hirdetés

A hét verse – Domonkos István: Újvidéki elégia 1-2.

2018. február 12.

így telnek-múlnak napjaim / néha meg olyat látok / titkot mely nem is titok / kamera után sóhajtozom / szégyenlem hogy verset írok / ó unalmas tél olcsó hamis kristályaiddal / ám a napsugarak mégis égi szigonyok / s értelmük van ha a húsba / belevájnak – A hét versét Nagy Gabriella választotta.

hirdetés

Ha vajdasági magyar költészet, akkor Domonkos István. Ha Domonkos István, akkor Kormányeltörésben. Sem a ma Svédországban élő szerzőről, sem grandiózus költeményéről nem lehet megfeledkezni. Ez az a vers, amit az irodalomtörténészek és versolvasók a XX. század emblematikus nagy művének tartanak, korszakos nagyvers, melyben „az egész magyar és közép- és dél-európai világ lírája-életvilága benne van" (Balassa Péter).

2015-ben Keresztury Tibor írja, a Kormányeltörésben című Domonkos-klasszikushoz fűzött jegyzetében, mennyire fontos lenne az eddiginél szélesebb körben vizsgálni, Domonkos „valóban egyművű szerző-e, mint azt sokan vélik, másfelől hogy jogos-e ez a nagy domizás; milyen, mekkora súlyú életművet rejt, takar el, foglal magában a kultusz, ami, tudjuk, nem szokta az objektív szakmai közelítést elősegíteni, megkönnyíteni". Majd oda lyukad ki, hogy „Domonkost fontos, jelentős költőnek gondolom, aki pusztán jelen-nem-léte okán nem lett, és nincs a mai napig kanonizálva, s ezáltal a Tandori, Petri, Oravecz és Tolnai nevéhez köthető lírai fordulat kulcsfigurái között emlegetve, holott". Magam is ezt gondolom Domonkos verseit olvasva kötetben vagy épp az Ex Symposion Domonkos-számában, ahol a most közölt versekre is akadtam.

Tény, hogy a Kormányeltörésben ragyogásában elhalványulnak a korábbi és további Domonkos-darabok, az Újvidéki elégia például, melynek első és második versében – a feltáruló gazdag életvilágon túl – a fő hangsúlyt a tagadás kapja. És ez igen elgondolkodtató. Domonkos nem csak itt jut el a költészeti hagyomány, a lírai versbeszéd, egyáltalán a megszólalás létjogosultságának tagadásáig („tarka divatlapok ezek a sorok"; „én a legfiatalabb / már nem verseket írok"; „nékem ne higgyenek, / mindez csupán / ügyes képcsere. / Fájdalom, a halál, e bágyadt Rilke-szövetséges, / az angyalok, a szentek / olyanok, mint a versek, / súly-, tárgy- és szagtalanok"), jó pár versében találkozunk ezzel az attitűddel. A konklúzió mellbevágó: „szégyenlem, hogy verset írok", kivált, ha egybeolvassuk egy másik sorral: „szégyenlem, hogy meg kell halnom". Mert „a versben érezni egyet jelent a halállal"... Kérdés, hova jut el aztán, mi van a vers, akarom mondani, a halál után.

Nagy Gabriella

Domonkos István: Újvidéki elégia 1.

tarka divatlapok ezek a sorok
a duga félmeztelen
lányainak hódolója vagyok
hitchcock bűnügyi történeteinek
a gyilkosságoknak makacs
számontartója
s láttam egynéhány jobb filmet is
melyben az alakok
fényűzően leszámoltak egymással
sokéves késéssel érkeztek
s akár csak közöttük
a versben érezni egyet jelent a halállal
skorpiók mozognak bennem
a nevük miatt
forognak
bensőmben a bornyomokon
s jobb hogy egyre rosszabbodik a ritmusom
az ütemszámon kívül
többet elmondhatok
bár még mindig nem tudom
lényegében mit is akarok
már én legtöbb barátomat
ostobának tartom
s őszre berukkolok
gizire gondolok majd
ujjaim közül kicsúszik
a toll a bakancs
már én néhány számomra kedves
dologról is végképp lemondtam
görkorcsolyán járom a várost
erősebb járművekbe kapaszkodom
nem látok soraim közé
s túl sokat bíztam a véletlenre
éjjel egyedül sétálok
szerkesztőim feleségére gondolok
sok gyerekre kikkel furákat játszhattam hajdan
gizi ez a versem
fűrészporral tömött rongybaba
neked adom mindigre
talpam alatt még a sivár recés
betonlapok is
vég nélküli hasonlatok
metaforák árnyékában állok
várakozom
jeges hátán a duna
tegnap is leányt tartott
csupán egyszer az ifjúsági tribünön
láttam hozzá hasonlót
még az entellektüel-vita idején
akkor sem voltam boldog s okos
meg esetleg belgrádban
a szakszervezeti otthon előcsarnokában
meg esetleg berlinben
az írógép-osztályon
meg esetleg füst milán
egy-két aggkori versében
én a legfiatalabb
már nem verseket írok
jóllakva ha jókedvem van
ady jut eszembe
originálisan öltözött
tarka divatlapok a sorok
semmit sem érnek
ha plasztikbombaként nincs beléjük rejtve
duzzadt női kebel
mely érintésre is robbanva reped
vagy csókok szédítő emléke
a kerek comb maga az olvasottság
párizsból is csak a pezsgőt látta
divatos betegség adatott neki
szégyenlem, hogy meg kell halnom
sokak miatt pirulok
gizi miatt is
rá gondolva
ésszerűbbek számomra
ezek a sorok
szőke és tiszta kék a szeme
hasonlóan pirulok mint ő
ha csókolják
ha eszembe jut hogy meghalok
néha meg izzadt-piszkosan
bekukucskálok
a csillogó cukrászdákba
a fehér patikákba
s meghat a tisztaság
a bent kecsesen tollászkodó
kövérkés lányok
így telnek-múlnak napjaim
néha meg olyat látok
titkot mely nem is titok
kamera után sóhajtozom
szégyenlem hogy verset írok
ó unalmas tél olcsó hamis kristályaiddal
ám a napsugarak mégis égi szigonyok
s értelmük van ha a húsba
belevájnak
a kutyáknak otthon nincsen neve
már elterjedt rólam a hír
már sírnak a falumban

Domonkos István: Újvidéki elégia 2.

Őrültség hiún kitárulkozni.
(Cocteau)

Fájdalom, a föld süllyed, vagy fölfelé száll a hó,
a nehéz eső önlényegébe mártja a fákat,
két elem között duzzadva vergődik a levél,
a por vízzel sár,
kenyérrel a lány halál.
Fájdalom, valahol tégla zuhan,
jajdul a rend, a rend rossz szokás,
törvény a szerelem, gyilkosa vagyok már,
víz sínein hal,
elzúgok, egy pillanat,
véres tenyérrel
simogatom hajam,
ó, becézem és imádom
és áltatom magam.
Olajos vagyok, némán dübörgök,
párát dalolok, rőt ködöt,
szikrát,
szikrát,
magamnak dörmögök,
egyedül,
durván,
ahogy a szégyenlős ördögök,
póznák között repülök,
monoton, lassú ritmuson,
mint elavult, erőtlen,
oktalan elvadult mozdonyok,
riadt, gyermekszemekkel
éjbe bámuló mozdonyok,
vígan támolygó, súlytalan,
szerelmes mozdonyok,
s mert ennyire szabad vagyok,
hát inkább meghalok.
Fű leszek, zölddel csordultig tele,
napáztatta, letaposott,
de nékem ne higgyenek,
mindez csupán
ügyes képcsere.
Fájdalom, a halál, e bágyadt Rilke-szövetséges,
az angyalok, a szentek
olyanok, mint a versek,
súly-, tárgy- és szagtalanok,
az atom katedrálisaiban konok szüzek,
kikkel az őrület esténként lehever.
Sétálhatok már,
rögöt, napot és kapát
nem nyújt nékem a határ,
se szalmakazlakban vonagló
meleg bársony-tüzet,
se fűrjet, se embert, se csordát,
se vizet.
Egy ember ásót ragad, ha érkezem,
ha egyszer örökre megérkezem.
S hazugság a rothadás:
kiagyalt minden gyökér,
elvetemült természet, erényes istenek,
igaz költők, halott szerelmesek.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.