hirdetés

A központi jóságraktár

Spiró György hetvenéves

2016. április 5.

Képes folyamatokban gondolkodni és írni, Európát és benne Kelet-Európát történetileg, kultúrtörténetileg, gazdaságilag, a családok mikroklímájában vagy akár a nemzetek drámáiban is egységében látni, érteni, hogy milyen premisszák elszenvedői, kihasználói, megélői vagyunk. – A 70 éves Spiró Györgyöt a Petőfi Irodalmi Múzeumban Grecsó Krisztián köszöntötte.

hirdetés

Egy Bartók Béla úti villában álltunk a teraszon, Spiró Györgyön az elmaradhatatlan farmerdzseki, egy szlovákiai vonatútjáról mesélt, úgy emlékszem arról, hogy komoly kavarodást okozott vele a kupéban, hogy sajnos beszélt szlovákul. Is. Lenyűgözve hallgattam. Alig néhány perce találkoztunk, és lettünk bemutatva egymásnak, a kilencvenes évek közepe volt, nem emlékszem pontosan, mikor, egy könyvkiadó fogadása, és én először, nem is tudtam, mi a szokatlan. Hogy mi a baj. Aztán később rájöttem, én előtte még sosem láttam tényleg független embert. Vagyis azt vártam, az volt az előítéletem, hogy az akkor éppen ejtett, kirekesztett író sértett lesz, ha meg nem, akkor kompenzál. Mert én ezt tenném a helyében, nem heverném ki, dohognék, puffognék, mert én, ahogy a többség, véleményekhez és értékítéletekhez képest vagyok, folyamatok és logika nélkül, valójában elszigetelten.

Gyuri ugyanolyan szenvtelen bájjal és halk humorral, elegáns szeretettel mondta akkor is a magáét, mint a ki tudja, hányadik felfedezése után, amikor újra oda sorolták, ahol objektíve addig is volt, a legnagyobb írók közé. És ez nem azért van, mert ő nem törékeny ember, hanem, mert a szeme szabaddá teszi, egységben és logikusan lát, sokat emlegetett fanyarsága valójában logika, a szikár és a rendelkezésünkre álló tények közti összefüggések felismerése. Képes folyamatokban gondolkodni és írni, Európát és benne Kelet-Európát történetileg, kultúrtörténetileg, gazdaságilag, a családok mikroklímájában vagy akár a nemzetek drámáiban is egységében látni, érteni, hogy milyen premisszák elszenvedői, kihasználói, megélői vagyunk.

Nem azt akarom mondani, hogy ez a tágas látómező védi, vagy ha úgy kell, vigasztalja őt, hanem, hogy bizonyos mértékben kívülállóvá teszi, ő egyszerre bennszülöttje és etnográfusa a saját életének és életművének, meg ennek a vegyes és folyton ugyanolyan kornak, amelyben ő egészen mélyrétekig, ösztönökig látja az állandóságot. Mert ha örül neki, ha nem – és néha biztos vannak olyan pillanatok, amikor megfordul a fejében, hogy enélkül könnyebb lenne – sajnos túl művelt. Is.

Talán jól olvasom és értem őt, amikor azt mondom, hogy konzervatív szemlélettel leltározik, a manifesztumokat valódi, felelős polgári nézőpontból szemléli. Emlékszem egy nagy tévés interjújára, melyben alig néhány percben összefoglalta a kelet-európai régió utolsó háromszáz évének fontosabb tendenciáit, szólt a nagy francia forradalom óta eltelt időszak belső feszültségeiről, a feudalizmus és a polgári értékrend „hideg és meleg” küzdelméről, forradalmairól. És nem mellesleg arról is, hogy ebben hogyan találja meg az egyén a helyét Európa keleti felében.

Gyönyörű egység ez: úgy lát, ahogy ír. Nem ítélkezik, nem panaszkodik. Száz években és száz kilométerekben gondolkodva dogmák és paradigmák dőlnek meg, a tények felfeslenek, mint egy régi felirat, a rendszerek másképp lesznek összehasonlíthatók, szubjektív és korlátolt ítélkezés nélkül; a feudalizmus primitívebb, de stabilabb rendszer lesz, mint az állandó belső válsággal küzdő polgári demokrácia. Spiró nem azt írja ezzel, hogy jobb, hanem, hogy ez a helyzet.
Van egy nagyon édes szokása. Amikor elsőre fullasztó, köhögtető mondatokat mond, amikor a szűk látókörű hallgatósága elsápad, akkor hagyja, hogy hadd főjenek a saját levükben. Láttam már baráti társaságban, otthon, színpadon. Imádom, ahogy ilyenkor kivár. Nem fejti ki rögtön, mire gondol, hanem hagyja, hogy az olvasója, hallgatója pukkadozzon. Hogy azt mondja, „ez az ember nem normális”. Vérmérséklettől függően: esetleg az asztalt csapkodja.

Amikor egyszer közönség előtt a Fogságról, meg Az Ikszekről kérdeztem, azt mondta, ezek vidám könyvek. Derűs, életigenlő regények. Egészen elsápadtam, Boguslawski fondorlatai, ármányai, gyötrelmei megviseltek, felkavartak, kihoztak a sodromból. Csak később értettem meg ezt is. Hogy nem azt mondta, hogy ilyen ideák és álmok mentén rajzolna meg egy lehetséges másik univerzumot, hanem, hogy nem fogom túlélni, ha nem tudom, miben élek.

Később, akkoriban rendszeres ebédeinken, már felnőttem a humorához. Emlékszem, egyszer kifejtette, hogy nekünk legalább jó génjeink vannak, mert azoktól örököltük, akik kibírták az előttünk lévő történelmi válságsorozatot (vagyis magát a történelmet). Nem azt mondta, hogy a kádári kisember gyávasága, szürkesége, túlélési képessége szimpatikus gesztus lenne, hogy félni, bujkálni, a szétvert közösségek polarizálódott tagjának lenni ideális lenne. Azt mondta, hogy ez van. És mi ennek az örökösei vagyunk, magunkban hordjuk, ha tetszik, ha nem, ezzel gazdálkodunk, ebből főzhetünk; ám mégis mi vagyunk itt – belőlük.

Évekig nem értettem, hogy mondhatja azt, hogy ne fecsegjek a prózában. Tanuljak meg gazdálkodni, éppen ő, aki – tudtommal – a világirodalom egyik leghosszabb úttörténeti leírását és egy komplett angol nyelvtanulási folyamatot is leírt már adott regényekben. Aztán a lélegzetelállító alanyi novelláit, az Álmodtam neked szövegeit olvasva megértettem, és azóta próbálom megtanulni tőle. Mert ő tényleg sohasem fecseg, a Tavaszi Tárlat regényvilága komlpex egység, magától is működik, van, meg lett teremtve, a közösségi emlékezetben az ötvenes évek Budapestje már nem tud másmilyen lenni – és ez tényleg csak a legnagyobbaknak adatik meg.

Az a fiúi szerencse ért, hogy összességében majdnem másfél évig raktam le esténként a kulcsom arra a varrógépasztalra, amelyen a Kerengőt írta. Azokba az édesapa építette robusztus, fekete bútorokba pakoltam a ruhámat, amelyeket a Kémjelentés novelláiban használ a család. Spiró György csak annyit kért atyai jóságáért, hogy ne gyűlöljem meg. Mert akivel ő jót tett, mondta, az mindig elhagyta őt. És még segített is ebben. Azt mondta, fogjam fel úgy, hogy mindazt a jót, segítséget, pártfogást, amit tőle kaptam, nem ő adta, hanem a „központi jóságraktárból” vettem el. És semmi mást nem kér, csak ha majd lehet, egyszer tegyem vissza. Nem tudom, hogy meg tudom-e, meg tudjuk-e csinálni, mert a „központi jóságraktárból”, Gyuri, téged, a mondataidat is megkaptuk, és azt nem látom, hogy ezt hogyan is lehetne megszolgálni.

Ezzel a derűs adóssággal kívánok neked, drága barátom, boldog születésnapot! Az Isten éltessen!

Grecsó Krisztián

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.