hirdetés

A hét verse - Petri György: Bibó temetése

2015. október 26.

A Bibó temetésén ünnep utánra jó. Főleg akkor, amikor már nincs is, nincs mi után legyen. Prózai kor, semmi pátosz, esős idő, talponállók. 1979. májusában járunk, ballagunk Bibó után. Az 1956-os magyar forradalom egyik utolsó, makulátlan alakját követjük. - A hét versét, Petri György: Bibó temetése című költeményét Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Az Illyésén voltam, a Bibóén nem. Illyésé megrendített. Felemelt. Anyám elkért az utolsó (földrajz?) óráról. A gimnázium előtt várt; sárga Kispolskival döcögtünk a Villányin, utána a BAH-nál balra fel. Akkori fogalmak szerint őrült tömeg. A ravatali beszédekről mégis lekéstünk. A koporsót a sírhoz kísérő menethez csatlakoztunk. Miközben a tömeg a Himnuszt énekelte, az állami vezetők (sic!), például Pozsgay Imre és Aczél György távozott. Székely himnusz volt, nem volt? Inkább nem. Szózat de. A főbejárat előtt tébláboltak egy kicsit a távozók. Csengey Dénes panyókára vetett farmerdzsekiben szűrőtlen Szimphoniát vett elő, gyufával rágyújtott. Írókat láttam. Esterházy Pétert, akire A szív segédigéiből emlékszem később. Hamburger Miska, ellenzéki filozófus, akkoriban benzinkutas, lépett hozzánk. Pár szót beszéltünk, anyám sürgetett, menjünk, itt mindenkit figyelnek.

Biztos Petri is ott volt, nem írta meg. Másképp írta volna meg. Kár, hogy nem írta meg.

A Bibó temetése ünnep utánra jó. Főleg akkor, amikor már nincs is ünnep, nincs mi után lenni. Prózai kor, semmi pátosz, esős idő, talponállók. 1979. májusában járunk, ballagunk Bibó után. Az 1956-os magyar forradalom egyik utolsó, makulátlan alakját követjük. Akkor azt lehetett gondolni, Bibó nélkül nincs és nem is lesz Magyarország. Erősen úgy tűnt, az a Magyarország, ami van, örökké Bibó nélkül lesz; Bibó legfeljebb a sorok között, illetve az óbudai temetőben kereshető fel. Illúziótlan, keserű kor, sírkerti sörkertek. Petri nagy ínyencük volt. A versben benne a korabeli szub-, azaz ellenkultúra, 68 maradéka, szeretők, feleségek és barátok; kapcsolatok roncsderbije. Kopott, elnyűhetetlen kabát a kor a vállakon. Nem nehéz, csak nagyon kényelmetlen. Rossz szabás.

Aztán, mi van aztán? Bibót a nyolcvanas évek végén zászlójukra tűzték a néhai liberálisok. Vagy mik. Volt belőle kollégium is ... Tudjuk, mi lett lakóiból. 1956-ból semmi nem maradt. Mítoszát használták, amíg jövedelmezett. Változtak az árfolyamok. Mit is lehetne vele kezdeni.

Bibó temetése 1979-ben. Mai szemmel, még Petri fanyar foncsorú tükrében is, szinte poétikus az Óbudai temetőben lépdelő menet. Költőietlen kor? Minden viszonylagos.  

Jánossy Lajos

Petri György: Bibó temetése

Folyton eleredt az eső, azon gondolkoztam, vajon a jóisten
a mi oldalunkon áll-e, ezt idézte mindig rosszkor felböfögő humorom.

Az óbudai temető bejáratánál, hol az eget, hol az érkezőket,
hol a hemzsegő fényképészeket kémlelve, tudtam, kell itt
lennie kocsmának, minden temetőnél kell lennie,
közben útbaigazítottam a nóbelebb vagy járatlanabb vendégeket,

micsoda év, gondoltam, micsoda hullazápor, pedig még nem
tudhattam, mennyi van hátra, hányat, kiket, mit visz el ez az év,
így morfondíroztam, amíg figyeltem az érkezőket, pontosabban azt,
kinek van pofája idetolni a képét, és ki nem jön el,

így szinte nem is tudom, kik voltak ott, a jogosultakat
átengedte figyelmem, az érdem tantuszát akik bedobták a fénycellába,
ki-kisütött a nap, idegesítően, mint a vakuk, és megkerült a kocsma is,
ott gőzölögtünk jónéhányan a szertartás kezdetéig.

A cinteremben összetorlódott a hullaszag és a jelenlét.
A barátom sírt a hátam mögött, én úgy éreztem, hogy tanúja vagyok
valaminek, amiről majd nem tudok beszámolni,
úgy éreztem N. O. és P. Q. sírbeszéde során,

amit haladéktalanul kiértékeltek a sírgödör felé haladtukban
a résztvevők, miközben köszöntötték egymást és felfigyeltek egymásra
jellegzetesen temetési arcberendezéssel, csak a szemek mertek
mosolyogni és a hang a gyomorból szüremlett, mintha

használhatnának ezzel a halottnak, és ez tulajdonképpen helyénvaló,
így legalább valami nem volt funkcionális a temetésben, a feszengés,
a szordinó utalt arra, hogy idegen szobába léptünk illetéktelenül,
s ettől az egész napvilág egy pillanatra a sírgödör előszobája lett.

Ezt helyeseltem, mert makogásig-hebegésig kéne alázkodnunk, ha
meghal akárki.
Ez a kopár idétlensége a jelmezkölcsönzői gesztusoknak legalább
valami valódi helyett volt.

Útközben valakinek elmagyaráztam, hogy ki ki,
miért van itt, vagy miért nem szabadna itt lennie, vagy miért meg-
lepő, hogy itt van, aztán egy írótársam segített
elhelyezkedni egy másik írótársam mellett, emblématikusan

és némi iróniával, a fényképészek és a kései utókor számára
– mindkettőjüknek felfoghatatlanul – , szóval túlélői ocsmánysággal
helyezkedtünk, én, szégyen, el is röhögtem magam ezen,
meg azon, hogy a síron túl észrevettem átmeneti kedvesemet

fekete alkalmi ruhában, és tudtam, hogy a feleségem
rézsút a hátam mögött áll, és egymást nézik,
és ettől gondolataik igencsak elkalandozhatnak
az ideillő témáktól, megláttam Z-t, aki még nem tudhatta

hogy az év hunyta előtt elteszi magát láb alól,
nem tudhatta, hogy valaki néz minket: van úgy, hogy súlyosan bólint,
máskor újjal pattint, vagy együttérzően kacsint: elég?
Vagy egyszerűen kézzel söpör: kifelé!

Szóval még éltünk, amikor a hátára döntött lift vitte
Bibót a szuterénbe, honnan a halottak országába nyílik.
Egy nagy szürke vasajtón mennek át, nem is hallják
az élők kopogását. Azonnal elkezdődik

a minden érkezővel újból kezdődő játszma, amelynek címe:
Lehetséges Történelem. Erdei, Sztálin, Révai, Ravasz, Nagy Imre,
Lukács sietnek elébe, ezeket ismeri fel a tolongásban, és
kezdődik máris a Kiveszítma.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.