hirdetés

A kerekasztal árnya

Tomaji Attila: Saját sors, L’Harmattan, 2017

2018. január 19.

A két vers első olvasásra a két perspektíva megszólalása, örök fiúk monológja az örök apákkal, a második vers azonban a mindenkori kettős szerepet montírozza egymásra, hiszen a férfiban meghal a fiú, amikor apává lesz. – Tomaji Attila Saját sors című verseskötetéről Molnár Krisztina Rita írt.

hirdetés

Tomaji Attila 2017 júniusában, az Ünnepi Könyvhétre megjelent negyedik verseskötete, a Saját sors a költő új és az újak mellé a korábbi kötetekből emelt verseit tartalmazza. Figyelemre méltó már a borító is. A Gyémánttengely sorozatban megjelent fűzött, kemény fedelű – ma nagy szónak számít ez is – könyv címlapján Stekovics Gáspár szép fotója. Ágas-bogas parttól a vízen át a távoli hegyekig futó aranyhíd. A kép és a kötetcím pontosan igazítja el az olvasót. Járható-e az innenső és a túlpart közti út? Van-e, s ha igen, hogyan lehetséges átjárás a két part között? Hogy lehet elindulni a fény sávján, elemelkedni a biztosnak tűnő talajról?
A kötet tehát élet és halál partjait vizsgálja, a kötetcímadó vers sem hagy kétséget afelől, hogy a tárgy nem egyszerűen a toposz kötelező újraírása, a tárgynak tétje van:

„Sodródó sejtsólyák, elszabadult szövetroncsok közt
közel a révbeérkezés: utazik a csomó, a parányi rög –

Ébredés és lefekvés életnyi feszített víztükrén
saját sors délibábkontinensét viszi az őrült szél."

A kötet négy ciklusának – Az emlékek illatáról, Darabka örökkévalóság, Fehér madár, Hazafelé – körbejárása előtt felemelek ide egy verset, vagyis emelkedik magától, Cinkosok a címe. Egyfelől kénytelen vagyok magyarázatot adni a méltatás címére, a kép nem véletlenül ebből a versből lett kivágva. Másfelől a vers jó alkalom arra, hogy észrevegyük, van itt még néhány lovagköltő közöttünk, kései utódok, nem zavarja őket bizonyos szavak használata, hitrendszereik is avíttasnak hatnak a mai, a tegnapi olvasók számára, ebben is áll a lovagságuk, kitartanak kiüresedettnek tartott szavak – rózsa, halál, szerelem, madár, sugarak –, nevetségesnek tartott értékek mellett, ilyesmikre gondolok, mint barát, hűség, összetartás, kimondott szó. Ezek a költők, köztük a Saját sors szerzője, Tomaji Attila a kánon, a közismertség különböző fokain vagy azon kívül állnak, meg lehet őket találni a verseikben, érdemes is, ahogy érdemes ismerni letűnt korok erényeit, eszközeit, idejétmúlt tudását – egyszer még jól jöhetnek. Az általam lovagköltőknek nevezett költők korántsem gáncstalanok, a vers erről is tanúskodik, de ez nem rombol illúziót, ha sajnálatos is. Hiszen nem voltak soha sáros láb nélküli, ütközetben sebet nem osztó, sebhelyet nem viselő lovagok sem. A Cinkosok Kosztolányi-parafrázis, felütése: „Ezt hozta az ősz...". Az Őszi reggeli finom csendéletével szemben férfitársaság érkezik az esős estébe, az erős és sebezhető férfibarátságok az enyhe irónia védőpalástjában jelennek meg előttünk.

„Ezt hozta az ősz, férfiakat a zebegényi kertbe,
ülnek az októberi est ködében, a kifeszített
nejlonponyva alatt, üldögélnek, néhány költő.
Nincs gyümölcs, se üvegtál. Vízcsöpp iramlik,
majd száz és százezer újabb, ezért a ponyva
fejük felett. A hullt diók kertjében jajvörös
chili fölé hajol az arcuk, táncol a gőz a forró étel
körül, most lett kész imént. Lángol a nyelv,
a padlás, a keserű ajkak."

Az irónia pajzsa egyébként nem jellemző Tomaji Attila költészetére, sőt, a versben maga leplezi le a nevetés védekező szerepét:

„Bokrok bizonytalan, elnagyolt körvonalai,
árnyékuk keveredik a kerekasztal árnyaival.
A férfiak nevetnek, hogy ne sírjanak,"

Az idézett részlet a kerekasztal allúziójára, a lovagság, a grál megtalálásának és megértésének reménytelenségére is példa, ahogy az alábbi sorok is:

„... miért jutna eszükbe az az árva
kert, az ázott fű szaga, egy mély rózsa helye – –"

De a kerekasztal lovagjai egyenrangúságát, tiszta ideáit már csak üres dióhéjként roppanó mondatok jelzik – „ne kelljen szégyellni, hogy éltünk", „eljutni oda, ahol nem számít, én vagyok vagy te" –, az őszi kert férfialakjai „háttal életüknek" végül nem lovagokká, csupán rögeszméket, neurózisokat, banalitásokat ismételgető cinkosokká válnak.

A lényegről való megfeledkezés, az elmúltakra ráébredés fontos motívuma a kötetnek. Az első ciklus, Az emlékek illata már címével is utal a prousti élményre. A nyitóvers, az Adria hosszan sorjázó, a valóságban és a mögöttes jelentésrétegekben is érvényes halmozott kérdőmondatai mind a felidézés megtapasztalását tolmácsolják. A keretes szerkezetű vers utolsó strófájában már nem csupán a célra, a cél okára is rákérdez:

„Sétáltál már éjszaka a ríván?
Sebezte meztelen lábad a karszt?
S kérdezted, partoktól messze, az Adrián,
mivégre akarod, amit akarsz?"

A kötet alapvetően elégikus hangnemét – ahogy ezt Várady Szabolcs is hangsúlyozza a fülszövegben – készítik elő az emlékezést és szembenézést sürgető kérdések. A mulandóság tényével, elfogadásának nehézségével való folyamatos – Tomaji Attila költészetében az első perctől jelen lévő – belső küzdelem áll az első ciklus középpontjában is. A halált a másik arcában megpillantó versbeszélőnek („mint ki más arcát lesve / veszi csak észre / közelítő halálát" akaratlan is) megbízható kapcsolódási és elrugaszkodási pontjai a klasszikus magyar és világirodalmi szerzők. Miközben a teljes megsemmisüléssel vet számot („megérted: nyom se marad itt utánad", Itt), a versek szövegében többek között Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky, József Attila, Kosztolányi egy-egy emblematikus félmondata dereng fel – és ezekkel a felvillanó vendégszövegekkel paradox módon épp a nyom nélkül eltűnés ellenkezőjét bizonyítja. A költészet végtelen rongyszőnyege így szövődik tovább, vagyis nem csupán a kultúrába ágyazottság biztonságát jelentik a költőelődök szövegei, hanem lehetőséget a hol egyetértő, hol polemizáló továbbgondolásra, a folytatásra is.
Néha csupán egyetlen jellegzetes szó idézi meg egy egész életmű üzenetét, ahogy az „öröknyár" Nagy Gáspárét. A Pogány a könnyű szívűek mellé ülő, örömadó isteneket idézi, akiknek nem lehet megfelelni, a Berzsenyi elégiaköltészetének hagyományait folytató költő, bár ismeri feltételeiket, nem képes a „dalos istenek" kedvében járni. Megnyugvást lelni viszont igen, a vers zárósorának állítása minden egyszer volt létezőt az öröklétbe emel.

„Idd és dicsérd a lángszínű bort, énekelj,
s máris melléd ül közülük egy. Szemedbe
néz, hogy ne féld a rettenetest, s elhalkul
a szörnyszülött idő percegése. Fölzúg a
méhes, fakadó venyigék fürdőznek a fényben,
s messzire hullámzik a füvek ölelő karja.
Kimondhatod, mit mondani képtelen ő:
mindig él, mi csak egyszer is élt."

A második ciklus, a Darabka örökkévalóság versei közül kiemelkedik a tizennégy darabból álló Istria. A váltakozó formákban írt versfüzér délszaki tájra vezeti az olvasót. Metaforikus térbe, a tenger mellé, a nyílt vízzel és a szárazfölddel egyaránt kapcsolatban lévő félszigetre. A víz, a Nap közelébe, „a teremtés fényében fuldokló sápadt istenarcok" közelébe, ahol tisztán, árnyékok nélkül, meztelen valóságában, illúzióktól mentesen jelenik meg mindaz, ami a létezésben fontos: anya, férfiak, nők, gyerekkor, szerelem, halászat, élet, halál.

„Fiatal nő arcát látom az égen,
s most, a partra zúduló hullámban,
halott anyámét, aki tengerré lett,
szegletkőmmé a hulló világban"
(anyám)

„Egy fiúra gondolsz, ki valaha voltál"
(fiú)

„Zárt fekete kagylók a partokon,
kisodorta őket a víz.

A nők az árnyékban pihennek,
odasodorta őket a kocsi, a hajó, a vonat.
Szemük csukva."
(kagylók)

Egyik-másik darabnál úgy tűnt, időnként több mondódik ki ezekben a versekben, mint amennyit kimondani érdemes, hogy néha kevesebb több lenne, nem marad elég enigma, de aztán arra jutottam, van az az érvényes költői attitűd, amelyik ragaszkodik egy szűkebb, cserébe hiteles és saját, félreérthetetlen értelmezési tartományhoz. A (kagylók) esetében merült fel bennem legerősebben a kérdés, nekem az idézett első két sor metaforája már elég lett volna a nők – többek közt funkcionális, már-már etológiai – sorsábrázolásához, de hogy nem maradjon kétely, így folytatódik a vers:

„A férfiak a gyerekekkel játszanak.
...

Azt remélik, hogy éjjel,
mikor a kicsik az álom vizébe
fúlnak, hosszan és alaposan
leszopják őket a nők,
akik egész nap csukott szemmel
az árnyékban pihentek.

A nők ezt tudják,"

A képek a ciklus előrehaladtával egyre mélyebb tónusúak lesznek, az egy napba sűrített életút hátralévő ideje egyre szűkebb, a nap alkonyatba fordul, „pereg a só, pereg", „Elkékült szájjal / vacog a partszegély" (pillanat).
Az időszűkítés még izgalmasabb eszközével, az idő összemosásával találkozhatunk az Ikaro és Daidalo című párversekben. Az örökzöld és annyiszor megfestett, újraírt, átírt apa-fiú mítosz modern és archaikus környezetben játszódik egyszerre, a nyelvi rétegek is átjárnak a két sík között. A két vers első olvasásra a két perspektíva megszólalása, örök fiúk monológja az örök apákkal, a második vers azonban a mindenkori kettős szerepet montírozza egymásra, hiszen a férfiban meghal a fiú, amikor apává lesz. Hogy a vers valóban több a mítosz újraírásánál, a második szövegben megjelenő lepke-motívum bizonyítja.
„Nézek egy fotót. Egy lepkét, fiam tenyerén" – mondja a második versben beszélő apa, aki az első versben még álmodik: „... A Föld kering, / s apja álmodik az ágyon..." Szabó Lőrinc álmodó Dsuang Dszije jut eszünkbe, a párkányra álló, mozduló szárnyú fiú, az álmodó apa, mintha egy lélek, bár két test volna. A test a „bikafejűek langyos helyén, / az ürülékben, a kiöklendezett csontok között." marad, vele szemben a kiszabaduló lélek „Mit öröknek gondolt, a levegőre írja."
A harmadik ciklus, a Fehér madár versei közül említést érdemel az érzelgősség veszélyét elkerülő, felnőtt költészetben ritka tárgyú, méltó búcsúvers, a Nagymama.

„Az a platán még ott. Ahogy a többi is, a dió, a fűz, a cseresznye.
Ha a hajnal tiszta, fehér inget húz, nedves lombjuk alatt lobog
az elszabadult, csatakos fű. De a hűvös páfrányok már sehol.
És ő, kinek rég beomlott drága teste, elengedve, földbe eresztve."

Szintén figyelemre méltó a Nyílt seb, a sajátos Dante-parafrázis, a középkorúságában az összekuszálódott kapcsolatok, a közélet csatározásaiból, útvesztőiből kibotorkáló, az élet értelmes eltöltésének módját kereső lélek rövid monológja. A kivonulás reménytelen, csak újra- és újra megismétlődő eltévedés lehetséges, így a vers sem tud véget érni, csak félbeszakadni.

„Én, aki egy sötét erdőben vetettem horgonyt,
s csupasz fái között bolyongok,
hol csak a hó világít, mint Isten szeme fehérje,
úgy átadtam magam a keserűségnek, a mélabúnak,
hogy nincs az a rigó, aki kifütyörészne
ebből a lépből, a fekete epéből...

...

Persze az idő majd oldalba kap bennünket,
mint váratlan eső,
s mire megtanulnánk elviselni egymást,
tovább is állunk:
újabb örvénylések hívnak,
de jaj, megismétlődni csak – –"

A záróciklusban, a Hazafelében a saját elmúlást közelről vizsgáló verseket olvashatjuk. A higgadt tónus, a pusztuló test önreflexív megfigyelése senecai gesztus, a rögzítés kényszerének gesztusaival, sőt a jövőbe vetített, elképzelt pusztulással való ismerkedéssel.

„vállamra nőtt hajjal
állok a parton öregen
részegen s vadul
emlékezem hogy
örök közhelyek közt
kerestem a helyem
nosztalgiák banalitások
s ezek variációi voltak
stabil stációim"
(hiába)

Zárásul az apokaliptikus sodrású Plein air erős atmoszférájú képei közül a negyediket idézem.

„Hajnali három óra lehet,
nagycsütörtöki, szűk Könyök uccai
három óra.
Volt idő, hogy ekkor támadtak az indiánok,
mert ilyenkor alszanak legmélyebben az emberek.
Persze, ha ezt az emberek is tudták,
akik szintén indiánok voltak,
mégsem aludhattak olyan mélyen.
Legszívesebben füttyentenél kutyádnak,
lovadnak, s indulnál az erdőbe,
derengő sziréncsúcsok felé,
hogy még időben odaérj
az ég parazsa alá.
Néznél a folyón túlra,
a télvégi fák alól,
s homlokod mutatnád
a tomboló víznek,
a közelgő borvörös ragyogásnak.
De se kutyád, se lovad,
pedig most alszanak legmélyebben az emberek."

Tomaji Attila: Saját sors, L’Harmattan, 2017, 108 oldal, 1990 Ft

Molnár Krisztina Rita

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.