hirdetés

A hét verse – G. István László: Hatvanhetedik védőbeszéd

2018. október 8.

Hosszan vizsgáltam magam az enyhén púderes, hátul foncsoros fényben. Talán a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? – A hét versét Szekeres Dóra választotta.

hirdetés

 

A Nem követtem el című kötetből való az alábbi vers, de én egy 2013-as Jelenkorban találtam rá. Mit tehet az ember az öregedéssel, mit teszek én az öregedéssel? Azt, amit a költő. Védőbeszédet tartok magam felett. Pásztázom az őszülő hajam, a lassan mindig fáradtnak tűnő arcom és jönnek a mondatok, kifogások, panaszok, érvek. És a felismerés, hogy eljött az idő, mikor az ember már nem akarja kiábrándítani a környezetét. Tényleg úgy van, ahogy hiszik, ő már tényleg nem egy kamasz, és nem csak a tükör púderes (hisz abból is egyre többre van szükség), foncsoros fénye pakol rá plusz huszonöt évet.

Szekeres Dóra

 

***

 

G. István László: Hatvanhetedik védőbeszéd 

Hirtelen termett mellettem a gyalogátkelőhely
előtt. Hogy szívesen átkísér. Mondtam, minek.
Mert bár látja, hogy nincs fehér botom, ő
mutatná az utat. Nagyon köszönöm. Nem
mertem bevallani, hogy nem vagyok vak. Nem
megyek át, befordulok ezen az utcán. Hogy
az nagyon veszélyes, végig felásták, inkább
a szemközti járdán menjek. Majd visszakísér. Igazán,
nagyon kedves. Mit tegyek, hogy ne
ábrándítsam ki? Hogy látok! Nincs magánál véletlenül
egy tükör? Nem lepődött meg, alig keresgélt, szó
nélkül odaadta. Hosszan vizsgáltam magam az enyhén 
púderes, hátul foncsoros fényben. Talán
a szemem lett ennyire tompa, fénytelen? Kristálytisztán
vakított rám a tekintetem. Hogy ő megérti. Annyira
szép, amikor valaki a semmit nézi, és 
hogy a bátyja is, akinek mindkét lábát
levágták, cukros, sokszor kér karácsonyra
cipőt.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.