hirdetés

A hét verse – Zelk Zoltán: Mikor Ilobán este lett

2018. november 26.

Ha akarom, azt mondom: nem történt semmi különös; olyan magától értődően forgatott meg a vers, lassan ringatott, majd pörgetett, végül rántott be, ahogyan egy nagy költő verse erre képes. – A hét versét Jánossy Lajos választotta.

hirdetés

Miért épp Zelk? Nem tudom. Talán mert esik az eső, egy képzeletbeli presszó ablakán csorog. A nikotinos csipkefüggöny mögött ül, bordázott duritból issza a kávét. A kistányéron alumínium kanál, egy cukor. Előtte szalvétával sebtében kitörölt, síküveg hamutartó. Az első cigaretta füstöl a kezében. Kabátban ül, forgalmas út mellett, felhős az idő. Zelket így látom, ebben a krombival bélelt magányban. Előtte valami Ápiszban vett, rossz füzet. Vonalas.

Ha feláll, utána nézek, ha felállok, nem nézek most utána, mi volt a címe a kötetnek, amelyikben tárcáit olvastam. Az alapképlet, ez biztos, a fenti volt. A magyar irodalom története megírható a vendéglátóhelyek históriájának nyomába eredve. A hatvanas-hetvenes években presszó-korszakát élte. Zelk nem presszó-költő volt, de nyugatos költő volt, mélyen a közösségi terekbe ágyazott alkotó. Ha de facto nem lett volna az, akkor is az volna.

A Sirály siratóját hallottam (sic!) tőle először. A nyolcvanas évek végéig jó néhány költőtől jelent meg hanglemez, bakelit. A verseiket mondták. Nagy László, Pilinszky, Weöres, Vas István, Füst, sorolhatnám. Zelk később jött nekem, és sokáig csak a Sirály maradt.

Aztán megjött végre, amikor már tudtam, aki a Nyugatból indult, és a pályán maradt, mind (sic!) jó költő. Jobbnál jobb. Bárhol felütöd bármelyiket, nyakig benne vagy a költészetben. Ők aztán tényleg tudták, amit Esterházy: Egy bizonyos szint fölött az ember nem megy egy bizonyos szint alá. Magasan volt az a szint, nem mentek alá.

Így nyitottam fel ma Zelket tehát, ötletszerűen. Ha akarom, azt mondom: nem történt semmi különös; olyan magától értődően forgatott meg a vers, lassan ringatott, majd pörgetett, végül rántott be, ahogyan egy nagy költő verse erre képes. Ahogyan erre nagy költő másképp nem képes.

A személyes és a személytelen, a népköltészet névtelen és a modern líra individuális látómezője került fedésbe. A közös és az egyéni mértéktartó, ekképp drámai arányai adják ki azt, amit műalkotásnak, társas történetnek hívunk. Arról a tájról hoz hírt, amelyen az idő körbe jár; nincs az az éghajlatváltozás, amely során megtörne a régi rend; innen valakik mindig bárkit elvihetnek. A vonatok, az autók megérkeznek, befutnak.

Zelk ilobai estéjének csalóka, vészterhes idilljét az utolsó versszak sorai oldják fel véglegesen,de mintha csak mellékesen, appendixként, a mihez tartás végett, zárójeles megjegyzésként, halkan - az esetlegesen felmerülő félreértések eloszlatása végett.

Jánossy Lajos

Zelk Zoltán: Mikor Ilobán este lett

Szemembe úgy ragadt
az ilobai nap,
se délelőtt, se délután,
mindig csak alkonyat,
a falu szélén a Szamos,
a házak közt a gyáva kis patak,
a vizen ülő alkonyat
hátán egy vizipók szalad.
Csobogó alkonyat.
Póklábú alkonyat.

A törpe indóház előtt
süvit a gyorsvonat,
az ablakokon kihajol
a bámész alkonyat,
nézi a forgó réteket,
körhinta tornyokat,
a szitakötő szárnyakon
elzúgó dombokat.
Pihen a sürgönydrótokon
a fecskealkonyat.

Mindig az alkonyat.
Mindig az alkonyat.
Aludni térnek a kacsák,
de árnyuk ott marad
az eperfa alatt.
Az epervérben tocsogó,
a kacsacsőrü alkonyat.

Az eperfa a ház előtt,
a fa előtt a pad,
a házban anyám született,
repednek a falak,
rothad a zsindely, hull a mész,
zuhog a vakolat.
A padra ül, pipára gyújt
a mészhomlokú alkonyat.
A vakolatruhájú alkonyat.

Nagyapa oly sovány,
mégis, egyedül övé csak a pad,
körülötte kövön, füvön
az alkonyi csapat,
a vendégek, a mindennapiak,
zsíros hajú román paraszt,
biró és pakulár,
s a kilenc kőtörők, hiszen
a kőbányában munka vége már,
sárgult, avas szalonnát esznek
és sárga málékenyeret,
de ha majd böjtidő,
sópáncéltól kemény heringeket.

Sárga szél égeti
az avas arcokat.
Csapkod a partra hajított
hering-uszonyú alkonyat.

És jött egyszer a pópa is,
de le nem ült, szalonnát sem evett,
csak állt a kőtörők fölött,
szakállát markolva beszélgetett,
de hiába markolta is
szakállát ha tiz újjal is,
az első szél fölkapta s elröpült,
a kémények s a fellegek
közt még sokáig föl s alá merült,
mig el nem szállt fejéről süvege
s az a süveg a holdig meg nem állt,
mig szoknyája hegycsúcsokig be nem
takarta Ilobát.
És akkor este lett.
És akkor Iloba felett
pópaszoknyájú öreg este lett.

(Az a pópaszoknyájú este
négy napig betakarta Ilobát,
az a holdba röpült süveg
négy napig varjúhangon kiabált,
negyednapon négy deszka közé zárták
és Nagybányára vitték nagyapát.)

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.