hirdetés

A hét prózája – Tadeusz Borowski: Schillinger halála

2017. március 13.

Biciklijével megállás nélkül rótta a tábor útjait, mindig ott bukkant föl váratlanul, ahol a legkevésbé volt rá szükség. Kezével, mint a bottal, keményen ütött, könnyedén tört miszlikbe állkapcsokat, verte véresre az embert. – Tadeusz Borowski novelláját Nagy Gabriella ajánlja. 

hirdetés

"Amit a Kővilágban ír (...), az a legnagyobb lelki és szellemi teljesítmény századunk irodalmában" – írja Spiró György 119 198 című tanulmányában a 119 198-as számú auschwitzi rabról, Tadeusz Borowskiról 1983-ban (megjelent a Magániktató című kötetben 1985-ben, majd bekerült a nemrég a Magvetőnél napvilágot látott Esszék 1979-2016 című válogatáskötetbe). Később így folytatja: "Nevezzük Borowskit a huszadik századi próza Rimbaud-jának, és nem fogunk túlozni. Állítsuk azt, hogy Dosztojevszkij után az európai próza Borowskiban lépett először tovább, és igazunk lesz." 

A Kővilágban Borowskit Spiró szerint "egyetlen jelenség izgatja, az, amit a címadó novellában exponál: az életösztön, amelyet nem minősít, nem tagad, még csak nem is támad, csupán konstatál, immár előzetes megfontolások nélkül. Fölénye mindössze az őszinteségre kegyetlen önneveléssel kiképzett emberé. Innét iróniája, amely lehetővé teszi, hogy élesen és pontosan fogalmazzon". Borowski az, aki képes egy versének címéül adni, hogy Hölgyeim és uraim, parancsoljanak a gázba fáradni, vagy szenvtelenül, szinte kedélyesen leírni azt a mondatot, hogy "Kezével, mint a bottal, keményen ütött, könnyedén tört miszlikbe állkapcsokat, verte véresre az embert."

"A század egyik legnyugtalanítóbb írója" – írja róla Körner Gábor, aki Fejér Irén és Spiró mellett Borowski legfőbb fordítója. A most olvasható novella, amely eredetileg Borowski második prózakötetében jelent meg (Kamienny świat / Kővilág) 1948-ban, szerepel a magyarul Kővilág címen 1999-ben kiadott válogatásban (Múlt és Jövő), és 1996-ban a Holmi is lehozta Körner Gábor fordításában. Az életmű nem nagy, a Kamienny świat megjelenése után Borowski összes addigi művét megtagadta, majd 1951-ben, huszonkilenc évesen öngyilkos lett. Tökéletes értetlenség vette körül, az okokról Spiró ír bővebben esszékötetében.

Borowski az a mellesleg nem zsidó Holokauszt-túlélő, lengyel író, költő, akinek a neve a mai napig nem került be a köztudatba. Pedig Borowskit nagyon olvasni kéne, mondjuk Kertész Imre előtt, és után.

Nagy Gabriella 

 

Tadeusz Borowski
SCHILLINGER HALÁLA

Az 1943-as évben Schillinger SS főhadnagy töltötte be a lagerführeri posztot, vagyis ő volt a birkenaui tábor „D” férfi munkarészlegének közvetlen parancsnoka. Birkenau egy volt a számtalan kisebb-nagyobb láger közül, amelyek szétszórtan helyezkedtek el egész Felső-Sziléziában, s adminisztratív szempontból az auschwitzi központi koncentrációs tábor fennhatósága alá tartoztak. Schillinger meglehetősen alacsony, köpcös ember volt. Arca telt, püffedt; lenszínű haját lenyalta. Égszínkék szemével mindig egy kicsit hunyorgott, ajkát összeszorította, orcája a görcsös türelmetlenségtől enyhén megemelkedett. A küllemével nem sokat törődött, és sohase hallottam, hogy a prominenseknek sikerült volna megvesztegetniük.
     Schillinger éberen és mindenre kiterjedő figyelemmel vezette a lágert. Biciklijével megállás nélkül rótta a tábor útjait, mindig ott bukkant föl váratlanul, ahol a legkevésbé volt rá szükség. Kezével, mint a bottal, keményen ütött, könnyedén tört miszlikbe állkapcsokat, verte véresre az embert.
     Ébersége lankadatlan volt. Gyakran felkereste a birkenaui tábor többi részlegét, páni félelmet keltve a nők, a cigányok és az Effektenkammer prominensei körében; ez utóbbi Birkenau legmódosabb részlege volt, itt gyűjtötték az elgázosítottak vagyonát. Felügyelte a nagy postenkettén(1) belül dolgozó kommandót, szúrópróbaszerűen ellenőrizte a fegyencek ruházatát, a kápók cipőjét és az SS-ek zsákjait. El-eljárt a krematóriumokba is, szerette nézni, ahogy belökdösik az embereket a gázkamrába. A nevét együtt emlegették Palitsch, Krankenmann és sok más auschwitzi gyilkos nevével, akik azzal dicsekedtek, hogy sikerült saját kézzel, ököllel, bottal vagy fegyverrel több tízezer embert megölniük.
     1943 augusztusában híre kelt a táborban, hogy Schillinger tisztázatlan körülmények között meghalt. Különféle, állítólag biztos kézből való, de egymásnak teljesen ellentmondó történetek keringtek valami balesetről. Számomra egy sonderkommandóban dolgozó ismerős Vorarbeiter(2) tűnt a legmeggyőzőbbnek, aki egy délután, miközben szemben velem ült a priccsen, és egy szállítmány sűrített tejre várt a cigánytábor depójából, a következőket mesélte Schillinger főhadnagy haláláról:
     – Vasárnap a déli appel után Schillinger bejött a krematórium udvarára, hogy látogatást tegyen a főnökünknél. De a főnöknek nem volt ideje, épp akkor érkeztek a rámpáról az első kocsik a będzini transzportból. Te is tudod, öregem, milyen kemény meló kipakolni a transzportot, megparancsolni nekik, hogy vetkőzzenek le, aztán a kamrába hajtani őket – mindez, hogy úgy mondjam, komoly tapintatot kíván. Köztudott, hogy amíg be nem riglizik az embereket a kamrába, tilos bámulni a kacatjaikat, tilos beletúrni, és pláne tilos fogdosni a meztelen nőket. Már maga az, öregem, hogy a nőknek megparancsolják, hogy a férfiakkal együtt vetkőzzenek, valóságos sokk a cugangnak. Ilyenkor a nagy sietség módszerét alkalmazzuk, úgy teszünk, mintha egy csomó melónk lenne az állítólagos fürdőben. Különben tényleg sietni kell, hogy el lehessen gázosítani az egyik transzportot, és megtisztítani a kamrát a hulláktól, mielőtt megérkezik a másik.
     A Vorarbeiter felkelt, leült a párnára, lábát lelógatta a priccsről, rágyújtott, aztán folytatta:
     – Na, szóval, öregem, épp a będzin-sosnowieci transzport ment. Ezek a zsidók pontosan tudták, mi vár rájuk. A fiúk a sonderkommandóból is idegesek voltak; van, aki odavalósi. Volt rá eset, hogy rokonok vagy ismerősök érkeztek. Velem is megtörtént...
     – Nem is tudtam, hogy arról a környékről származol. Nem érezni a kiejtéseden.
     – Varsóban végeztem pedagógiát. Olyan tizenöt éve. Aztán a będzini gimnáziumban tanítottam. Felajánlották, hogy utazzam külföldre, nem akartam. A család, érted. Hát így.
     – Hát így.
     – A transzport nyugtalan volt, tudod, ezek nem hollandiai vagy franciaországi kereskedők, akik azt képzelték, hogy majd üzletet nyitnak a táborban az auschwitzi internáltaknak. A mi zsidóink mindent tudtak. Így hát szép számban voltak SS-ek, Schillinger pedig, amikor látta, mi történik, előhúzta a revolverét. Minden rendben ment, de Schillingernek megtetszett egy test – tényleg klasszikus darab volt. Biztos emiatt jött a főnökhöz. Úgyhogy odament a nőhöz, és megfogta a kezét. Ekkor a meztelen nő hirtelen lehajolt, megragadott egy marék homokot, és Schillinger szemébe vágta, amikor pedig az, fájdalmában felüvöltve, kiejtette kezéből a revolvert, a nő felkapta a fegyvert, és néhányszor Schillinger hasába lőtt. A placcon kitört a pánik. A meztelen emberek üvöltve nekünk támadtak. A nő a főnökre is leadott egy lövést, és megsebezte az arcát. Ekkor a főnök is meg az SS-ek is futásnak eredtek, minket pedig otthagytak. De, istennek hála, boldogultunk valahogy. Bottal a kamrába kergettük a transzportot, becsavaroztuk az ajtót, aztán hívtuk az SS-eket, hogy beszórják a ciklont. Azért már van egy kis rutinunk benne.
     – Naja, világos.
     – Schillinger a hasán feküdt, és kínjában a földet kaparta. Felemeltük, és nem túlságosan vigyázva elszállítottuk egy kocsiig. Egész úton összeszorított szájjal nyögdécselt: „O Gott, mein Gott, was hab’ ich getan, dass ich so leiden m uss?”
     Vagyis: „Ó, istenem, istenem, mit tettem, hogy így kell szenvednem?”
     – Hogy ez az ember végig nem értette – ingattam a fejem. – A sors iróniája.
     – A sors iróniája – ismételte elgondolkozva a Vorarbeiter.
     Valóban, a sors iróniája: amikor röviddel a tábor evakuálása előtt a sonderkommandós zsidók a likvidálástól való félelmükben lázadást szítottak a krematóriumokban, felgyújtották a krematórium épületeit, és a drótokat átvágva futásnak eredtek a mezőn, néhány SS-tiszt tüzet nyitott rájuk, és mind egy szálig legéppuskázta őket.

JEGYZETEK
(1) Őrlánc (ném.). A kis postenkette éjjel állt a drótkerítés mellett, a nagy nappal néhány kilométer sugarú körben a tábor körül. 

(2) Munkafelügyelő, a kápó segédje.



hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.