hirdetés

A könyvhét értelme – Az utolsó körök

2017. június 13.

Így fogalmazódik meg bennem, hogy mitől is igazán nagyszerű dolog a könyvhét: ilyenkor lehet a legnagyobb természetességgel vadászni fontos, leárazott könyvekre. – A könyvhét utolsó napjáról Stermeczky Zsolt Gábor és Szihalmi Csilla hangulatjelentését olvashatják.

hirdetés

A könyvhét értelme


Amikor megtudom, hogy a könyvhét utolsó napjáról részben én írom a hangulatjelentést, egy kicsit zavarba jövök. Mert mégis mit lehet írni egy ilyen utolsó napról? A legnagyobb dedikálások – és persze a rohangálási kedvet növelő Margó Fesztivál – már a hétvégén lezajlottak, ráadásul az átlagember is inkább akkor ér rá. Persze lehet, hogy a pangáshoz a korai napszak is hozzájárul, már amennyiben a hétfő delet korai napszaknak lehet nevezni. Az éjszakai életet jobban kedvelő szerző szempontjából – mint amilyen én is vagyok – biztosan. Szóval a hétfő déli pangás, amelybe a Vörösmarty téren belecsöppenek, szintén csak az ennyi, jó volt, szép volt érzést juttatja eszembe. Van olyan stand, ahol még – vagy talán már – le van húzva a roló. Az előző napok tömeges értelmiségi-bandázásaival szemben most ismerősbe is csak egyszer botlok: az idősebb generációknak óvatos rendszerváltóként, a fiatalabbaknak főleg slammerként megismert Molnár Péter tolja át a téren elmaradhatatlan biciklijét, és megkérdezi, melyik kiadó is adta ki a Kemény Zsófi új könyvét. Mondom, hogy azt hiszem, a Jelenkor. Jól hiszem.

Lelkiismeretesen végigjárom a standokat, és bár nem terveztem, könyvet is veszek. Ez a nem tervezettség a régebbi motorosok számára tipikus könyvheti átok lehet, már ami a pénztárcájukat illeti. Az én számomra is az, pedig még csak most kezdek igazán belerázódni. Könyvtermésem egyetlen idei darabja Horváth Veronika frissen megjelent verseskötete, a Minden átjárható, amit még csütörtökön vettem meg a FISZ-standnál – mai körutammal ellentétben egészen céltudatosan. Vasárnapra jutott Tóth Kinga ZSÚRja, ami ugyan négy évvel ezelőtti, már elég régóta szemezgettem vele. A mai napon kezdeti vásárlási visszafogottságom igazi vadászszenvedéllyé alakul át. A JAK-standnál – az idén kiadott Szellemkócsagoktól egy kicsit távolabb –Acsai Roland második kötetére, a 2003-as Természetes ellenségre bukkanok, amelynek a fülszövegében külön örömmel olvasom Tandori Dezső ajánlását. Hasonló lelkesedést tanúsítok Kerékgyártó István regénye, a Makk ász az olajfák hegyén iránt a Kalligram-standnál. A legnagyobb meglepetés a számomra kultikus – gyűjteményemből mindeddig mégis hiányzó – Térey-kötet, a Moll felbukkanása, meglepő áron, amelyet itt konkrétan nem írnék le, bár elsősorban ennek az árnak köszönhető, hogy szinte gondolkodás nélkül veszem meg. Így fogalmazódik meg bennem, hogy mitől is igazán nagyszerű dolog a könyvhét: ilyenkor lehet a legnagyobb természetességgel vadászni fontos, leárazott könyvekre.

Az utolsó körök


Kicsit félek, hogy rosszul leszek a napon. Mégis kijövök újra és újra, csak tenni egy kört a Vörösmarty téren anélkül, hogy különösebben vásárolni akarnék, netán találkozni, beszélgetni valakivel. Talán csak engem, a vidékit nyűgöz le, mikor először próbálom konkvisztádorként felfedezni és a fejemben térképesen megjeleníteni a kiadói pavilonok rendjét. Mit nekem a szegedi szökőkút szélén végigfutó Juhász Gyula-idézet, az a komor, furcsa József Attila-szobor a rektori előtt, na és Etelka a Dugonics András-szobor kezében. Ilyenkor valahogy nem fog el nosztalgia, mikor egy ekkora könyvekkel, írókkal, olvasókkal teli térre keveredek. És persze itt lézeng néhány gyanútlan turista is.

Talán csak az tudja igazán méltányolni, milyen jó a fejfájás veszélyével fenyegető, tűző napon kóborolni a nyomdákból frissen kikeveredett lapok között, aki porolgatott már használt könyveket egy antikvárium mindig hűvös pincéjében. Én tudom. Kincsesbarlang a maga módján mindkettő. De hogy mit keresnek a régiek közül még mindig, egy idő után kiszámítható. Hogy az újak közül mi népszerű máris, vagy mi válik évtizedek múlva is keresetté, egyelőre sokkal kiszámíthatatlanabb. Jó érzéssel figyelem tehát, ahogy nyüzsög a tömeg a pultok körül, némelyikhez szinte hozzá se férek. Egyszerre hárman nézegetjük Rakovszky Zsuzsától a Céliát. Egyik nap a délutáni séta alkalmával az elsőkönyvesekkel folytatott beszélgetésbe csöppenek bele. Horváth Veronika átgondolt, szép válaszai a kötet keletkezéséről és a benne fellelhető motívumok rendszeréről azt súgják az ösztöneimnek, ezekkel a versekkel jó lesz megismerkedni. Később meg is veszem a kötetet, egyenesen a szerző adja a kezembe, ezen mindketten mosolygunk. (Hát még mikor olvasom Zsolt beszámolójában, hogy neki is szerepel a Minden átjárható a friss szerzemények között!)

A vőlegényemmel megalapozzuk a családi könyvtárat, olyat választunk, amit ő munkába menet is magával vihet majd. Szív Ernő éppen jó lesz útitársnak. A távolabbi jövőre gondolva hozunk magunkkal egy gyermekverskötetet is a Felvidékről. Hazafele azt olvasom, valamelyik verset éneklem is magamban egy hozzá illő népi dallamra. Ez meg is alapozza az estét.

Az utolsó nap, mire kiérek, a FISZ standja már kiürült, a többiek közül is sokan pakolnak. A programoknak vége, úgyhogy már csak az jön ki, aki eddig nem akart tülekedni. Azért én örülök, hogy nem hagytam az utolsó pillanatra a válogatást. Belebotlom egy olasz családba. A kisfiú érdeklődve fordul az egyik színes, gyerekkönyves pult felé. Az apukája rászól, menni kell tovább, hiszen itt úgyis minden magyarul van. Emlékszem, ilyen idősen nekem is volt olyan könyvem, amit kizárólag a képek alapján választottam. Igaz, volt, aki felolvassa. De hát, ha minden magyarul van… Hiába, ez a könyvhét kicsit túl napsütéses, kicsit rövid – de a mienk.

Fotók: Valuska Gábor

Stermeczky Zsolt Gábor – Szihalmi Csilla

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.