Havazik, és én Ottlikra gondolok épp, „fehérség borult a parkra, a szökőkút deszkafedelére, a városkára, a hegyekre, az egész világra”. A Kosztolányi a Feneketlen-tóval, a Bartók és a Bocskai végig fehér, a buszpályaudvar sétányát a vasúti töltésig, amelyen épp a Tranzit felé tartok, mondják, Ottlik sétánynak fogják hívni. „Véget ért a sár korszaka”, mondja Ottlik, pedig dehogy. Viszont maradtak hófödte szigetek...

A Tranzitban meleg fények fogadnak, jóleső sokadalom, Burger Barna Nádas Péterről készült fotóiból nyílik ma kiállítás. Kintről csak betűket látok: N-Á-D-A-S. Bent meditatív, intim, anakronisztikusan finom és zavarba ejtően szép fotók, körben. „Vajon a titkokat látom-e ilyen szépségesen szépnek, avagy a szépség-e maga a titok?” – mondja Nádas az Évkönyvben, és igen, ez a szépség titkokat fed, amelyekből néhányra e megnyitón fény derül. Követés – Párhuzamos képek Nádas Péterről. Burger Barna, aki nemrég adta ki Fej vagy írás címen íróportrékat tartalmazó kötetét, felolvasásról felolvasásra, dedikálásról otthonaiba, Gombosszegre és a Várba követve a szerzőt, nyilvános és magányos, ám a képeken mindenképpen intim pillanatait örökítette meg úgy, hogy e fotók a nemrég megjelent Párhuzamos történetek című nagyregénnyel – rá címében is utalva – finom képi párbeszédet, vagy legalábbis párhuzamos képi beszédet folytatnak.

Elbeszélhető képek, arcokkal (Nádas arcaival), tárgyakkal, fényben és árnyékban: elmondható történeteket rejtenek, egy cipő, egy szemüveg, egy utca, a körtefa, kerti asztal, pódium… Ha nem lenne e megnyitón hű lélekvezetőnk Polcz Alaine személyében, s nem avatna be egy író életének sokszor szemérmetlenül személyes részleteibe, a képek akkor sem maradnának némák.

Van ebben az egészben valami döbbenetes és megrázó. A közelnézet, a testközeliség? A feltárul(koz)ás, a beavatás-beengedés? A nézőre óhatatlanul rákényszerített voyeur-szerep? Az író, aki közel engedve magához fotósát, megnyitja neki személyes tereit (miközben ő maga is fotós)… Ki áll a lencse mögött és előtt? Majd e belső világokat mélyen ismerő barát újabb ösvényeket mutat a képek mögötti kvázi-valóságban? Hol és mikor tévedünk el? Hova csalogatnak, hová vezet a csapás? Nádas, aki a fotók tárgyaként áll a képek fókuszában, és fotósa, Burger Barna, aki szintén szereplőjévé lesz a képeknek (a szeme, látószöge hasonképp tárgya azoknak), ők, a lenyomat, a megállított idő, a kicövekelt, halott pillanat mögött rezgő tudatbirodalomban mit fednek fel e képek értéséhez infantilisan ártatlan és/vagy velőig romlott látásunkra bízva magukat?

Rendhagyó kiállítás-megnyitó következik. Polcz Alaine emlékezik. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család, csak Nádas hiányzik, ám Berlinből instruálva vezetőnket, lélekben jelen. Polcz Alaine és Mészöly Miklós húszéves kora óta ismerik Nádast, ő volt az egyetlen ember, akit Mészöly egészen közel engedett magához, az életük tele van párhuzamossággal, Nádas klinikai halálélményétől (Saját halál) a Polcz Alaine indította magyarországi hospice-mozgalomig…

Forog a reflektor. Kövessük hát képről képre a mesélőt! (Polcz Alaine szavait a tudósító a tőle telhető legnagyobb hűséggel igyekszik visszaadni, noha tudatában van, hogy a helyszínen képződött „közösség” terében más volt e mondatok aurája, és talán jelentése, jelentősége is. Képzeljék magukat a Tranzit Caféba, kint havazik, bent kellemes meleg, kávé, nyitott lelkek… Kérem, figyeljék közben a képeket is, az emléktöredékek végén számmal jelöltük azokat. A számok a második galériára vonatkoznak.)

          1. Nádas utolsó ajándéka Mészöly Miklósnak egy szemüveg volt, nem tudta, hogy akkor már nem volt rá szükség, Mészöly szeme váratlanul megjavult. Hajdan ők óvták, dorgálták az ifjú Nádast, egy írónak vigyáznia kell a szemére. A szemüveg ma elengedhetetlen kellék számára, s a sors szép játéka, hogy annak, aki feddte, másként fordult. [6. kép]
          2. Nádas fotósként indult, a fotografálás tanult mestersége, tudja, mit jelent megragadni azt a pillanatot, amikor egy ember – a színpad és a közönség felől nézve – végtelen magánya látszik csak, s amely pillanatról Nemes Nagy Ágnes azt mondja: mintha kivégzőosztag előtt állna… [4. kép]
          3. A magány újra… Nádas látszólag szenvtelenül, halálos nyugalommal olvas, de ki tudná megmondani, mennyi feszültséget rejt el közben magában… a keze… [10. kép]
          4. Nádas dedikál, makulátlanul fényesre pucolt cipőt visel. Hozzá tartozik. Alaine-t is tanítgatta, miért nem fordít több gondot a cipőjére… Polcz Alaine inkább Mészöly cipőjére figyelt. Egy alkalommal, amikor nem jutott rá ideje, és Mészöly épp utazni készült, férjét kérte, gondoskodjon róla ő. Mészöly hazatértekor elsőként a cipőjét mutatta: Látod? – kérdezte –, azóta sem tisztítottam meg… Nádas akkurátusan ügyel a rendre, mindig van nála vasalt, tiszta zsebkendő. A polcon őrzött műanyag babérkoszorút Németországból kapta, egy valódi babér, amely megmarad akár száz évig is, sosem ennyire zöld… [7. kép]
          5. Nádas felolvasóasztalnál ül, mellette az elmaradhatatlan aktatáska. És a gombosszegi ajtó lakattal… Ahogyan a Párhuzamos történetekben, idegen dolgok állnak egymás mellett. Amint egyik ember nyomot hagy a másikban, nyomokat hagynak történetek, képek is. Nádas titkos elzárt helyére vezet az ajtó, de el van zárva a kert is, az őzek sem zavarhatják (az őzek azonban…) [11. kép]
          6. A legendás, sokat fotózott körtefa, alatta kerti asztal, székkel. Kisorosziban egymás mellett laktak faházakban (Nádas 18 helyen lakott), egyforma kerti asztaluk és székük volt. Eltűnt mind, a képen látható asztal már egy másik. [12. kép]
          7. Nádas fiatal, nekik mindig nagyon fiatal volt, és fiatal maradt, hiába veszik a nagy öregek közé (Mészöly, Nádas, Esterházy, Balassa)... [9. kép]
          8. Nádas rendkívül puritán körülmények közt dolgozik, hófehér falak, az ágyon két fehér párna, mozdíthatatlan rend…(akár Temetés című darabjának tere). Kézzel ír, azt írógépbe gépeli, s onnan viszi komputerre a műveit. „18 évig nem éltem, mert írtam” – ezek Nádas szavai, amelyekhez Polcz Alaine hozzáfűzi: a halállal szemben. [8. kép]
          9. Nádas a Vár-béli utcán, sárgás fényekben, macskakövön… Vár-béli lakásában, egy hamutartóban rózsa áll. [1. kép]
          10. A gombosszegi kertben Nádas épp megy lefelé a patakhoz. Amikor együtt indultak ide beszélgetni, Nádas Alaine-re erőltetett egy cipőt, amely nem ázik be, ő viszont félcipőben tocsogott a vízig. Polcz Alaine benne felejtette az egyik talpbetétjét, Nádas expressz adta fel neki, a betét mellett egy levéllel: „Íme, csókjaim!” [5. kép]
           11. A kerti asztal megpenészesedett lapját látjuk, a pusztulás szépsége rajta, épp olyan gyönyörű, mint egy virág vagy egy szép nő… És épp úgy áll egymás mellett a gyöngéd, érzékeny finom író és regényében a teljes és kemény lemeztelenedés… [3. kép]
           12. A kamera keresőjén látható író a háttérben homályosan, mellette macska, aki nem a jól ismert Rózsika. Kintike a neve, mert nem szabad bejönnie az étkezőkonyhába. Mivel van útlevele, rendes magyar nevet adtak neki, melynek hivatalos írásmódja: Kinthyke. Mészölyékkel közös macskájuk is volt: Lucus, akit a kisoroszi református templomban találtak. Lucus erősen kötődött Nádashoz, egyszer az író kidobta a házból, mert odabújt a nyakához. Véletlen a piszkos vödörbe esett (vödrökben hordták a vizet a házhoz). Nádas megmosta a tiszta vödörben, majd betette az ágyába, hogy megmelegedjen. Zsuzsi néni, az öreg parasztasszony (boszorkány volt), s akinél Nádas évekig lakott egy időben, tartotta aztán Lucust, aki még a csirkemájat sem ette meg, annyira hiányolta gazdáját. Nem akar élni, mondta Zsuzsi néni, aki később, mikor haldoklott, nem tudott addig meghalni, míg meg nem jön, akire várt… [2. kép]

Drámai csend. Mi ott állunk a kert közepén, félig átnedvesedett cipővel, bent egy világban, amelyből nem ismertünk meg semmit. Szinte semmit. Ki tudja, merre vezet tovább, vagy hol akad el az út, és hogyan találunk ki a rengetegből… (Veszélyes kaland… Polcz Alaine – és ezt nem csak e megnyitó, hanem egy más, közelmúltban megjelent írása alapján is kérdem – radikális tényfeltáró, részvétes/könyörtelen emlékező, vagy az, aki minden hozzáférhető szilánkból megépíteni vágyja a feltámadás piramisát, hiába szeretettel, együttérzéssel, önsanyargatással… Nem tudom. Nem tudom, mi van több a műnél, amihez nekem, halandó olvasónak közöm lehet, miközben megrendülök mégis, szép, mondom [meg még milyen is?], és a hideg futkos a hátamon…)

A Követés képei magukért beszélnek. Merthogy beszélnek… A legizgalmasabb bennük mégsem ez, sőt nem is a lírai-epikus hangvétel, hanem valami enigmatikus tartalom, amelyben igaz és talmi, valóság és látszat egybekeveredik és összeforr, egymásba csomózódnak látószögek, rafinált és sokszoros tükröztetésben. Burger Barna párképei (vízszintesen vagy függőlegesen osztott mezőkben, álló-fekvő képek) nem (csak) Nádasról szólnak, nem portrék vagy kukkolmányok. A legegyszerűbben mondom: művek (önmagukban), még ha szándékoltan kontextusba helyezettek s dialogikusak is. Érdemes elidőzni előttük, itt kicsiben a litera galériájában, de még inkább és javasoltan a Tranzitban, Buda egyik baráti szigetén.

(Az első galériában Kardos Zsuzsának a megnyitón készült képei, a második galériában Burger Barna kiállított fotói láthatók.)

Nagy Gabriella