hirdetés

A hét verse – Székely János: A vesztesek

2016. április 4.

Vereségre termett nép, / Évezredek óta verik, / Egyébre se jó: / Ez a sorsa. / Vonul sorsába beletörődve, / S talán még büszke is / Erre a sorsra. – A hét versét Nagy Gabriella választotta. 

hirdetés

A "huszadik századi erdélyi magyar közélet(...) egyik legmarkánsabb gondolkodója", "az erdélyi magyar irodalom és írásművészet egy rendkívül fontos és sajátos vonulatának, egy puritán, ugyanakkor egy mély gondolkodói, filozófiai magatartást tükröző erdélyi stílusnak a képviselője" – mondja róla Markó Béla, aki Székely János A vesztesek című versét az egyik legfontosabb sors- és magyarságversként tartja számon, és olyan klasszikusok mellé emeli, mint Berzsenyi A magyarokhoz vagy Vörösmarty Előszó című műve. Székely Jánost a Caligula helytartója szerzőjeként ismertem meg a nyolcvanas években, és emlékszem a kínzó csendre az előadás után, hogy szétfeszít valami egészen elemi, reménytelen felháborodás.

A vesztesek című 1973-as vers a magyar irodalom egyik kevéssé ismert, fájó csúcspillanata. Zavarbaejtően pontos lélektani leirat a veszteségről/vesztességről, monumentális, festményszerű tablóval a történelem mindenkori harcteréről. Sár van, tájkép csata után, "lószagban, verejtékszagban, / (p)örkszagban, puskaporszagban" egymás nyomába csúszkálva lépő embereket látunk, hátrálnak. Göncük elrongyolt, ólmos eső esik, s a gyönyörű arcokon máris ott a jel... "Mért ütközik ki a vesztesek arcán / Azonnal a serte? / Miféle szurkot izzad a bőrük? / Szemük miféle kútba merül?" Mintha vágynák bajukat, ragaszkodnának az erkölcsi fölényhez, amely az övék, mert csak a vesztesek háborúja jogos, és mindig csak vesztett helyzetben, utólag válhat azzá. Nagy vers, kegyetlen tükör. 

Nagy Gabriella

 

Székely János: A vesztesek

(Újkori metszet: A tüzérség visszavonulása)

A csata eldőlt. Kis, puha füstök
Pettyezik még a hegyet.
A völgyekből a síkvidékre
Özönlenek a vesztesek.
Toprongyos, tántori népség –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek azonnal elrongyosodnak,
Gönceik elkoszosodnak,
Korcukban tetű terem?
Ugyan mért nyű a vereség
Több csizmát, mint a győzelem?

Miféle belső bomlás
Oldja le róluk a szíjat,
Rágja a vásznat, a posztót,
Ütközik át a ruhán?
Bekötött fejjel, felkötött karral
Mennek az ágyúk után.

Kialudt lávafolyam,
Gördülő kőzuhatag – özönölnek.
Rendetlen, sűrű tömegben
Okádják őket a völgyek.
Kínlódva, tülekedve caplatnak a sárban –
Hogy lehet az,
Hogy a vesztesek útján
Örökké sár van?

Ázott posztóbűz gőzöl utánuk,
Köpenyük fejre veszik.

Hogy lehet az,
Hogy a vesztes egéből
Mindig esik?
Apró szemű, ólmos eső veri őket,
Hüllőhideg szél lökdösi őket,
Képükbe öklöz az este.

Szótlanul mennek, kétségbeesve,
A lószagban, verejtékszagban,
Pörkszagban, puskaporszagban,
Csúszkálva lépnek egymás nyomába
A sárba –
Cuppog a, szörcsög a csizma –,
Mennek az ágyúk után.

Csak most, ez az éjszaka rossz – azután
Már könnyű feladni a harcot.
Rájuk villan a lámpa:
Izzadt, pelyhes kamaszarc,
Borostás, torz, öreg arc,
Gyönyörű, gyönyörű arcok.

Mért ütközik ki a vesztesek arcán
Azonnal a serte?
Miféle szurkot izzad a bőrük?
Szemük miféle kútba merül?
Elhagyták felszerelésük,
Elhányják rendre a fegyvert,
Vonulnak védtelenül.

Némelyik térdre esik.
Földbe tapossák.
Fogát vicsorítja.
Elesik még egy.
Húsába vág a kerék,
Vérében cuppog a csizma.
Ágyú, szekér akad el:
Szétválnak,
S összezárkóznak a háta megett,
Ahogy egy folyó kerülne meg
Valamely szigetet.

Mennek, ömölnek hátrafelé,
Értenek hozzá,
Csontjukban hordják ezt a tudást.
Apáik, apáik apái,
Ükapáik is mindig visszavonultak,
Nem láttak ők soha mást.

Vereségre termett nép,
Évezredek óta verik,
Egyébre se jó:
Ez a sorsa.
Vonul sorsába beletörődve,
S talán még büszke is
Erre a sorsra.
Mert ki tudja, igaza volt-e
A csata előtt?

De most már igaza van.

Ki tudja, jogos ügyért
Szállt-e csatába?

De most már jogos az ügye.

Vonul a füstbe, az éjbe, a sárba,
Vonul a tájba merülve.

Nem válogat a győzelem,
Mindegy neki,
Egyformán felemel
Hamisat és igazat.
Ám a vereség,
Tönkrejutás, megalázás
Jogot ad, igazat ad.

A győztes igaza meghal.
A vesztesnek igaza lesz.
Mióta világ a világ,
Az nyer igazán, aki veszt.

Mennek a lószagú éjben, a sárban,
Kirokkan alóluk a szürke,
Fogatuk sáncba suvad.
De ők keblükben rejtegetik,
Görnyedve, zihálva hátukon cipelik
Újszülött igazukat.
Elhányták a Fegyvert,
A Sáncot feladták,
Rétjüket új kasza nyírja.
De igazuktól
Nem tudnak megszabadulni,
Azt örökül
Hagyják fiaikra.

Okádják, egyre okádják
Őket a völgyek,
Áradnak a síkon,
Mennek az ágyúk után.
Ezeknek olyan rossz, hogy csak
Jobb lehet már ezután.
Sohasem adja tetézve magát,
Valamit megtagad tőlünk
Mindig az élet.
Ezeknek azonban
Annyira semmijük sincs, hogy
Minden övék lett.

Aritmikusan ollózik a lábuk,
Füst csap utánuk,
Szörcsög alattuk a lé.

Mennek szegények
Új ezerévek
Ezer új veresége felé.

 

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.