hirdetés

A hét verse - Sajó László: (rom)

2017. július 9.

Mindannyian ismerjük ezt; elhagyott, kisemmizett táj, házhely, egy félcipő fele, megvakított tükörcserép a falon. Törött fajansz. Egyszerre letaglózó és megrendítő látni, amint a romlás, az idő törvényszékének végrehajtói átveszik a hatalmat. - A hét versét Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Sokszor kötök ki Sajónál. Hol az egyiknél, hol a másiknál. Van, amikor nagy elődöket meghívó verseinél. Visszatérőn lekötelez, ahogyan az emelkedettet, a pátoszt, a magaslati lírát finoman ellenpontozza, mai helyére teszi. Olvasom az elbomló, kifakulú, gyomverte, sárban fulladozó, kültelki futballpályák csak Mándyhoz, hasonlíthatóan "Csikar-szögből" megírt elégiáit. A mindenkori elesettekhez hű apokrif evangéliumait. Kocsmajárásainak, a földalatti és az árokpartra vetett ivókból merített tusrajzait. Hazajáró lelkét, a gyerekkor elvesztésének fantomfájdalmaira fegyelmezetten felszisszenő folklórját.

Most ennél a versnél horgonyoztam le. Talán nem idegen tőle, ha József Attila leltárának vízjelét is belelátom a szövegbe. Immáron kész. Meg Kosztolányi Hajnali részegségét, "hogy otthonunk volt-e vagy állat óla". Mindez a Sajó-i hangon, még szikárabban, még kopárabban. Pusztán a megnevezés erejében bízva. A szavak ritmusában, a vesszők, a sorvégek dinamikájában. Mindannyian ismerjük ezt; elhagyott, kisemmizett táj, házhely, egy félcipő fele, megvakított tükörcserép a falon. Törött fajansz. Egyszerre letaglózó és megrendítő látni, amint a romlás, az idő törvényszékének végrehajtói átveszik a hatalmat. Valami ott volt, valami itt volt, évtizedeken át - élet.

Még most is vacillálok, el merjem-e sütni; hát megteszem. Ha rágondolok, az örökbecsű kabaré jut eszembe, a végszó: Sajókám, holnap bejön? Én nem kérdezem, mert Sajó nekem mindig - bejön.

Jánossy Lajos

Sajó László:
(rom)
Íme, a ház. Ez a konyha. Itt főztétek a kávét,
főtt teavíz, feketült pirítós, hallgattátok a
híreket, hátha bemondják. Mit is? Már nem tudjátok,
mire vártatok akkor. Tán eszetekbe jut, hogyha
bemondják, de nem, soha. Most meg már minek. Hol van a
kávé illata? Megvan a konyha köve. Kopások,
csusszanások, hol huzigáltunk hokedlit, csikorgott,
hiába ordibált apánk, emeld meg! Itt állt az ágy,
a szülőké. Nem, kicsit arrébb. Ablakra, tévére
nézett. Az ágy alatt a fű magasabb, figyeled? Ki
tudja, miért. Menjünk a szabadba. Alig van fal, de
itt bent nem kapok levegőt. Beroskadt az ég, a föld,
a pince, a padlás. A kút betemetve. A csövek
rozsdafoltokat cseperegnek. Volt itt annyiféle
fűtés! Kályha, radiátor, gáz. Most csak a szél fú. Hol
van a kamra? A kinti budi? Emészti a föld a
lakókat. Pozdorjává préselve a gardrób, szerte-
másztak a spájzból a hernyók. Nem lesznek már molylepkék
sem. Járólap, mint emléktábla a földben, jó mélyen
besüppedve, félek is rálépni, nehogy én is
elsüllyedjek. Innen nincs kiút, húz magához a föld,
mennék én, de hová? És honnan? Nem látok ki a
gazból, kietlen a kert, televény enyészet, fekszem.
A futás elfut mellettem, nem is zihál, visszajön,
vigyorog. Mi van, papa, épp feldobjuk a patkót? Na
nehogy már! Felsegít, fut tovább, a nyomában ösvény
nyílik a gazban. Arra az út. Indulni is erre
kellett volna, akkor, időben. Most már tudom ezt is.
Vissza se nézek, tudom, nem állnak már a romok sem.

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.