hirdetés

A hét verse – Wisława Szymborska: 1973. május 16.

2018. november 5.

1973. május 16-án nem történt semmi. A leghétköznapibb, legprofánabb dolgokról a leghétköznapibb nyelven szól ez a szöveg. És közben mégis hatalmas dolgok történnek. – A hét versét Melhardt Gergő választotta.

hirdetés

Egy nap, amikor nem történt semmi. És amiről húsz évvel később mégis verset kell írni. A vers Wisława Szymborska Koniec i początek (A vég és a kezdet) című 1993-as kötetében olvasható. Nem gyakori, hogy a lengyel költészetből valamit többen, többször is lefordítsanak magyarra. (Persze az sem esik meg minden nap, hogy egy viszonylag keveset publikáló kelet-európai költő Nobel-díjat kapjon.) Ezzel a verssel mégis ez történt, először Csordás Gábor fordította le a Jelenkornak 1997-ben, majd 2015-ben Nagypál István a Versumnak. Ez utóbbi fordítást választottam.

1973. május 16-án nem történt semmi. A leghétköznapibb, legprofánabb dolgokról a leghétköznapibb nyelven szól ez a szöveg. És közben mégis hatalmas dolgok történnek. Olyan kérdések merülnek fel, amik már-már a lehetetlenségig fokozzák a hétköznapiság és az absztrakció közötti feszültséget. Forgott-e a Föld, ha nem emlékszünk rá? Nyomozás indul: mi történhetett ezen a napon? Az olvasó is gyanakodni kezd, tényleg, hát valami biztosan történt. A naplóban nem találunk semmit, nincs alibink. Bűntény. Milyen bűntény? Nem tudjuk. Egyetlen másodperc sem maradt meg 1973. május 16-ról. Nem pont azért – kérdezhetjük –, mert valami hatalmas dolog történt, ami elfeledtetett minden mást? Vagy egy szürke hétköznap volt, ami semmiben sem különbözött 15-étől vagy 17-étől? És vajon hány ilyen nap volt? „Nem tudom", „nem tudom". Úgy tűnik, ez minden, amit mondani lehet bármiről, a múlt bármely eseményéről. Nem tudom.

 

Melhardt Gergő

 

Wisława Szymborska
1973. május 16.

Egy nap a sok közül, amely
már nem mond semmit.

Hova mentem ezen a napon,
mit csináltam – nem tudom.

Hogyha a közelben bűntényt követnek el
– nekem nem lett volna alibim.

A nap felragyogott majd kihunyt
figyelmem ellenére is.
A Föld forgásáról
nem tesz említést a noteszem.
Inkább gondoltam volna,
hogy egy időre meghalok,
mint, hogy éltem, szüntelen,
semmire sem emlékezve.

Hiszen nem voltam szellem,
lélegeztem, ettem,
sétáltam, lépéseimnek
még volt hangja,
és ujjlenyomatom is
ottmaradt a kilincseken.

Tükörképemet láttam.
Hordtam valami rongyot, ilyen-olyan színben.
Néhány ember biztosan látott.

Talán ezen a napon
találtam meg egy korábban elveszett dolgot.
Talán később elvesztem, amit megtaláltam.

Tele voltam érzésekkel és megérzésekkel.
Most ez minden,
akár a zárójelben a pontok.

Hol rejtőztem el,
mibe temetkeztem bele,
nem is lenne rossz csel,
hogy saját szemem elől is eltűnjek.

Felrázom az emlékeimet –
talán amik azokon az ágakon
évek óta nyugszanak,
izgalomba fognak jönni.

Nem.
Őszintén túl sokat követelek,
csupán egyetlen másodpercet.

(Nagypál István fordítása)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.