hirdetés

A jó kegyetlensége

Interjú Krasznahorkai Lászlóval

2008. október 9.

Krasznahorkai László új kötetének, a Seiobo járt odalent-nek október 7-én rendeztek különleges bemutatót a Műcsarnokban, melyen elhangzott Dukay Barnabás ez alkalomra írt fütty-kvartettje is. A fütty-kvartett, a zene létmódja nagyban emlékeztet az író új kötetének anyagát adó műalkotások létmódjára is - pusztulásuk, múlásuk után is léteznek. A Magvető kiadónál megjelent kötet szerzőjével, Krasznahorkai Lászlóval a Műcsarnokban egy nappal a bemutató előtt beszélgettünk.

hirdetés

2004-ben jelent meg utolsó könyve, a Rombolás és bánat az ég alatt. A Seibo járt odalent című kötetben közreadott írások azóta keletkeztek?Novelláskötetről vagy nagyobb egységről beszélhetünk?
 
A Seiobo járt odalent nem a 2004-es Rombolás és bánat az ég alatt folytatása. A cím annyiban nem fedi a valóságot, hogy nem a 2004-es könyv folytatása, de nem is ugyanabból az anyagból való. Egyáltalán semmi köze nincs hozzá. Tartalmaz ugyan olyan műalkotások köré szőtt fejezeteket, melyek a távol-keleti kultúrából származnak, de nem a távol-keleti kultúráról szólnak.
Éppúgy nevezhetnénk elbeszéléskötetnek, mint amennyire regénynek nevezhetjük, tulajdonképpen mind a két megoldás elfogadható, de mindegy is, hogyan nevezzük – elbeszélések vagy regényszerűen olvasható fejezetek - szoros összefüggés van az egyes írások között, szorosabb, mint egy elbeszéléskötetben általában.
 
A kötet szerkezete utólag alakult ki?
 
Nem, az írások egymásból következnek.
 
A tartalomjegyzékben az egyes fejezetek az aranymetszés szabályai szerinti számokat kaptak. Mi ennek az oka?
 
A harmadik fejezet az első kettő eredményeként alakult ki, s aztán ez valahogy így maradt, kötetszervező elvként, mely egyúttal homagge egy szobrásznak, akit egész életében, egész az őrületig foglalkoztatott a Fibonacci-féle számok és az aranymetszés szabályainak története, Mario Mertznek, még ha nem is írtam oda a könyv elé, mert ő ezt soha nem vette volna jó néven, de személyes példányomon Marionak ajánlom ezt a könyvet.
 
Mario Mertz egyik munkája 
 
Volt-e célja a kötetnek, hogy minden kultúrkör hagyományaiból felvillantson valamit? Sokirányú az érdeklődése, a kulturális utalások rendszere.
 
Minden az egy kicsit sok volna, különösen egy embertől. De valóban sokféle civilizációból, sokféle korszakból származnak azok a műalkotások, a melyek köré ezek a sorstörténetek íródnak, az azonban véletlenszerű, hogy éppen melyik szituációból vagy kultúrából származik egy-egy műalkotás.
Nem volt valamiféle előre eldöntött terv, hogy feltétlen foglalkoznom kell az iszlám geometriával – úgy alakult, az arab építészettel – az is úgy alakult, vagy a kínai sírszobrászattal, a japán noh-val, a reneszánsz festékkészítés rejtelmeivel… ez már véletlenszerű. Mindenestre a kötet szervezőelveként működő, ’az előzőből következik a következő’ alapján ez is belejátszott abba, hogy az előző két elbeszélés után éppen az és nem egy másik mű következik.
 
 
Jelenti-e ez azt, hogy az elején nem volt határozott elképzelése arról, hogy milyen irányba tart a kötet?
 
Ilyen elképzelésem ma sincs.
 
Ezek szerint nem érez a kötetben valamiféle ívet kirajzolódni, melyet az első fejezettől az utolsói meg lehetne húzni?
 
Ívet azért érzek, és azt kívánom is, mint ahogy mindenki kívánja, aki egy könyvet olvas. Mint ahogy egy mondattól, még egy nézéstől, még egy érzéstől is elvárjuk, hogy legyen íve. Ilyen értelemben mindentől elvárom, hogy legyen íve.
 
Ha a nyitó- és a záró-darabot nézem, a nyitódarab a Kamovadász, mely egy madár életének kimerevített, feszült figyelmű pillanatából bontja ki a város egészét, Kyotót magát, míg az utolsó írás egy elfeledett kínai kultúra eltemetett halotti szobrairól szól, a szobrok semmibe nézéséről, hangtalan kiáltásáról, ahogyan minden egyes kultúrára és mindenkire rárakódik a föld, a felejtés. Magam számára mindebből arra következtettem ívként, hogy ugyan a testi vonatkozások és a műtárgyak is eltűnnek, de van valamiféle megfoghatatlan minőség, ami mégiscsak jelenvaló a műtárgyak, a test, a személyiség eltűnése ellenére. De kell, hogy legyen valamiféle rendje annak, hogy hova, milyen területhez, kultúrkörhöz nyúl. Mi döntött?
 
A véletlen döntött, nem én.
 
Jó, nem kérdezem meg, mi szabályozza ezeket a véletleneket, de ne menjünk messzire, Sandro Botticelliről, Filippino Lippiről és Ahasvérusról szól a második elbeszélés egyik része, míg a másik Ahasvérus és Vashti királynő szerelmének történetét, ahol az éteri szépség megfoghatatlanságáról van szó. Maga a novella visszaírja a kultúrába ezt a mesét, a szépségnek e történetét. Ezt feladatának érezte-e íróként? Visszavinni ezt a testetlen, mégis jelenvaló szépséget a kulturális köz-életbe?
 
Mindenképpen az volt a szándékom – eddig kiterjed az ember akarata talán – hogy egy olyan világot hozzak létre, ami még soha nem volt, soha nem létezett.
Persze az ember ötven fölött már tudja, ahogy harminc fölött, huszonöt fölött és tíz fölött is, hogy nemigen tudunk újat teremteni, de a szándék mégiscsak ez volt: olyan könyvet teremteni, ami még soha, de soha, de soha nem létezett.
Ennek a világnak egyetlen igazi kötőeleme van, eltekintve a bonyolult rendtől, amit a Fibonacci-számok fejeznek ki, s amely kétségtelenül a kötet szervező elveként működött, egyetlen ilyen kötőanyag. Ez a kötőanyag az a birodalmi határ, amely fölött már teljesen mindegy, melyik korszakból, melyik műfajból érkezik az a levegő, amely ezeket a műalkotásokat körülveszi, itt olyan műalkotásokról van szó, amelyek mind ennek az egy bizonyos határ fölött már létező birodalomnak a teremtményei, építőkövei, ahol tulajdonképpen már semmi más nincsen, csak a tiszta, merő szépség.
Ahol már semmi más nincsen, csak a tiszta merő szépség.
Ez a szépség nem ártalmas - olyan szépség is van, ami árt.
Ez a szépség, amelynek ebből a könyvből áradnia kell, ez a szépség talán jó, hogy van. ilyen módon morális tartalma is van a könyvnek.
Ilyen értelemben illeszkedik a könyveim sorába, mert minden könyvemnek volt és maradt morális szándéka. Ennek a könyvnek az a morális szándéka volt, hogy ez a könyv ne ártson, semmiképp, senkinek, soha, ne is jöjjön el olyan kor, amelyben ez ártalmas lehet, akár úgy is, hogy kikezdi a szépség perfekt koncepcióját.
 
S nem visz-e vissza a szépségnek és jóságnak ez a kettős egysége, koncepciója a görög kalokagathia-eszményéhez?A görög kultúrkörhöz mégis?
 
Úgy tűnik, hogy magát visszaviszi, de hogy mindenkit visszavisz-e, azt nem tudom. Mindenestre gyönyörű volna, ha bárkit magán kívül még visszavinne, összejönnének, találkoznának és ennének egy Esterházy-tortát.
 
Ez a fajta szépség, ez az éteri, szabad levegő, nem csak műalkotásokban, hanem emberekben is perfekcionalizálódhat?
 
Már amelyikben. Vannak ebben a könyvben olyan hősök, akiben igen, vannak, amelyekben nem. Nagyon élesen elkülönül egymástól Inoue Kazuyuki japán noh-művész alakja mondjuk Arlango úrtól.
Inoue Kazoyuki valóságban is létező, de voltaképp a valóságon túl létező japán noh-művész, egy kanzen-színész, s egyúttal egy olyan szentje a japán spirituális életnek, amely az én számomra példátlan. Azon ritka személyek egyike, aki, miközben nyilvánvalóan jó, aközben teljes mértékben felszámolja az összes jóról alkotott elképzeléseinket. Az igazán jó, a morális értelemben vett igazán jó kevéssé hasonlít ahhoz a télapó-szerű, kenderszakállas bácsihoz, akinek elvben mindet irányítania kéne; az a jó az néha kegyetlen.
Aztán ott van Arlangó úr, aki egy közülünk való ember, egy tehetséges restaurátor, akibe éppannyi gonoszság szorult, mint amennyi tehetség.
 
Mivel a bemutató nem forgatható, engedje meg, hogy megkérdezzem, mivel készülnek a bemutatásra?
 
Épp elég az, hogy az ember megír egy könyvet, az mégis mindennek a teteje volna, a végtelenségig kínozni az olvasókat azzal, hogy egy irodalomtörténész beszél a könyvről és a szerző felolvas, ezt nem teheti az ember a saját olvasójával, feltéve, hogy van neki. Azért nem szeretném, ha rögzítenék, hogy az esemény egyszeri legyen, akik eljönnek, ne érezzék magukat statisztának. Érezzék, hogy ez nekik szól, s aki nem jön el, az ebben az élményben nem részesül. Már ha élménynek lehet nevezni, hogy a kortárs zene legjobbja, Dukay Barnabás egy fütty-koncertet, egy fütty-kvartettet írt nekem, s ez hangzik el. Hogy ne lőjek le mindent, ezért csak annyit még: az est azzal zárul, hogy belekezdünk, majd gyorsan elharapunk egy Bach-mondatot.
 
Gadó Gábor és Dukay Barna

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.