hirdetés

A kettéhasadt igazság

Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, 80 oldal, 2016.

2016. október 28.

Az ihletett, inspirált lény erudíciója szerint ítél. Győrffy Ákos ilyen. A dolgok leírása, mint összeszedődés, segít érvényesíteni a múlt jogait. Az önmagánál mindig fiatalabb pillanat átörökítése ebben az esetben nemcsak szertefoszló permet, elszálló pára, hanem a másik arcára rávetülő fény. - Győrffy Ákos A hegyi füzet című könyvéről Kántor Zsolt írt kritikát.

hirdetés

Az embereket Györffy Ákos könyvében is az érdekli, mi van az emlékezeten túl? Nem a faktumok, a konkrét történetek, mert azok nem mondanak önmagukban semmit. Inkább a szemlélődő maga is szerzőjévé akar válni annak, amit megért.

Oravecz Imre ajánlójából ki is tűnik a szellemi rokonság a Távozó fa önfelfaló archívuma és A hegyi füzet sors-tablója között: „Győrffy Ákos most naplót írt, dátumok nélkülit. Szereti járni az erdőt, a hegyeket, főként kedvenc hegységét, a Börzsönyt, amelynek a peremén lakik. Egy alkalommal egy feltört hétvégi házikóban üres füzetet talált és abban rögzítette gondolatait, emlékeit, álmait, félelmeit. Fáradhatatlanul vizsgálja önmagát, és többek közt azt állítja, hogy ami tiszta bennünk, az sem mi vagyunk. Ennek ellenére szembe kell néznünk magunkkal, a megtisztulás reménye nélkül is.”

Győrffy Ákos műve, „mintha eleve emlék formájában, múlt időben jött volna a világra.” Önmagából láttatja azt, ami megmutatja magamagát. „Ami most történik, régen megvan, és ami következik, immár megvolt, és az Isten visszahozza, ami elmúlt.” (Prédikátor könyve 3. 15.) Ez a paradoxon élteti azt a fajta hozzáállást, ami a közös időtől megszabadult egyének spirituális világa.

„Azért kezdek írni ebbe az ismeretlen tulajdonos által itt hagyott, világoskék fedelű füzetbe, hogy megpróbáljak rájönni arra, mit keresek itt. És ezzel együtt persze arra is, miért kerestem egész életemben az ehhez hasonló helyeket. Egy asztal, két szék, vaskályha, egy földre terített matrac. Gyertyák, petróleumlámpa. Az eresz alá kiraktam egy hordót, hogy legyen vizem, ha itt vagyok. De csak keveset vagyok itt. Illetve nagyon is sokat. Van egy életem, amit itt élek.”

Az ihletett, inspirált lény erudíciója szerint ítél. Győrffy Ákos ilyen. A dolgok leírása, mint összeszedődés, segít érvényesíteni a múlt jogait. Az önmagánál mindig fiatalabb pillanat átörökítése ebben az esetben nemcsak szertefoszló permet, elszálló pára, hanem a másik arcára rávetülő fény. „Az ablakpárkányra lepke szállt, de csak addig volt ott, ameddig ezt a mondatot leírtam. Egy mondatnyi lepke. A kora reggelek áldása.”

A hajléktalanok mesélnek, elbeszélnek és asszociálnak. Autistákat megszégyenítő az érzékenységük, elesettségük mögött azonban iszonyú erővel dobog-lüktet a kitörni akaró kifejezésvágy. Bizonyos szempontból szellemibb életet élnek, mint az átlag. Vagy mint az elit. Kénytelenek leszokni a televíziózásról, ami köztudottan megöli a gondolkodást. A természettel közvetlen kapcsolatban állnak. Istenről nemcsak hallottak, hanem naponta beszélgetnek vele. „A tenger egy terítő. A bolygó szinkronfelépítése azt jelenti, hogy végül is minden forma a keresztfára vezethető vissza.” Mondja az őrült, aki hasonló mentalitással éli hétköznapjait, mint Márk vagy Lukács apostol.

Mintha nem is emberek számára íródtak volna ezek a példázatok. Zárványjellegűek ezek az „elbeszélések”. S a példázat, a parabola (héberül mislé, másál) arra (volt) való, hogy uralmat vegyen a szerzője egy probléma, egy gond felett. Magyarán: megoldja. Tehát, aki Jézus Krisztushoz hasonlóan telitalálat-példabeszédeket tud gyártani, az bölcs sáfár. Jól tud gazdálkodni az elméjével. (Egyedül Isten nem engedi, hogy hasonlítsák bármihez is, és ilyen módon „kerekedjenek felül” Rajta.) De a digitális kor olvasóját a példázat megáldja. Együttérzés lesz a gyümölcse. Argumentuma az olajjal megkent, igényes és tiszta nyelvezet. Egyenes gondolkodás.

A szerző így vall erről: „Soha nem éreztem úgy, hogy apokaliptikus lenne, amit írok. Talán tárgyilagos inkább, ami azt jelenti, hogy megpróbálom levakarni az érzelmeket a szövegről. Megfigyeltem, hogy ha valami csak egy árnyalattal komolyabb a megszokott semmit mondásnál, azt már hajlamosak sokan sötétnek vagy apokaliptikusnak tartani. Valaminek a vége felé járunk, nem vitás. Aki nem látja, reménytelen eset.”

A szakralitás azonban nem menekülés a cselekvés elől, ezekben a sorsokban, lét-élményekben, hanem az egyetlen alternatíva a válasz-nélküli kérdés-világban való tájékozódáshoz. Győrffy egész eddigi pályája kicsit olyan, a saját bevallása szerint is, mintha egy erdőben járna körbe-körbe az ember, itt egy forrás, ott egy öreg bükkfa, amott egy havasi cincér. Minden egyes megtett kör után ugyanazt konstatálja az elbeszélő. Nincs megoldás. De hit nélkül lehetetlen Istennek tetszeni. És ami az emberek előtt magasztosnak látszik, az a mindenhatónak utálatos. (És fordítva is lehet, hogy igaz.) S az Örökkévaló országa nem beszédben áll, hanem erőben. S ez a dinamizmus sugárzik A hegyi füzet lapjairól. A rendkívül szerteágazó, utalásokkal teli sűrítmény-reflexiók szövet-mintázata olyan textúra, amely hagyja magát szeretni.

Mert ott van benne a Sturm und Drang. A vihar és a vágyak új, ha úgy tetszik, posztmodern géniusza. A lélek és a szellem közötti hajszál megmutatása, ami által a legnyomorultabbak vál(hat)nak prófétává. S lehet, hogy tényleg azt akarja a teremtő, hogy a senkik és az erőtlenek váljanak valamivé? Hogy a pökhendi valakik megszégyenüljenek cinizmusuk miatt? Itt az ideje.

Győrffy Ákos: A hegyi füzet, Magvető, 80 oldal, 2016.

Kántor Zsolt

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.