hirdetés

A hét verse – Balla Zsófia: Metró, aluljáró

2019. január 7.

Metró, aluljáró egy hétköznapi, fájóan hétköznapi helyzetet ír le, az volt 2012-ben, és még inkább az ma is, a korban, amelyben „szégyenünk jól lakik”. – A hét versét Szekeres Dóra választotta.

hirdetés

Talán még nem volt olyan, hogy a Literán hét versének olyan alkotást válasszunk, amely már egyszer megjelent nálunk. Balla Zsófia 2012-ben Én nem fogom be című politikavers-sorozatunkba küldte az alábbi költeményt. Én pedig a hamarosan olvasható nagyvizit interjúra készülvén újra felfedeztem. Megrendülten ültem fölötte és gondolkodtam, többek közt arról, amit később az interjúban is érintettünk: hogyan sikerül egy apró vagy egészen hétköznapi mozzanatból tágítani a horizontot és rámutatni a szenvedésre, a szeretetre, a magányra, az önzésre és a gyarlóságra. Mindarra, amely mindannyiunkban ott van. A Metró, aluljáró egy hétköznapi, fájóan hétköznapi helyzetet ír le, az volt 2012-ben, és még inkább az ma is, a korban, amelyben „szégyenünk jól lakik”.

Szekeres Dóra

 

Balla Zsófia: Metró, aluljáró

Az alsó lejtős világba folyik a víz.
Patakzó esőben, szélről megyek.
Lent kavarogva metró érkezik.
Kerülgetem az áram tömeget.

Oldalvást pillantok: ott áll-e még.
Igen, ott. Szürkében, bajuszban, flanell ingben.
A cigaretta meggyújtja kezét.
Nem kéreget, de nem is mozdul innen.

Fémet nyújtok át, mélán elveszi.
Furcsa, ahogy alulról szembenéz.
Néha osonok, meg ne lásson, kétkezi
utast. Ó, könnyű privát részvétlenkedés!

Mankót kapott, – tán elesett? A vitaminokat
elcserélte cigire, korty italra.
Az esős-havas téli délutánokat
még vigyázta, az újságostól balra.

Ott magaslott, ismétlő nappalokban.
Áradtunk kíméletlen - a hely most üres -
látatlan irányokba, mint kutyák a nyomba.
Aztán lerogyott. A lépcsőn fólia-hosszú test.

– Hogy hívták ezt a…, azt… aki itt álldogált?
– Kornél… Konrád? Mi tudom én már, asszonyom!
Most mit keressek itt? Mentségemnek szobát?
Tudni is akarom, hogy hívták, nem is akarom.

Cement bűzlik, pléd senyved. A szél sietős.
Itt mécses pislogott a lépcsőn négy napig.
Hátha ott áll. Nem áll ott. A gyász nem ismerős. 
Hogy eltűnt, most szégyenünk jóllakik.

Most is engem kisért. Nem élt, azt képzelem.
Fegyver a csönd, ha az égre fogom.
Egymást törik összezárt életek:
szűk forgódobban csattogó golyók.

 


hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.