hirdetés

A könyvmutatványos könnye

Beszélgetés Darvasi Lászlóval, Pulán a (Nem) Mindennapi irodalmunk sorozat keretében. Kérdezett: Nagy Gabriella

Nyáron a Művészetek Völgye Völgykapujában, egy Pula nevű kis faluban kortárs irodalmi felolvasások és beszélgetések zajlottak a Bárka Színház szervezésében. Darvasi László úgy tartja, "...mindig a mondatokkal van baj. Amikor Nádas harmincöt éves korában elkezdte mondani, hogy érzi, a rövid, csattanós, megfeszülő mondatok már nem alkalmasak arra, hogy elmondja, amit szeretne, akkor jöttek a hosszú, körkörös mondatok. Egyébként meg azt veszem észre, hogy amikor egy ember belemegy egy regénybe, olyan, mintha beiratkozna egy iskolába, egy egyetemre, ahol mindenféle stúdiumokat kell elvégeznie. Noch dacu, még a nyelvet is újra kell tanulnia." A Darvasi Lászlóval készült beszélgetés a második volt a sorozatban.
hirdetés

Ismerünk egy Szív Ernő nevű újságírót, ismerünk egy Darvasi László nevű írót, de Szív Ernőből és Darvasi Lászlóból számtalan másik verziót is ismerünk. Mert Darvasi László, miközben meseregényt ír, aközben nagy Kelet-Európa-regényt is, legendákat, tárcákat, olyan fura nevű műfajokban is utazik, mint a dzsessznovellák, kínai novellák, rövid történetek, magyar novellák, plusz még drámát is ír… Hány Darvasi László van?
     
     Egy Darvasi László van. Többé-kevésbé úgy néz ki ez a dolog, mint egy számítógép. Nem magamat akarnám számítógéphez hasonlítani, csak a metódust. Az ember amikor felkéréseket kap, különböző műveken dolgozik, megnyitja az éppen esedékes file-t, és abban dolgozik. Van, amikor három-négy-ötféle forma fut egymás mellett. Olykor ez nagyon nehéz, olykor meg rendkívül üdítő tud lenni; néha akadályozzák egymást, néha meg nagyon tudnak segíteni. Tárcát például ötven százalékban rendkívül jó érzés írni. Van, amikor vért izzad az ember harminc sor leírásáért, néha meg olyan könnyedén írja meg, mintha egy jólesőt táncolna.
     
     Melyik az a műfaj, amit leginkább a magadénak érzel?
     
     A regényt szeretem a legjobban. Regényt írni az irodalom csúcsformája, abban tudunk a legtöbbet elmondani, azzal próbáljuk meg a legtöbbet. Ez persze nem mindig jön össze. Rengeteg tárcát írtam életem folyamán, meg még fogok is, valószínű, hogy ez már velem marad. Tudod, ez olyan, hogy amit épp csinál az ember, amiben benne van, azt szereti.
     
     Rendkívül jó és könnyű kezed van (nem lehet rólad elmondani, hogy lassan vagy nehézkesen dolgozol), olyannyira, hogy emlékeim szerint egyszer Balassa Péter egy könyvbemutatód szövegnek a végén azt az óvó, figyelmeztető mondatot mondta neked, hogy vigyázz, Laci, túl jól írsz.
     
     Körülbelül hat-nyolc-tíz évvel ezelőtt történt. Úgy emlékszem, egy tárcával válaszoltam, de hogy mit, már nem tudom. Sok esetben, miután egy tárcával nem lehet vacakolni – egy tárca félórás-egyórás munka –, elfelejtem, hogy már megírtam, vagy mit írtam. A novellákkal meg a regénnyel nem teljes mértékben van ez így, de előfordulhatnak fehér foltok. Az irodalom művelése vagy az abban való részvétel nyilvánvalóan egyfajta adottság kérdése, és az adottságainkkal nagyon nehéz harcolni. Amikor elkezdtem írni a 90-es évek legelején, a történetkezelésben, a történetmondásban, a hagyományos történetek elbeszélésben volt egyfajta hiány. Akkor úgy tetszett, hogy ezt a hiányt próbálom betölteni a magam szerény eszközeivel. De nem azért próbáltam betölteni, mert be akartam tölteni, hanem úgy tudtam írni, ahogy tudok írni. Nem volt tudatos választás. Vannak olyan írók, akik láthatóan nagyon komolyan megdolgozzák a saját anyagukat, úgy, hogy nincs benne kóc, és minden mondatnak, minden számnak, pontnak kultikus helye és szerepe van. Szerintem Kukorelly ilyen. Én nem ilyen vagyok, nálam sokkal több a kóc, az esetlegesség, hogy kijön, ahogy jön, ugyanakkor persze megszerkesztem a szövegeimet, ha nem tenném, nagyon komoly baj lenne.
     
     Azt mondják rólad, ez a kóc, ziláltság vagy romlottság vagy csonkaság, ami bekerül a munkáidba, valamiféle ellenjáték, mert a jó íráskészség, és hogy képes vagy úgy elbeszélni történeteket, hogy azok naivan megélhető történetekként olvashatóak, mint amikor nem vetődik fel kétely a történetek elbeszélhetőségével kapcsolatban, nem válik kérdésessé, hogy a nagy történeteket lehet-e még elbeszélni hagyományos módon. A csonkaság pontosan a kételyeket jelezné tehát. Mit gondolsz, hogy állunk ma a történettel, lehet-e naivan, szívből-lélekből írni és olvasni?
     
     Ezek általános kérdések. És amikor megpróbálunk általánosan válaszolni, vagy állati okosak vagyunk, és nagyon bölcsen próbáljuk meg az irodalom általános helyzete felől megközelíteni a problémát. De én azt gondolom, hogy ezek egyedi problémák. Az én életemben vajon mit jelent, Kukorelly Endre életében mit jelent, vajon Márton László életében, az írásművészete alapján mit jelent? Ezért csak a saját nevemben beszélhetek. Azt gondolom, hogy amikor az író túl van négy-öt novellásköteten, egy nagyregényen, túl van mindenféle formai kísérletezésen, egyszer csak történik vele valami, amit nem nagyon tud megmagyarázni, hogy micsoda. Szokták volt mondani, hogy az ártatlanság, a hamvasság elvesztése, szépen bebarnul az az ártatlan fehér hajlam, ami a mondatokat vitte papírra. Én most ezzel személyesen is küszködöm. Próbálnék nagy formába belejönni újra és újra, de valahogy nem sikerül fogást találnom. És mindig a mondatokkal van baj. Amikor Nádas harmincöt éves korában elkezdte mondani, hogy érzi, a rövid, csattanós, megfeszülő mondatok már nem alkalmasak arra, hogy elmondja, amit szeretne, akkor jöttek a hosszú, körkörös mondatok. Egyébként meg azt veszem észre, hogy amikor egy ember belemegy egy regénybe, olyan, mintha beiratkozna egy iskolába, egy egyetemre, ahol mindenféle stúdiumokat kell elvégeznie. Noch dacu, még a nyelvet is újra kell tanulnia. Most, hogy olyan két éve egy regénytervvel küszködöm, azt érzem, nincs hozzá nyelvem. Nekem nem a történettel van a bajom, hogy el tudom-e mondani nagyban vagy kicsiben, szaggatottban vagy mozaikszerűen, hogy mi volt mondjuk 1873-ban vagy 1789-ben, hanem azzal, hogy megtalálom-e rá a formát. A forma az pedig a nyelv, a tét, hogy találok-e nyelvet. És amíg nem találok rá nyelvet, addig megette a fene az egészet.
     
     Olvastam egy interjúban (litera), hogy azért nem sikerül belemenned abba a bizonyos új regénybe még, mert az kérdőjeleződött meg benned, hogy el akarsz-e vagy el lehet-e mondani valami fontosat még. Azt mondtad, Rakovszky Zsuzsa és Kukorelly el akart mondani valami nagyon fontosat. Te ezt nem érzed, hogy lenne valami ilyen.
     
     Másféle tétek vannak. A legnagyobb írói tét a regény. Én, amikor írok, mindig valami nagyon fontosat szeretnék elmondani. Amikor Szív Ernő ír a női bokáról, szerintem az nagyon fontos dolog. Múltkor írt a női lábról vagy a cipőfűzőről. Most a gallér került elő egy kis tárcában. Számára épp olyan fontos dolgok ezek egy tárcában, mintha Darvasi egy regényen próbálna valamit ügyködni.
     
     És fontos az is, amit egy meseregényben el lehet mondani. Apropó Trapiti, úgy hallottam, folytatod…
     
     A Trapiti egy kisvárosban játszódik, ahol él egy festő, Bánatos Olivér, a költő Babéros Néró, Übü bácsi a polgármester, Kelemen Aranka a boltoskisasszony. A közös jelenetük például arról szól, mit csinálnak a művészek. Szerepel benne egy festőművész, onnan jöttek ezek a művészeti problémák. És lesz egy második rész is, amelyben elvész egy kisfiú, az ő szüleit meg egyáltalán a múltját kell megtalálni. Többek között szerepelni fog egy filozófia-répa szakos nyúl is.
     
     Azt hallani, a Harry Potter után nem lehet meseregényt írni. A te könyvvel nagyjából egy időben született Szijj Ferenc Szuromberek királyfi című, Háy János Alfabéta és a negyvennégy rabló című könyvébel (utóbbi meseábécé), és ez idő tájt jelent meg Böszörményi Gyula Gergő és az álomfogók vagy Lugosi Viktória Hümmügő című könyve is… Te miért írtad, hogy jött az ötlet, hogy belefogsz egy meseregénybe?
     
     Két dolog vezérelt. Az egyik, hogy azt gondoltam, ha a kisfiam iskolás lesz, kap egy könyvet – amikor elkezdtem írni, még nem volt az, de mire befejeztem, iskolás lett. A másik, ami vezérelt, hogy tanítottam, többé-kevésbé ismerem a nyolc-kilenc-tízéves gyerekhadat. Tudom, mire képesek, ismerem a gondolkodásvilágukat is, tudom, mivel lehet őket megfogni. Máskülönben meg hihetetlenül jó volt mesekönyvet írni, még úgy is, hogy közben eltört az ujjam, gyorsan kellett dolgozni, besínelve....
     
     Miért, a klaviatúrán eltört az ujjad?
     
     Nem, egy pszichiáter ellökött focizás közben. De nem gipszet kaptam, hanem sínt, az utolsó ötven oldalt sínben töltöttem. Nagyon jó volt csinálni. Amikor azt gondolja az ember, hogy szarban van, most minden rossz, akkor előveszi, ír egy-két oldalt, észre sem veszi, hogy elment két-három óra hossza, és készen van egy fejezet, vagy születtek ötletek. Depresszió ellen is nagyon jó. Írjatok mesekönyvet!
     
     Azt olvastam egy veled készült beszélgetésben, hogy 1999-ben eltervezted, írsz egy nagyregényt, ami a XIX. században játszódik Svájcban. Elfojtott tragédiák, érzelmek, valami furcsa fojtott világ, és ami a legdöbbenetesebb volt számomra: erre a helyre egyszer csak megérkezik egy tájkritikus, és azt mondja, hogy a teremtés nincs befejezve. Gondolom, megkísérli a kritikáját adni. A meseregény folytatását most nem ehelyett csinálod?
     
     De, nyilván ahelyett. Ezek helyettes dolgok, ettől függetlenül még tudnak jók lenni. Van öt vagy hat regénytervem. Máshonnan indulnak, de mindegyiknél ugyanaz a probléma, de a tájkritikus mindenképpen fog szerepelni. Az öt-hat regénytervből – a cigányok világtörténetétől kezdve a nagy szegedi árvízig számos tematika van – egyre inkább úgy érzem, hogy lesz valami, csak egy pici nyugalom, egy leülés kell hozzá és könyvtár.
     
     Hogy vagy, Laci? Sokat emlegetett a műveiddel kapcsolatban ama bizonyos szomorúság. Nemcsak A Borgognoni-féle szomorúság című kötetedet, hanem átitatja mint elv az összes munkádat valami egészen titokzatos, furcsa szomorúság. Lehet erről mondani valamit, hogy ez miért van így?
     
     Az ember folyamatosan a veszteségeiről vagy a hiányairól ír, és közben nem veszi észre, mennyit kapott, milyen szerencséje van. A boldogtalanságnak is van hübrisze. De ezek annyira személyes dolgok, hogy nehéz róluk többet mondani…
     
     Azt is mondják rólad, a te tehetséged egyik legfőbb építőköve, hogy kivételes érzéked, érzékenységed van a tragédia megfogására…
     
     Gyerekkoromban nagyon sok tragikus eseményt láttam, átéltem, akár a családban, akár tágabb körben. Komoly tragikus események estek meg: kutyahalál, embervér. Lehet, hogy ezek az élmények komolyan beépültek a lélekbe, és egyszer csak beszélni kezdtek…
     
     Azt mondtad magadról egyszer, hogy egy "érzelgős kentaur" vagy. Az érzelgőst értem, de a kentaurt megvilágítanád?
     
     Nem emlékszem. Nagyon régen mondhattam, teljesen meggondolatlanul. Szeretném jóvá tenni ezt a bűnöm. Valószínűleg nem lehet. Az érzelgős biztosan megvan, de a kentaur…
     
     Nem lehet, hogy a finomság, érzelmesség és a brutalitáshoz való viszonyod kettősségére vonatkozik?
     
     Ilyenkor az a baj, hogy összekeverednek a személyes jellemvonások, illetve az a kép, ami az íróról kirajzolódhat egy műve elolvasása kapcsán. Nem feltétlenül olyanok vagyunk, ahogyan írnunk.
     
     Az írásaidban számtalan formájuk van a különböző devianciáknak: brutalitás, elfajzottság, nekrofília, pedofília, gerontofília, csonkaság. Temérdek extremitás, amikre az ember hirtelen felkapja a fejét. Mire vannak ezek, hogy jutnak effélék folyvást az eszedbe?
     
     A legborzasztóbb dolgot is le lehet szépen, élvezetesen írni. Nyilván ezért. Van erre nekem egy standard történetem. Amikor a Könnymutatványosokat írtam, akkor történt. A regény a XVI-XVII: században játszódik, Buda elfoglalásától, 1526-tól 1686-ig, Buda visszafoglalásáig. Európában ez alatt az időszak alatt lezajlik a harmincéves háború, ami alatt Európa egynegyede kipusztul. Különféle módokon pusztulnak az emberek a háborúk folyamán. De nem is ez az érdekes… Amikor a felmentő császári hadak 1686 kora nyarán megjelennek, és körbeveszik Buda várát, a várban 6-7000 ember van, többnyire törökök, illetve 1-2000 zsidó, magyar jószerével nincs, csak egy-két szolgáló vagy rab (a védő katonák török katonák). Sok török kontingens kint reked az Alföld mellett, Egernél állomásoznak, rendre eljönnek Eger mellé, és megpróbálnak betörni a várba, hogy segítséget adjanak a bent rekedteknek. Általában nem sikerül, nem tudnak az ostromgyűrűn áthatolni, és többnyire lekardozzák őket. Hanem aztán – írja a regény – a halott török katonáknak (nyári meleg van) levágják a hímtagját a keresztények. Kirakják a napra szépen sorban őket, megszárítják, megaszalják, és gyógyszert csinálnak belőlük. Amikor a könyv szerkesztője, Csordás Gábor ennél a résznél járt, azt mondta, annyi minden volt már, ezt hagyjuk, vegyük ki, mert ez már tényleg sok. Mondom, Gábor, figyelj, forrás, nem én találtam ki, egy haditudósítónak a leírását vettem alapul, azt egy kicsit fényezgettem, így került be a szövegbe. Van olyan, hogy a képzelet szeret működni, és kitalál mindenféle fertelmesen szép és borzasztóan szörnyűséges dolgokat, mert vonzódunk a bűnhöz, de azért a valóság... A valóság, az életünk időről időre rákoppint a bumfordi orrunkra, és azt mondja, hát apám, azért mégiscsak én tudok a legtöbbet vagy a legsúlyosabbat. Szóval ennyit arról, hogy az ember csúnyaságokkal is foglalkozik. Egyébként nyilván onnan fakad, hogy érdekel az a lelki helyzet, amit a bűn okoz, a bűn miatt van, a bűnbeesés problematikája…
     
     Most akkor Istenről kérdeznélek… Vissza-visszatérő dolog nálad, hogy különböző módokon megjelenik Isten, különféle bölcsességek, igazságok születnek a megjelenése által. Azt írtad nem régen, hogy Isten nagybeteg, rájött, hogy meghaladta az erejét a teremtés, és megbetegedett az alkotásban. Most mi a helyzet? Egyáltalán miféle viszonyban állsz Te Istennel?
     
     Isten azért hihetetlenül jó dolog az életemben, mert egy alkalom. Azt venném észre – ez nem nagy igazság, szinte csak blöff-bölcsességeket lehet elmondani róla – a magam életével kapcsolatban, hogy Isten annál inkább van, minél inkább szükségünk van rá. Van nekem egy teóriám (nem biztos, hogy így van), ami szerint Istennek nagy felelőssége van a bűnbeesésben. A világteremtés, ugye, lezajlik hat nap alatt, a hatodik napon megszületik az emberpár, és ezen a napon máris meg van mondva, hogy kedves fiam, itt van a fa, ez a tiltott világ, ebbe nem szabad belekóstolni. Aztán Isten elmegy. A hetedik napon nincs jelen a világban. Csakis akkor, azon a napon történhetett meg a bűnbeesés, az eredendő bűn, amikor az Isten gyakorlatilag otthagyta mint egy elsőosztályos kisdiákot az embert. Nem is lehetett volna kikerülni az eredendő bűnt, esély nem volt rá. Aztán visszajön, és jön a büntetés. Az a jó abban a szóban, hogy Isten, hogy bármire fel lehet használni, olyan, mint egy gyurma, nagyon jó vele dolgozni, legalábbis Szív Ernő nagyon szeret vele dolgozni. Darvasi kevésbé tud. Szív Ernő miután a blöfföt, a giccset, az utca- vagy kocsmafilozófiát könnyebben vagy szabadabban kezeli, leír ilyeneket, hogy az Isten nagybeteg, és lefeküdt…
     
     Annyit járkált előttünk egy kutya, hogy kénytelen szóba kell hoznom a gonoszt. Több helyen mondtad azt, hogy ha megjelennek a démonok, akkor futni kell…
     
     Vannak démonok, kicsi, hihetetlenül agresszív erők, amik az ember szívét tépkedik, vagy a lelkéből hasogatnak le darabokat, és szorongást, félelmet okoznak. Ezeknek az összességét nevezzük ördögnek, elfészkeli magát az emberben, és állati jól érzi magát. Az embernek ez nem annyira jó. Én rendszeresen futok, és azt figyeltem meg, hogy futás közben szép lassan kijön az emberből az ördög, és legalább három óra hosszán keresztül nem jön vissza. Nem bírja a futást. Tényleg mindenkinek ajánlom. A futást nyilván lehet mással is helyettesíteni, csak nagyon komoly fizikai igénybevétel legyen, a futás minimum tíz kilométert jelent, nem elég kicsit futni, mondjuk a túlsó sarokig.
     
     Csak a futás segít vagy más is?
     
     Nyilván van még efféle ördögűzés. Az írás nem az. De ördögűző még a szerelem.
     
     Jut eszembe, nők, Szív Ernő és a nők…
     
     Szív Ernőnek nagyon sok barátja van, igazi, mély barátai. Az Egybegyűjtött szerelmeim című Szív Ernő-könyv szerkesztője, Csuhai István azt mondta, ezért a könyvért nagyon fognak haragudni rám. Merthogy a nő karikatúra benne… Nem indokolta igazából, csak sejteni vélem. A női természet vagy a női működés sok esetben extrém módon ki van fordítva, férfi szemmel ábrázolt, elfogultan, lekezelően…
     
     Mennyire állnak közel hozzád a hőseid?
     
     Nagyon-nagyon tudom szeretni őket, például az öt fő figuráját a Könnymutatványosok legendájának – akik könyvmutatványosok voltak, egy zsidó, egy szerb, egy dalmát, egy török – nagyon szerettem. Szív Ernőt is nagyon szeretem. Ez életelv nálam, bár nem akarok bölcsességeket osztani: bizonyos értelemben szeretet nélkül nem megy a világban való működés. Az íráshoz szükséges, hogy tudd a másik embert szeretni. Amikor Szív Ernőként írok, szeretem Szív Ernőt, aki mára már élő hős lett. Vannak olyanok, akik kifejezetten Szív Ernőnek írnak levelet az ÉS-be. Van, aki tudja, hogy Darvasi is van, van, aki nem tudja. Kívánták már a halálát politikai ügy miatt, volt, aki azt írta, nagyon szeretne a sírjára virágot vinni, az is előfordult, hogy szaros levelet küldtek. Mindenesetre ahhoz, hogy a másik embert szeretni tudjuk, bizonyos önszeretetre szükségünk van, mert magunkon keresztül vezet az út. Az az ember, aki teljes mértékben öngyűlölő, a világot is gyűlöli, nincs mese. Ilyen módon szeretem a figuráimat, szeretnem kell, hogy tudjak róluk írni. Nálam a szeretet nagy írói erő, van, akinél nem…
     
     Nem gondolod, hogy ez egy kicsit néha baj is? Hogy nem ítélkezel a hőseid felett? Ha egy bűnös lélek bűne is szerethetővé válik az olvasók számára, az nem baj?
     
     De lehet, hogy baj, nem tudom. Inkább igyekszem bonyolultan hagyni a dolgokat. Mit ítélkezzek? Ki vagyok én, hogy ítélkezzek? Az ítélkezés másképpen van: hogy hogyan ítélkezünk. Amikor a gyerekregényhez hozzákezdtem, feltett szándékom volt, hogy a fennálló trenddel szembeszállok, és nem lesz vér, nem lesz gyilkosság, agresszió, vagy ha lesz, akkor inkább képletes, szimbolikus lesz, mert a gyereknek meg kell tanulnia a félelmet is, a kaland lényege valamifajta harc. Úgy írtam meg a Trapitit, mint egy háborús vagy kalandregényt, van benne nyomozás meg összecsapás, de egyetlen ütés sem csattan el benne, nincs vér. Így ítélkezem, ha ítélet, akkor az én ítéletem az, hogy olyan jelegű irodalmi művet próbálok meg létrehozni, amely szemben áll a fennálló trenddel (amit jelent a Csillagok háborúja vagy a Harry Potter, ahol a misztika mellett szintén van mindenféle haláleset, gyilkosság), vagy éppen szemben áll a magyar irodalom régi hagyományával, a Móra Ferenc Kincskereső kisködmönéhez hasonló könyvekkel, amiket nagyon nem szeretek, és nem is tenném őket tananyaggá, mert túl sok szorongást keltenek a gyerekekben. Problematikusnak látom az ilyet, mert nem így kell, nem ilyen világban élünk, a szegénység sem ez, vagy nem így.
     
     Mese, mítosz, legenda… Sok olyan novellád, történeted van, amely egy ismert legendára, toposzra játszik rá, azt írja át, vagy írja újra, előfordul, hogy te kreálsz fiktív legendát, ami nem létezett a valóságban, de annak állítod… Miért ilyen fontos neked a mítosz, a legenda, mese?
     
     Izgalmas műfajok. Nagyon sok bennük a bűn, a bűnhődés. A legendákban mindig keresnek a hősök valamit, keresik az értelmét valaminek, erőteljesen kutatják annak a helyzetnek az értelmét, amiben vannak. A legendák útjai nagyon mélyre levisznek olykor, és nagyon magasra felvisznek. Széles az a választék, amiből az elbeszélő dolgozhat. A lojangi kutyavadászok darabjai ugyanígy legendás vagy legendaszerű történetek. Ezeknek a történeteknek a zöme máig tudott kínai legenda. Fogtam őket, kicsit átírtam, átforgattam, megdolgoztam őket, vagy kitaláltam hozzájuk saját kínai novellákat.
     
     Írtál már magyar novellákat, rövid magyar történeteket, ami szintén igen izgalmas vonal volt, és próbálkoztál a német irodalmi hagyományokkal is. Nem értem a kínait, hogyan jött a képbe Kína?
     
     Azt szoktam mondani, azért írtam kínai novellákat, mert abban az évben kaptam egy berlini ösztöndíjat. Egy évig Berlinben lehettem, és Berlinben állati jól lehet kínai novellákat írni. De nem. Volt egy kicsi kínai novella, valahogy véletlen megszületett, de évekkel korábban. Valahogy a kezembe került, elkezdtem nézni, néztem, és egyszer csak eszembe jutott a következő történet, a második hozta a harmadikat, és egyszer csak lett belőle egy könyv. Nyilván a könyv második felének az írásakor már tudatosan dolgoztam. Azt hiszem, egyébként teljesen véletlenszerűen lett így. Talán azért, mert Kína az irdatlan nagyságot és a kicsi dolgok szépségét egyszerre képviseli. Brutálisan nagy és kicsi tud lenni ugyanabban a pillanatban: ez vonzott.
     
     Nem mindig a történet vagy a konkrét folyamatok érdekelnek téged igazából, hanem valami mögöttes, mint például a magyar novellák esetében. Azokban mi az a rejtett, tudatalatti kulcs, ami által magyarok?
     
     Olyan nehéz erről beszélni, már olyan régen, körülbelül tíz évvel ezelőtt jelent meg, és azóta nem jött ki újra. Mészöly Miklós egy novellája a Magyar novella, a címét onnan vettem. Ha utalni akarok ezeknek a novelláknak a világára, eszembe juthat Tar Sándor, Bodor Ádám vagy éppen Krasznahorkai Sátántangójának felderengő nagyon komor, baljóslatú világa. Azért, mert ilyen helyeken játszódik…
     
     Beszélgettünk meséről, mítoszról, Istenről, a gonoszról, a fájdalomról és szomorúságról, szeretésről, szerelemről, sok mindenről. Darvasi Lászlónak van egy regénye, a Könnymutatványosok legendája. Minden könnymutatványosnak könnyek csordulnak ki a szeméből, mindenkinek más, van, akinek gyöngy, van, akinek vér, van, akinek fagyott gyöngy, és meg lehet látni benne a halálos ellenségeket… Neked milyen könny csordulna ki a szemedből, ha könnymutatványos lennél?
     
     Sós víz.
     
     

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.