hirdetés

A hét prózája – Seneca: Marcia vigasztalása (részlet)

2019. január 21.

Mi az ember? A legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény, nem kell hozzá nagy vihar, s összetörsz: akárhol is viaskodol, összeomlasz. Mi az ember? Gyönge test és törékeny, mezítelen, természete szerint védtelen, más segítségére szorul, a vakszerencse minden pimaszkodásának játékszere – A hét prózáját Nagy Gabriella választotta.

hirdetés

„Búsongva és gyötrődve, enyhület és megnyugvás után kapkodtam. Megtanultam tapasztalásból, de a római bölcstől is, hogy «a szeretve fájó szivet semmi sem vonhatja el a gyötrődéstől, hanemha a józan ész, vagy a tisztességes foglalkozás.» A fájdalom mindenütt velünk jár ugyan, de mintha elzsibbadna és elszenderűlne, midőn lelkünk, bár kényszerítve, más tárgyak felé irányúl” – írja Lévay József az 1892-es fordítás elé. Elsőként testvére halála után talált fájdalmára gyógyírt a Marciához írt vigasztalásban, majd a szülei elvesztését követően, gyötrelmeire enyhülést keresve folytatta a fordítást a Helviának és a Polybiusnak címzett vigasztalásokkal. Én sem véletlenül vettem elő ezt a könyvet, bár bevallom, nem csak olyankor lapozom fel, ha valaki meghal, sokszor jut eszembe káoszban, sötétben és kilátástalanságban, amikor gyenge vagyok, fáradt, döntésképtelen, és keresve sem találok az örömre okot.

Két fordítást is idemásolok, az 1892-es mellé kívánkozik egy frissnek szintén nem nevezhető 1959-es. Kell olykor ez a perspektíva, hogy helyükre kerüljenek a dolgok, látni, hogy az élet mennyire tünékeny, törékeny semmi, hogy tényleg csak porszem az ember, „a legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény”.

Nagy Gabriella

 

Lucius Annaeus Seneca: Marcia vigasztalása (részlet) 
In: Vigasztalások, Lévay József fordítása, 1892, XI. fejezet

(Mi szükség a részleteket siratnod? az egész élet siratni való. Uj bajok zaklatnak, mielőtt a régiektől megszabadultál. Önmérséklet kell tehát, kivált nektek, a kik mértéken túl szenvedtek s az emberi szivet mind félelemre, mind fájdalomra készen kell tartanunk.*) Végre, mily megfeledkezés ez a magad és mindnyájunk sorsáról? Halandónak születtél, halandókat szültél. Hát azt hitted, hogy te, mint porlandó, gyönge test, betegségek s nyavalyák által is zaklatott, ily hitvány anyagban tartós és öröklétü lényeket hordozál? Fiad meghalt, azaz eljutott azon véghez, melyhez sietnek azok is, a kiket szülöttednél boldogabbaknak vélsz. Ide tér különböző lépéssel az az egész tömeg, mely a törvényszéken pörlekedik, a szinházakban mulat, a templomokban imádkozik. A miket tisztelsz és a miket megvetsz, egyformán hamuvá lesznek. Ezt parancsolja a pythiai jósdára irott ama szózat: ismerd tenmagadat. Mi az ember? roncsolt s törékeny edény: nem nagy vihar, csak hányódás kell, hogy szétzúzassál. Bárhol küzdesz, megoszlattatol. Mi az ember? hitvány s törékeny test, mezitelen, természettől gyönge, más segélyére szoruló, a sors minden viszontagságának kitéve; bár karjait jól megedzette, akármely vad állatnak étke, akármelyiknek zsákmánya; erőtlen, muló részekből alkotott, külszinére nézve fénylő, hideget, meleget, törődést nem tűrő: viszont maga a helyben-lét és nyugalom által senyvedésnek indul; saját tápszereitől fél, melyeknek majd szűk, majd bő volta rontja meg; önvédelmében szorongó, aggodalmas, - bizonytalan s akadozó lélegzetü, melyet egy hirtelen ijedség, egy véletlenül fülébe jutott erős hang elszorít: mindig csak önmagának hibás és hasztalan tápláléka.

Csodáljuk-e ebben az egyes ember halálát, a melylyel egyenként mindenki köteles? Mert hiszen micsoda nagy erő kell ahhoz, hogy összeomoljék? A szag és íz, a fáradság és az éberség, az ital és az étel s mindaz, a mi nélkül nem élhet, halálosak neki. Akárhová mozdul, mindjárt megérzi gyöngeségét: nem minden éghajlatot tűr, a víz szokatlansága, a nem kedvező szélfuvallat, a legcsekélyebb okok és sérelmek által beteges, porlandó, nyavalyás, s már életét is sirással kezdi. Azonban mily nagy zajt üt mégis ez annyira megvetett lény? sorsáról megfeledkezve, mily nagy gondolatokba merül? Halhatatlan, örök dolgokat forgat eszében s unokái és dédunokái felől rendelkezik, midőn messzire törekvése közben elborítja a halál. S az is, a mit öregségnek nevezünk, csak kevés esztendő körfutása.
(Forrás: MEK)

Lucius Annaeus Seneca: Marcia vigasztalása (részlet) 
In: Vigasztalások, Révay József fordítása, 1959

Mire való részenként elsiratni az életet? Az élet mindenestül siralmas: űzőbe vesznek új meg új szenvedések, még alig csillapultak a régiek. Mértéket kell tehát tartani, és nektek, nőknek mindenekfelett, mindabban, amit elszenvednetek mértéktelen gyötrelem, s az emberi szív erejét meg kell osztanotok a fájdalom ezerannyi fajtája közt. Aztán micsoda dolog a magad s az emberiség sorsáról így megfeledkezni? Halandónak születtél, halandók szülötteid: ha jól meggondolod, tested mily gyönge, gyámoltalan s mennyi betegség könnyű prédája – hogyan is remélhetted, hogy ebben a túlságosan is törékeny anyagban elpusztíthatatlan s örökéletű magzatot hordozol? Fiad elköltözött, vagyis befutott a célba, ahová éppen így sietnek mindazok, akik érzésed szerint boldogabbak, mint magzatod. Az a mérhetetlen tömeg, amely ott nyelvel a fórumon, vagy a színházak nézőterén tatja száját, vagy a templomban imádkozik, az utolsó emberig ugyanoda tér meg előbb-utóbb: szereteted, tiszteleted s megvetésed tárgyai egyszer majd mind elporladnak egyaránt. Nyilván erre céloz a delphii jóshely felírása is: ISMERD MEG MAGADAT. Mi az ember? A legkisebb ütésre, a legkisebb rázkódásra is ezer darabra hulló edény, nem kell hozzá nagy vihar, s összetörsz: akárhol is viaskodol, összeomlasz. Mi az ember? Gyönge test és törékeny, mezítelen, természete szerint védtelen, más segítségére szorul, a vakszerencse minden pimaszkodásának játékszere, s ha keménnyé edzette is izmait, mégis minden vadállatnak jó falatja, mindegyiknek az áldozatja, anyaga mind hitvány s mállatag, szemre bár tetszetős, forróságot, fagyot, fáradalmat elviselni gyámoltalan, viszont ha csak pihen s csak henyél, akkor is sorvadoz, szinte fél még a tápláléktól is: ha nincs elég, bágyadoz, ha bőven van, elgyötri gyomrát vele, védekezése izgatott s tétova, lélegzetvétele szaggatott s minduntalan megreked, ha hirtelen rémület vagy váratlan fülébe hasító hangzavar megriasztja, és kifogyhatatlanul szítja magában a nyugtalanságot, bűnösen s hasztalan. Csodáljuk hát, hogy hatalma van fölötte a halálnak, ami egyetlen hörgésre végez vele? Vagy talán olyan nagy megerőltetésbe kerül, hogy a test összeroskadjon? Minden halálos neki, a szag s az íz, a tunyálkodás és a friss buzgalom, étel s ital s minden életszükséglete; ha csak megmoccan is, nyomban rádöbben, mily törékeny: nem bír el akármilyen éghajlatot, a szokatlan víz s a barátságtalan szélfúvás, a legjelentéktelenebb zökkenő vagy kisiklás miatt is bágyadoz, bomladoz, sorvadoz, sírással kezdi az életét, pedig ez a mélységesen megvetett állatember mégis mennyit, de mennyit lázadoz, háborog! Megfeledkezik esendő voltáról, s fennhéjázó gondolatokra merészkedik! Halhatatlanságról, örökkévalóságról ábrándozik, unokáinak s dédunokáinak hagy parancsokat, s miközben magát távoli dolgokért töri, lecsap reá a halál, hiszen az úgynevezett öregség is csak arasznyi évek szűk-szoros távlata.
(Forrás: Új Akropolisz)

(* A zárójeles mondatok az 1892-es fordításban az előző, X. fejezet részei.)

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.