Nem, sőt. Van, aki azt hiszi, ez egy komplementer viszony, de nem az. A műfordítás ugyanaz a minőség, csak egy másfajta optika, mégpedig a kíváncsiság optikája. Nem egy befelé, hanem egy kifelé forduló gesztus eredményezi azt, ha az ember fordít. A válogatott versfordítások kezdőpontja 1984, amikor én még egyetemista voltam, a végpontja pedig 2009, vagyis a jelen. A kifelé forduló kíváncsiság a különböző kultúrákat érinti, nem véletlenül van a kötetben együtt ez a négy kultúra: az ausztrál, a finn, az izraeli és a skót. Az egyetemem finnt és angolt tanultam, másrészt pedig adódott a héber, az ivrit nyelv, miközben arabul is tanultam az egyetemen, tehát volt némi sémita alapvetésem. A negyedik kultúra, az az ausztrál, egy nagyon kedves barátném, Judith Buckrich, a melbourne-i PEN elnökén keresztül kerültem vele kapcsolatba. Mindenki azt kérdezi, hogy a költészet és a fordítás közötti kettősség hogyan van, hogyan lehet hűségesen fordítani, és a személyiségem mennyire rugaszkodik el az eredetitől. Ez egy sajátos interferencia. Az egyik irodalomtörténész barátom azt mondta, ez egy Turczi-kötet, hiszen tökéletesen érzi azokat a jegyeket, amelyekből az én hangom kiérződik. Megpróbáltam ezt a kettőséget működtetni, nem tudom, mennyire sikerült, ezt majd eldöntik, akik ehhez jobban értenek, én nem vagyok elméleti szakember. Nekem ez egy kedves lenyomata ennek a huszonöt évnek. Minden költőhöz fűződik valami emlékem. Például volt egy ausztrál költőbarátom, Philip Hodgins, harminckilenc éves korában halt meg csontrákban. Mondták, hogy az utolsó napokban azt kérdezte, megvan-e már a magyar Turczi-fordítás, annyira fontos volt neki, hogy magyarra fordítsák. Minden sorhoz fűződik tehát valamilyen személyes, szakmai élmény. Nekem ez adja a könyv aranyfedezetét.

Az előző villáminterjúnk Bächer Ivánnal készült, aki azt mondta, csak dolgozni jön a Könyvfesztiválra. És Turczi István?

Én mindenkire kíváncsi vagyok. Mióta itt vagyok, folyamatosan beszélgetek írótársaimmal. Kíváncsi vagyok az új könyvekre is. Nagyon érdekes, hogy a válságpszichózis mennyire érződik itt is, az emberek csak nézegetik, vagy valóban meg is veszik a könyveket. És olyan jó itt beszélgetni, Esterházyval, Fenyvesivel találkoztam például. Vagy az előbb jött Radnóti Sándor, Margócsy István ült itt tíz perce, a tanáraim voltak ők ugyanúgy, mint most a fiatal generációnak. Én abba a generációba tartozom még, akiknek ugyanúgy tanáraik voltak ezek a legendák, akik ma már az irodalomtörténet meghatározó személyiségei. A tegezés ellenére is sajátos gyermeki viszonyom van velük. Szóval nagyon jó társasági élet folyik itt, ahol én is bemérhetem, hol tartok most. Nagyon megtisztelő, hogy mennyi szaktárs jelezte az érdeklődését. A könyv szakmai bemutatója majd május 5-én lesz, Imreh András, Reményi József Tamás és Acsai Roland részvételével.

Ha már szóba jött a gazdasági válság: a Parnasszus megérzi?

Még nem. Lassabb ez. Kell még egy félév, és attól tartok, hogy attól a pillanattól, amikor majd becsukódnak bizonyos ajtók, minden folyóirat meg fogja érezni. Ha nem csukódnak be ezek az ajtók, és lesz valami folytonosság azon állami csatornák révén, amelyek egy irodalom működéséhez kellenek, akkor talán nem fogjuk megérezni.