hirdetés

A kapitány kockáztat

A Theomachia a Bárka Színházban

2004. január 8.
A fiatal Balázs Zoltán (aki színészként is tagja a Bárka Színház társulatának) Weöres Sándor eddig nem játszott költői művét, a Theomachiát állította színre. "…a kulcsszó a szertartás vagy rituálé, mely kiemeli a darabot a hagyományos teatralitás köréből. Jelen esetben szemlélővé, érdeklődő kukucskálóvá minősítve át a nézőt." Sőregi Melinda színikritikája teljes terjedelmében a www.kontextus.hu portálon olvasható. Nem sokára közzétesszük e bírálat párdarabját a litera munkatársa, Neltz Tamás tollából.
hirdetés

Balázs Zoltán eddigi rendezései a Maladype Társulattal biztató kritikai sikert arattak. A szakma a jövő nagy reménységeként tartja számon a fiatal alkotót. A Maladype előadásai igyekeznek a magyar és a cigány kultúrát egyaránt kiindulópontként kezelni, miközben új és érvényes művészi formákat is keresnek. Balázs Zoltán munkáira jellemző például a nyelvi játék: nem ragaszkodik ahhoz, hogy a néző az értelmével fogadja be a szavakat, inkább az érzékekre próbál hatni, mint például a Jacques vagy a behódolás esetében, mely szinte teljes egészében lovári nyelven játszódik. Erős színpadi hatásokat kelt a koreografált mozgásokkal és az ismeretlen nyelv zenéjével. Feltűnő az is, hogy Balázs Zoltán rendre olyan darabokat rendezett a Maladypével, melyek egyén és közösség, diktátor és tömeg viszonyát járják körül. (…)


Látva a megszületett előadást és ismerve Balázs Zoltán korábbi munkáit, a kulcsszó a szertartás vagy rituálé, mely kiemeli a darabot a hagyományos teatralitás köréből. Jelen esetben szemlélővé, érdeklődő kukucskálóvá minősítve át a nézőt. (Természetesen erősen szubjektív feltevés csak, hogy az lehet jó előadás, ahol partnerként és nem csillogó szemű kívülállóként kezelik a nézőket.) A rituálé - jellegéből adódóan - saját belső körében, a maga egyedi szabályai szerint zajlik. A játszók ismerik a kulcsokat, a rendszert, amit követnek, de kérdés, hogy mi jut el mindebből az "üveglapon" túlra.


A Bárka Vívótermét hatalmas, földig érő vörös drapériák látványa uralja. A tágas, fekete tér egésze játszik - lépcsőtől az ablakig. A nézők oldalra vannak szorítva. Mint egy izgalmas teniszmérkőzésen: folyamatosan jobbra és balra kell a fejeket fordítani, ha a párhuzamosan zajló akciókat követni akarjuk. Hasznosabb volna, ha a szemlélő körbejárhatná a szertartást vagy kiválaszthatná a maga számára fontos epizódot a forgatagból. Kiállítási tárgy így is az előadás, kellő távolságban az avatatlanoktól. Már belépéskor figyelmeztetik a nézőt, hogy ne zajongjon, ne zavarja az előadást. Eleve szorongással kezdődik az este, és a görcs nem oldódik az idő előrehaladtával. Középen trónol Kronos (Béres Ilona mv.) sziklaszilárdan: a színésznő majdnem az egész előadás alatt mozdulatlanul áll és csak zengő, fortyogó hangjával játszik. Megrendítő élmény, mely uralja az előadást és a nézői figyelmet. Kronos lebírása a cél, hogy kimozduljon abszolút hatalmából. (A ismerős vörös posztós diktatúrák világát idézi a díszlet is, meglehetősen egyértelműen.)




Weöres szövegét alapanyagként kezeli az előadás. A hangsúly inkább a formára esik. Játszanak a szöveggel: ismételnek, visszafelé kántálnak sorokat. A legkülönbözőbb hangi mutatványokat végzik a színészek: öblös gurgula-hangok és operai tónus egyaránt megjelenik. A színpadi mozgás is stilizált. Ki is ütközik, hogy a játszók nem rendelkeznek táncos előképzettséggel és nagy igyekezettel végrehajtják s nem előadják a koreográfiát. Sáry László pengően zaklatott hangokat komponált a Theomachia könyörtelen világához. Hangos mozgás-színháznak lehetne nevezni legtalálóbban a produkciót.


(…) a Theomachia pusztán apropó egy rituális színházi műhelymunkához. Felvonulnak a rendező jellegzetes eszközei és látszólag rendszert is alkotnak, hiszen a játszók magától értetődően terelik egybe a széttartó motívumokat. A széteséstől a láthatóan nagy színészi alázat menti meg a produkciót. Szünet nélkül megy az előadás, nincs menekülési útvonal. Aki egyszer belépett, nem szabadulhat az istenek harcától. Minden pillanatban sokat akar, nagy hatást próbál gerjeszteni a rendező szándék, ami végletesen fárasztóvá teszi a szemlélődést is. Nem lehet érzékelni a hatékony dramaturgi munka jelenlétét. Vágatlan, vadhajtásokkal teli rendezői változat ez. Olyan a helyzet, mintha ismeretlen, egzotikus vallási szertartást látnánk, ami fél óráig tud az érdekesség erejével hatni, utána kínos unalomba fullad, hiszen nem látványosság az. Ha ismeretlen a szavak, gesztusok, hangok jelentése, hiszen csak a körön belüliekhez szól, akkor nehéz a különös akciót tovább figyelni értelmesen.


Balázs Zoltán kísérlete valóban kísérlet maradt. Nem tudott kilépni a szándékok és lehetőségek felsorolásának, elővezetésének köréből. (…)


Weöres Sándor: Theomachia. Bárka Színház. Szereplők: Kronos: Béres Ilona mv. Fiú: Horváth Kristóf. Okeanos: Szikszai Rémusz. Rhea: Spolarics Andrea. Typhon: Soltész Erzsébet mv. A Kúrészek, Rhea szolgái: Kardos Róbert, Bakos Éva, Egyed Attila, Lucskay Róbert, Ollé Erik, Dévai Balázs mv. Díszlet: Gombár Judit. Jelmez: Gombár Judit. Zeneszerző: Sáry László. Zenei munkatárs: Sáry Bánk. Dramaturg: Góczán Judit. Rendező: Balázs Zoltán.


A fotókat Egyed Péter készítette.

Sőregi Melinda

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.