hirdetés

A hét prózája – Szerb Antal: Hétköznapok és csodák (részlet)

2018. május 14.

Nem először látom, az egyik legnagyszerűbb képesség a bármely súlytalanságtól ment könnyedség – az esszéírók nélkülözhetetlen sajátja. Az idea egyik megtestesülése kétségen kívül Szerb Antal. – A hét prózáját Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Amikor az Előhívásban egy hónapja Szilágyi János György alktotói pályájának életvallomásával foglalkoztunk, az interjúból a múlt század, azon belül a két világháború közötti Magyarország bámulatos szellemi panorámájára nyílt kilátás.

A kiváló intellektusok javát a jogfosztás ismert törvényei nyomán munkaszolgálatba kényszerítették. Szilágy János György elmondása szerint a kíméletlen fizikai munkanap egyikén, 1944-ben Szerb Antal azzal fordult hozzá, hogy itt volna az ideje megírni az antik aranykor teljes történetét. Egy másik alkalommal, immáron az orosz fogságban, Szilágyi János Györgytől az egyik katona el akarja venni kedvenc Horatiusát, ám a jeles klasszika-filológus olyan határozottsággal lép fel az amúgy vérfagyasztó helyzetben, hogy az egyenruhás eláll a tervétől.

Páratlan, semmivel össze nem mérhető történetek.

Szilágyi János György arról is beszámol, hogy a korabeli, ún. szombati társaság túlnyomó többsége Szerb Antal, a ma idézett műben fellelhető regénylistáját követi a modern epika felfedezése során.

Az Egzisztenciális tudomány (az Enigma duplaszámban megjelent beszélgetés címe) a humanista hagyomány elkötelezettjeinek műveit hívta elő; Szerb Antalt kezdtem olvasni.

A Hétköznapok és csodákba merültem, rég jártam ebben a könyvben. Pontosabb, ha azt írom, úszkáltam ebben a szövegben, lebegtem; hullámok ringattak, és alábuktam; mélységek hívtak. Nem először látom, az egyik legnagyszerűbb literátori képesség a bármely súlytalanságtól ment könnyedség – az esszéírók elidegeníthetetlen sajátja. Az idea egyik megtestesülése kétségen kívül Szerb Antal. A Hétköznapok és csodákban, hiába teltek el évtizedek, kétharmadnyi évszázad, a megközelítés, a kérdések, a regény történetének elbeszélt ideje, annak kiemelt állomásai – érvényesek.

A Max Weber híres fordulatával illetett, varázstalanított világ dilemmái, avagy a lukácsi bűnösség korszakát érintő etikai-poétikai nehézségek nyomába eredni ma Szerb Antalra támaszkodva, bizton állítom, komoly és csodálatos utazás.

Tanúlságokat nem vonok le, de valamit mégis: szorongattatásaink közepette érdemes a szellem honi nagyjaira gondolni, a megpróbáltatásaikra, arra, hogy azok terhét kiállni volna-e bennünk erő...

Jánossy Lajos

 

Szerb Antal: Hétköznapok és csodák (részlet)

Képzeljük el megint egyszer, hogy közénk jön a jeles Szimbolikus Idegen, gyakori vendégünk a XVIII. század óta, amikor még Bennszülött volt a neve és gyakran Otahaiti szigetéről érkezett. De lehet Marslakó is, amint a természettudományos múlt században volt szoká­sos. Akárhogy is nevezzük, számunkra most is csak egy fontos tulajdonsága van: hogy kívülről és meglepetve szemléli civilizációnkat és elfogulatlan véleményt mond róla, a „józan ész szavát". A Szimbolikus Idegen az elmúlt két évszázadban általában két dolgon csodálkozott: a technika fejlődésén és az emberek gonosz, harcias ostobaságán. Az előbbi mitikus borzongással töltötte el, az utóbbi felháborította nemes szivét, mely a természet emlőjén nevelkedve humánus és pacifista volt. De tartani lehet attól, hogy az Írók, akik látogatását és véleményeit megörökítették, félreértették a Bennszülöttet és a Marslakót, kinek nyilván kifejezési nehézségekkel kellett megküzdenie, mikor gondolatait franciául vagy más kultúrnyelven tolmácsolta. Nem valószínű, hogy az Idegen olyannyira csodálkozott a technika vívmányain. Hiszen ezek olyan dolgok, melyek vágyképek formájában a legprimitívebb tudatokban is benne élnek. Aki valaha madarat látott, el tudja képzelni a repülőgépet és aki valaha félt a sötétben, megálmodta a villamos zseblámpát.

Az Idegen nem azon csodálkozott, hogy ezek a dolgok vannak, csak azon, hogy igazán vannak. Ami pedig az Idegen pacifizmusát illeti, arról jobb nem is beszélni. A legelmaradottabb bennszülöttek is megeszik egymást olykor, de a földnek, a világegyetemnek vagy az időnek bármely távoli pontjáról érkezett is az idegen, az emberek gyilkos szenvedélyeiben fel kell hogy ismerje a természet és a világegyetem egymást emésztő szörnyű erőinek kicsi paródiáját. Min csodálkozik tehát az Idegen? Értesüléseink szerint a regényolvasáson. Valaki leül vagy lefekszik egy lehetőleg zavartalan helyre és papírra vetett jelek segítségével tudomásul vesz
bizonyos sablon szerint lebonyolódó történeteket, melyekről tudja, hogy élejüktől végig hazugságok. Közben esetleg hagyja, hogy kifusson a tej vagy elmúljék a randevú ideje. Sőt még olyanok is akadnak állítólag, akik pénzt adnak az ilyesmiért Ez nem történik meg Otahaiti szigetén, sőt még a Marsban sem. Az Idegen megalapozott csodálkozással néz maga elé.

Miért olvasunk regényeket?

A lélektani kíváncsiság, mondják a műveltebb emberek. A regény  megvilágosítja lelkünk titokzatos eseményeit. Modern önismeretünk legfontosabb eszköze. A jó regény olyan, mint azok a képek, amelyek mindig az emberre néznek, akárhová is áll: a hősben mindenki magára ismer.

Ez igaz. De csak egyes regényekre és egyes olvasókra vonatkozólag. Kizárja az átlagregényt és az átlagolvasót. Arisztokratikus felfogás, nem egyetemes magyarázat. Főképp nem magyarázza meg a regény legújabb fejlődését. A regény „lélektani" koncepcióját vessük már itt el és induljunk ki egészen más, lélektantól független utakon.

Lukács György könyve, a Theorie des Romans, mely a regényelméletben mindmáig az utolsó szó, a szellemtörténeti iskola előfutárja és egyben rekordteljesítménye, arra tanít meg bennünket, hogy regény nem volt azokban a korokban, amelyeknek zárt világképük volt, amelyekben az istenség valahogy benne volt, benne látták az átélhető világban, tehát az antik kultúra és a középkor nagy századaiban. Ezekben a századokban az eposz töltötte be azt a szerepet, amit máskor a regény. A regény a nyílt világkép kifejező­dése, amikor a vonalak a végtelenbe futnak és a vándor lesz a szimbolikus életforma, a vándor, aki az ismeretlen istent keresi.

Eposz és regény tehát valamikép összetartoznak. Nem csak poétikai alapon, mint az elbeszélő költészetnek kétféle formája, hanem mélyebben és végzetesen, egymást kizáró módon, a történetfilozófiában. Ami az ókorban és a középkorban eposz, az a késő ókorban és az újkorban regény.

Az eposz leglényegesebb mozzanata — tankönyveinkből emlékszünk — a „csodálatos esemény", a mitológiai apparátus. A regény pedig az eposz folytatása, pót-eposz. Definíciójának tehát a körül kell megfordulnia, milyen szerepet játszik benne a „csodá­latos esemény.

Újabban filológiailag is bebizonyíthatóvá lett, hogy a regényírás, legalábbis a késő-antik regényírás, az európai regényirodalom kezdete, a mitológiából és a vele kapcsolatos vallási kultuszból fejlődött ki. Kerényi Károly könyve értelmében (Der griechischorientalische Roman) az antik regényeket valahogyan nevezetesebb szentélyek bocsátották ki, prospektus gyanánt, idegenforgalmi célokból, hogy felsorolják, miféle csodák történtek az illető szentélyben és ezzel odacsődítsék a csodaváró idegeneket. Tehát már az európai regényirodalom kezdetén ott áll a csoda, a „paradoxon", ahogy ők nevezték; még pedig olyan csoda, amelyben már nem hisznek teljesen, amelynek propagandára van szüksége.

A mai regényolvasó még mindig ugyanaz a kissé kételkedő csodaváró, akit egykor Apuleius igyekezett rávenni, hogy látogassa meg az Isis-szentélyt és feladva kételyeit, engedje á t magát a templom-álom misztikus élményének.

Itt a különbség eposz és regény között. Az eposz olyan csodálatos eseményekről szólt, amelyek adva voltak a mitológiában és amelyeket az egykorú olvasó nagyáltalában elhitt. A regény olvasója viszont a regényben foglalt csodát általában nem hiszi el (a regény fikció), csak amennyiben magának a regénynek a szuggesztiója alatt áll. A regény tehát olyan eposz, amely fiktív csodákkal foglalkozik.

A múlt században, a regényírás fénykorában, a regény eltávolodott legfontosabb tartalmi mozzanatától. Ennek a rendkívül komoly és pretenciózus kornak nagy regényírói rangjukon alul levő, gyermekies dolognak érezték, hogy csodákról írjanak, amelyekben maguk sem hisznek. A regénynek más, komolyabb és tudományosabb célokat tűztek ki, amit röviden úgy lehetne összefoglalni, hogy nem a csodát akarták, hanem ellenkezőleg, a valóságot. Nem vették észre, micsoda alapvető paralogizmus, hogy valaki egy fiktív történettel, egy hazugsággal, a valóságot akarja ábrázolni.

A XX. századi regényírásban mindegyre erősebb lesz a hajlam, hogy a regény visszatérjen a csodához, újra, nyíltan és bevallottan fikció legyen, játékos mitológia-pótlék, a XIX . század nagy célkitűzései nélkül, de ugyanakkor mélyebb és kevésbbé átlátszó célokkal.

De mielőtt ezekről az új tendenciákról beszélnénk, mérföld- és századlépő csizmákkal fussunk át a korokon, melyekben a regény gyermek- és ifjúkorát élte, hogy lássuk, mennyire nem a valóságábrázolás, hanem a csoda volt eredeti programmja, melyhez most lassan visszatér. Kezdjük a kezdetén.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.