hirdetés

A hét verse – Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

2018. december 3.

Mostmár akár fel is állhatok. / Nylon csizmába bujtatva térdig / az asztalról akár leszállhatok. / Az orvos a sebet varrja, társalog – / rekedt a hangom, idegen, / elindulhatok már egyedül. / De hiszen Ő is – egyedül? Igen. – A hét versét Szekeres Dóra választotta.

hirdetés

Az egyik legszebb vers a szülésről, szülővé válásról. A halálról, amihez a nő szülés közben a legközelebb kerül. Nemcsak fizikai értelemben – hiszen a szülés ténylegesen életveszélyessé is válhat –, hanem metafizikailag is: a világra születő gyermek kaput nyit a megfoghatatlanra, a halál és az élet közelsége szinte kitapintható, ahogy a gyermekünk első lélegzeteit veszi, abban benne van az elmúlás is.

Takács Zsuzsa ebben a versben megvalósítja a lehetetlent: úgy tud beszélni a szülés és születés megfoghatatlan, szinte kifejezhetetlen élményéről, hogy versének minden sora egyszerre ismerős és félelmetesen egyedi. Szavakat talál a megfoghatatlanra, a félelemre, a kiszolgáltatottságra, a bizonyosságra, a fájdalomra, az időre, amely egyszerre rohan és végtelenre tágul.

Szekeres Dóra

 

Takács Zsuzsa: Július, halálom, születésed

1

Tíz óra, tizenegy,
kőzáporban, a tengerparton,
síma szobában, fehér falakon.
Egy óra, kettő, három.
A kiáltás az ajtón túl megtörik.
A jajgatás a mélyből kiszakad,
égeti torkom, fojtogatja,
tenyerembe fullad,
megharap.
Mibe temessem foltos arcomat –
ebbe a lepedőbe, erre
a fogantyúra, erre
az asztallapra, erre.
Minden harmadik perc.

Minden második.

Elviselni hangtalan, hogy –
Háton fekve nyílni meg –
Eldobja az emlékezet –
Nincs völgye már ennek az éjszakának.
Csak gerince van a fájdalomnak.
Farkas fogai élesednek.
Csillagai magasodnak.

Négy óra.
Öt.

2

Hallom
a csontokat,
hallom az izmokat,
szakadnak, áznak,
jajonganak.
És ennyi vér. Az ágyról lecsorog.
Mint hentesüzlet: könyökig meztelen,
vérfoltos karok, minden
szeglet világít. Fázom és szomjazom.
Gumikötényben ölelnek engem át,
késük hegyével megitatnak,
és egybenő a kín;
megforgatja bennem kezeit,
arcát kitépi, vállát,
kicsúszik –
egyszál zsinórról levágják, leszakad,
és fölmutatják: emberteste van,
s a gyönyör végigborzong hátamon.

3

Mostmár akár fel is állhatok.
Nylon csizmába bujtatva térdig
az asztalról akár leszállhatok.
Az orvos a sebet varrja, társalog –
rekedt a hangom, idegen,
elindulhatok már egyedül.
De hiszen Ő is – egyedül? Igen.

4

Este van. Hajnalod.

Talán kongatnak valahol,
talán egy lócán ülve furulyáznak.
Vakít a fény. Készítik ágyadat.
Talán szemükbe hulló hajjal alszanak

ma este.

Takács Zsuzsa

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.