hirdetés

A hét prózája – Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül

2019. február 11.

Valamint káros, sőt némi esetekben valódi átok, ha társasági és emberi viszonyinkban összekevertetnek a szerepek, szintúgy burjánozhatik csak rossz, sőt veszély oly intézetekbül, melyek irányaikbul esnek s céljaikat vesztik. – A hét prózáját Modor Bálint választotta.

hirdetés

Az elmúlt hét a Magyar Tudományos Akadémia átalakítása körül forgott. Mi is hírt adtunk a kulturális élet képviselőinek tiltakozásáról és a Lendület pályázat nyertes csoport vezetőinek nyílt leveléről. Erről beszélgettem úton-útfélen, aztán a kezembe került Széchenyi István A Magyar Akadémiakörül című beszéde. Nem sokkal ezután jutott eszembe, hogy ezen a héten én választok hétindító irodalmat a Literán. Röviden tanakodtam, hogy mit válasszak erre hétre, nem akartam Széchényit, túl direktnek találtam, de messzire se akartam menni tőle, így akadt a kezembe először Arany János Összes költeményeinek első kötete (Szépirodalmi, 1956), mely találomra felcsaptam a 307. oldalon, ahol találomra elkezdtem olvasni az egyik strófát:

„Bizton, ezer bajunk közt, megtalálta
Azt, ami fő, s mindent befoglaló:
"Elvész az én népem, elvész – kiálta –
Mivelhogy tudomány nélkül való."
S míg kétle a bölcs, hátrált a tevékeny,
Bújt az önérdek, fitymált a negéd:
Ő megjelenve, mint új fény az égen,
Felgyújtá az oltár szövétnekét.”

Csak a strófa elolvasása után lapoztam vissza megnézni a címét: Széchényi emlékezete. Úgy tűnik, Arany visszavezetett Gróf Széchenyi Istvánhoz és az ő 1842 novemberének 27. napján másodelnökként elmondott beszédéhez, melyben először az Akadémia kritikusainak véleményt gyűjti egybe, hogy utána meggyőzően tudjon érvelni az Akadémia mellett. A beszéd elejét idemásolom. Az egész elolvasható a Magyar Elektronikus Könyvtár oldalán itt.

Modor Bálint

Széchenyi István: A Magyar Akadémia körül (részlet)

Valamint káros, sőt némi esetekben valódi átok, ha társasági és emberi viszonyinkban összekevertetnek a szerepek, szintúgy burjánozhatik csak rossz, sőt veszély oly intézetekbül, melyek irányaikbul esnek s céljaikat vesztik. Mert egyedül tiszta fogalmak alapján fejlődhetik ki az emberi jobblét, s egyedül saját határaik közt szorosan mozgó intézvények érhetik el teljes virágzásukat. - Tiszta fogalmakat terjeszteni, zavartakat pedig salakjaikbul lehetőleg kitisztítni szintoly kötelesség tehát, mint szükséges minden egyes intézvénynek szoros határit lehető legnagyobb szabatossággal tűzni ki, hahogy a közélet mezején munkás részt venni bátorkodunk, és több rosszat nem kívánunk életbe hozni mint jót, és ha ábránddal be nem érjük, de sikert óhajtunk.

Legyen szabad ez okbul, tisztelt gyülekezet, előterjesztenem itt mi lebegett én előttem, és mily célnak elérése után sóvárgott én lelkem, mikor némi nagylelkű eldődinknek már rég megpendített útmutatása nyomán, kedvezőbb sorsomnál fogva nekem is jutott azon szerencse: e jelen intézet felállításához járulhatni némileg. Legyen szabad pedig legfőképp azért tárni itt fel most keblemet Akadémiánk hivatása fölött őszintén és határozottan, mert - mi tagadás benne - veszély, nagy veszély fenyegeti még mindig, sőt növekedőleg fajtánk nyelvét s ezáltal nemzetiségünket, minél drágább kincsünk nincs, minthogy csak ennek kiemelése, ennek művelése által léphet nemzet sajátságos fényében a dísznek fokára, mely varázskörön künt tenghet ugyan ember, sőt gyarapodhatik is hosszú évek során keresztül, mint napontai a példa, ámde csak az egy kissé lelkesbnek keble örökkén szomjan marad, a lelkileg kitűnő pedig csak kínos epedések unalmai közt költi életét. Itt azért ideje, úgy hiszem, hogy mindazon ábránd, rosszul fékzett keserűség s álfelfogású vitézség ellenére, mellyel nem egy hazánkfia buzgólkodik nemzeti ügyünk körül, kivált legközelebbi időkben, végre tisztába jőjön: oly drága, de oly annyira kényes kincset, mint nemzetiség, nemzeti sajátság, némi biztossággal és a siker némi hihetőségével miképp lehessen őrizni, miképp lehessen ápolni s növeszteni leginkább, sőt kirekesztőleg.

Midőn 1825-ben fennálló Akadémiánk eszméje újra megpendült, újra mondom, mert hiszen, mint érintém - s becsület azoknak, kiket becsület illet - rég elismerték hazánknak némi messzebbre látó már most elhunyt hívei, hogy nyelvünk körül forogna nemzeti létünk, és ekképp ennek gyámolítása volna a teendők legaggasztóbbika; sokan, igen sokan nem bírták felfogni, a teendők oly hosszú sorábul miképp lehete éppen egy tisztán filológiai intézetet szemelni ki előlegesen, s körülte annyi szorgalmi, idői és pénzi erőt úgyszólván fecsérleni el, miután, mint állíták: "Valamint önámításokban, úgy szavakban is untig gazdag volna már a bőbeszédű magyar; annyi másban, kivált a természettudományok sokágú mezején ellenben oly szegény, oly szánakozásra méltó szegény, miképp inkább másra, s kivált erre illett volna emelni hazafiúi oltárt s áldozatot, minthogy a természettudományok kifejtésébül és a polgári életre alkalmazásábul háramlik legtöbb műveltség, tudomány, és így valódi erő a népekre; a függetlenségnek, közszabadságnak s nemzeti dísznek pedig erő volna egyedüli, valóságos és tartós sarkalata." - Mások megint, s tán legtöbben, sejtvén, vagy tán egészen tisztán is érezvén, miképp kivételes körülményeinknél fogva, mégis tán nyelvünk biztosítása volna mindenekelőtt eszközlendő, átlátták ugyan, miképp nyelvére kellene ügyelni a magyarnak mindenekelőtt, ha élni akar, és ekképp őszintén tapsoltak, hogy mindenekelőtt oly intézetre pontosítánk össze csekély tehetségeinket, melynek közvetlen befolyása volna nyelvünk ügyére, és ekképp habár közvetett, mégis nagy hatása nemzetiségünk kifejtésére; de abban nem láttak célirányost, hogy intézetünk nem annyira nyelvünk terjesztése, mint inkább annak - ha így mondhatni - becsemelése végett lőn felállítva. - "Mit ér s mit használhat oly intézet - így okoskodának megint ezek -, mely négy fal közt, és ekképp a világtul és közélettül elszigetelve, jobbadán csak szókat gyárt, mondatokat simít, beszédköröket illeszt; mert bármily tökélyre vigye is a nyelvet, nemzetiségünk biztosítására és feldicsőítésére bizony vajmi kis haszonnal járuland mégis, minthogy mindaddig, míg nyelvünk nem terjed, s a palotáktul kezdve, a lakosok minden árnyéklatin és színezetin keresztül általjánossá nem válik, mindaddig segítve rajtunk bizony nem lesz; nyelvterjesztő tanodákat kellett volna tehát inkább állítni, mint filológiai tudós társaságot alkotni, tanítókat képezni inkább, kik elszélesztve a hon külön ajkú népségei közt a magyar nyelvet terjeszték vala, mintsem oly intézetet szerkeszteni, mely egyedül tudósokat egyesít, s egyedül szógyártókat nyugpénzel."

Nyomadékos észrevételek, nem tagadhatni, és felette csábítók; csábítók pedig azért, mert Magyarország, a mesterség, művészet, tudomány bármily ágaira vessük szemeinket, valóban hátra, felette hátra van, mi ugyancsak kevéssel ezelőtt alig volt közfigyelem tárgya, most azonban oly általjánosan el lőn ismerve, miképp többek közt nem egy kérdezi azt is magában, tán még azok sorát sem véve ki, kik az Akadémia felállításához járultak, vagy azt legalább megtapsolták: valljon nem lett volna-e jobb s célszerűbb, inkább akármi olyas másra, mi a gyakorlati életbe vág, például politechnikum felállítására egyesülni, mint annyi kiállító erőt költeni puszta filológiai társaság megindítására, s kivált miután, főleg újabb időkben, úgyis annyira nőtt s mindegyre nő Magyarországban a szólási viszketeg, mintha egyedül a nyelv működése által akarna kibuzogni a magyarnak minden energiája, tettre nem maradván semmi. Mily eset nem ritka; mert ismert dolog, hogy valamint például oly igazgatásnál, hol határon túl sokat ülnek, sokat írnak, annál kevesebbet s felszínesbet cselekszenek; hol a törvénycsinálás és egymásra halmozás már kimerítő nyereségnek tartatik, ott rendszerint a végrehajtás hiányos; s hol a képzelőerő gamón jár, ott az ítélő tehetség fekszik rendszerint porban; úgy szinte kivétel nélküli dolog, miképp az, ki szóval erős, tettben gyenge szokott lenni; vagy másképp kitéve: ki minél többet szól, annál kevesebbet teszen, minthogy általján véve egy bizonyos tehetség túlcsapongó, felcsigázott gyakorlata annyira kimeríti a gyenge ember erejét, miképp aztán mi e kis erőbül megmarad, nem elégséges bármi egyébre. - Nemzetiségünk pedig, ha éppen nem is megyen hátra, és egészen nem is pangó - mi még kérdés -, mindenesetre oly bágyadtan, oly észrevehetlen léptekkel halad, miképp nem csuda, ha e tekintetben megint szinte sokak előtt az mutatkozik, mintha valóban oly intézvények érdemlettek volna az Akadémia fölött elsőséget, melyek gyorsabban terjeszték vala nyelvünket, s eszerint ilyesekre lett volna kötelesség egyesítni azon erőket, melyekbül tudós társaságunk támadt.

Igen elérthető ennélfogva, ha sok előtt nem nagy haszoni hitelben áll Akadémiánk, minthogy mondom a cselekvési tespedésnek közepette annyi haszontalan szóvita s szófirka közt, melyben fulladozunk, bizonyára oly kitűnő csábbal mutatkozik minden olyan intézet, mely gyakorlati életre, s az általjánosságokbul kiemelkedve egyes talpraesett specialitásokra képezné a magyart, miképp valósággal árnyékba esik Akadémiánk, ha helyébe például egy életbevágó politechnikumot képzelünk; valamint - ha már nyelvnek tulajdoníttatik az elsőség - oly intézet is sokkal kecsegtetőbb színben mutatkozik, mely nyelvünket terjesztené, hazánknak legtávulabbi ereibe gyorsabban lövellné, mint Akadémiánk, mely csak belterjűleg működik, és ekképp csak felette lassú léptekkel s közvetve hat nyelvünk közönségessé tételére.

Vizsgáljuk azonban a dolgot egy kissé mélyebben. Mi annál szükségesb, mert valamint akkor, midőn Akadémiánk születék, nem egy, mást eszközlő, félrevonó javaslat gördíttetett előnkbe, s mi minden megmutathatás nélkül szinte csak úgy győzheténk azok nagy tömegén, hogy ti. mi sem mást mint filológiai társaságot, sem különbet mint belterjűleg működőt, állítni nem akarunk, sőt ajánlatinkat visszahúzni vagyunk inkább készek: úgy hallik ma naponta innen-amonnan, majd suttonban, majd nyilvánosan, de növekedőleg nem egy megbánás, nem egy gáncsolás, hogy mégis valósággal csak jobb lett volna valami mást állítni, mint nyelvészeti társaságot, vagy ha már ilyesnek, szinte mintha valami makrancbul történt vala az egész, teljességgel kelle születni, annak csakugyan nem nyelvünk kifaragása s kireszelése, hanem annak terjesztése körül lett volna hasznos működni, minek most már áldott gyümölcseit éldelnénk, holott az Akadémia már úgyszólván divatbul esett. Midőn, mondom, most is efféle hallatik, szükség, hogy végre tisztába jőjön a dolog, vagy legalább kísértessék meg annak tisztába hozatala, mert ha ily nézet véleménnyé kezd alakulni - s mint látszik, valósággal azzá kezd alakulni - s szalmatűz alkotta intézetté aljasul Akadémiánk is, hacsak különös testületi szellem, éberség és becsület nem hatja keresztül minden tagját, minthogy ily egyeztető, egymást felbátorító zománc nélkül, vajmi kevés ember oly szilárd és állhatatos jellemű, kivált honunkban, hol a szapora beleunás akármibe is oly közönséges jelenet, az állhatatosság viszont oly nagy ritkaság, hogy saját magára hagyatva, a közvélemény nyájas ítélete nélkül sőt ellenére is, azon lelkesedéssel járjon el tisztében, melynek híjával létezhetik intézet ugyan és több ideig fennmaradhat, de mintegy lelkét vesztve veszti minden varázserejét is, s ezáltal azon hatását, mely nélkül habár él is anyagilag, erkölcsileg okvetlen a holtak sorába süllyed.

Hadd mutassam tehát meg, hogy kivételes állásunknál fogva sem egyéb, sem másképp működő intézet nem volt oly sürgetőleg napirenden akkor, mikor Akadémiánk felállíttaték, mint éppen Akadémiánk. S ha ebben sikerrel járok el, úgy hiszem, ismét közméltánylat tárgyává leszen az; ha pedig ezt megmutatni nem vagyok képes, mi felette hihető, mert nemcsak tehetségem határzott, de mai felcsigázott állapotunkban nem nagyon kedveltetik a lassabban érő gyümölcs, s ekképp könnyen gyanússá tétetik a mellette emelt szó; akkor nemigen sokat várhatván a nagyközönségtül, intézetünk minden tagját ezennel ünnepélyesen felszólítom: legyen azon szent kötelességérzetében kettőztetve éber, mellyel minden tag tartozik, kivált akkor testülete iránt, mikor az közvélemény künti, sőt elleni kezd lenni, s öltse magára azon zarándoki komolyságot, mely hivatásának emlékezetét ne engedje soha is figyelmébül esni, irtsa gyökerestül ki a viszálkodás legkisebb szálkáját is keblébül, s melegüljön őszinte kézfogásra, szilárd vállvetésre minden bajtársával, mi nélkül testület még boldog napokban sem igen ér célt, annál kevesebbé, mikor borúra, sőt zivatarra kezd sötétedni az idő; ha pedig e feltételeknek nem felelhet meg, vagy megfelelni nem akar, lépjen inkább ki s hagyjon magunkra. - Heterogén szálka ne sértse egylelkű testületünket, mert ki tudja, - óh nagy Isten! - távul van-e még tőlünk azon gyászidő, s nemzeti életek mértéke szerint nem borul-e szaporábban ránk, mint gondolnók, mikor csak testületünk fogja tán ereklye gyanánt vagy inkább bágyadtan pislogó lámpaként őrizni azon nyelvet, melyet legdrágább kincsének, nemzeti s függetlenségi alapjának elismert ugyan a magyar, de forró vérétül hajtva, bálványaitul elszédítve nemcsak őrizni nem bírta, hanem saját lábaival tiporta el.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.