szórt fény, mely az árnyékoknak mégis ad valamelyes puhaságot, s így az árnyék sem takarás, hanem a történések másnemű viszonylatrendszere.

S hajói meggondolom, bizonyára nem véletlenül jut eszembe ez a hasonlat. Hiszen a Mészölyre jellemző racionális tisztaságnak és analitikus következetességnek az újkori forrásvidékét éppen Chardinnak és kortársainak körében szoktuk megtalálni: Montesquieu-nél, Diderot-nál; s ők – bizonyításként elegendő elolvasni hivatkozásainak gyűjteményét, kötetbe rendezett jegyzeteit – Mészöly közvetlen szellemi ősei.

Mészöly életműve, az első novellától a Film című regényig – s itt hangsúlyozandó, hogy csak a regényig, mert maga a regény már egészen más természetű – egyetlen, összefüggő, szervesen haladó analitikus sor; a felbontás, a szétszedés, az elemzés tragikus enciklopédiája. Ha semmi mást nem tett volna, mint hogy felállítja ezt az analitikus sort, az is a legjelentősebb mesterek közé emelné.

Az analitikus tartást akkor adja föl, amikor az Alakulások című novellában, annak is az utolsó soraiban, gyakorlatilag ismeri fel azt, amit tanulmányban, tehát elméletileg már előbb is tudott: „talán azért is vállalja a művészet olyan szenvedélyesen a többértelműséget, mert – kimondatlanul – ezt az igazi, s nem a maga ráfogásaira támaszkodó egyértelműséget ostromolja. Kimondatlanul – önmaga megszüntetésére tör. "

Az Alakulások utolsó sorai nem egyszerűen a megírt novellát ölik meg a legocsmányabb módon, hanem az író is megöli addigi önmagát, s ezzel az analitikus sort is lezárja.

És még mindig ragaszkodva hasonlatunkhoz, vegyük szemügyre Chardin azon híres csendéleteit, melyeken nem embereket, hanem gipszből készült szobrokat és nem tárgyakat, hanem művészetének eszközeit teszi a képek tárgyává: a racionális analízisnek ott van vége, ahol tárgyunk és eszközünk között már nincsen különbség, a kettő azonossá vált, összecsúszott.

De a végpont egyben fordulópont.

Mészöly e fordulat óta, immár hét éve, az individualitásból a kollektívbe ért. Lásd Film, Szárnyas lovak, Elégia. Ám az ő kollektivitásában megint csak nincsen semmi „ráfogás”, semmi célzatosan ideologikus, a kollektív nála nem vállalt eszme, avagy elérendő cél, hanem az individuális végpontján nyert gyakorlati felismerés.
S hogy a kollektívhez mely korokban juthatunk el csak úgy, ha...

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.