hirdetés

A közvetettség körülírásai

Simon Márton: Rókák esküvője

2018. szeptember 21.

Anaforikus versszerkesztés, felsorolások, a barokk concettókra emlékeztető, a „szürreális" vagy az „álom" jelzőjével leírható váratlan képzettársítások, olykor igen tömör, alany vagy állítmány nélküli mondatok. – Simon Márton Rókák esküvője című verseskötetéről Melhardt Gergő írt kritikát.

hirdetés

Öt évvel második verseskötete megjelenése után jelentkezett új könyvvel Simon Márton, Rókák esküvője címmel. A kötetet nyitó, ciklusok elé helyezett szöveg, a Terms & Conditions kifordított használati utasítás, ami további versekhez kíván megoldókulcsot adni, a szoftverek és alkalmazások soha el nem olvasott, de mindig elfogadott nyilatkozatainak szigorú modorát imitálva derűs iróniával vázolja fel az olvasás alapviszonyait. Ezek alapján „a használat során" a könyv lesz a grammatikai „én" („fehér, szöveggel teli téglalap"), és az olvasó lesz a „te" („amiben vér van"). A bevezető szöveg továbbá felvillantja a versek legfontosabb motívumait is: az ember, a természet és a technológia hármasának egymáshoz való viszonyait, az én–te (párkapcsolati, családi) viszonyait; és ugyanígy a kötetre jellemző versbeszéd főbb jellemzőit is színre viszi: anaforikus versszerkesztés, felsorolások, a barokk concettókra emlékeztető, a „szürreális" vagy az „álom" jelzőjével leírható váratlan képzettársítások, olykor igen tömör, alany vagy állítmány nélküli mondatok.

A nyitóverssel a kötet mintha a hazug techóriásokhoz hasonlítaná magát, akik hiszékenységünket és kiszolgáltatottságunkat kihasználva titokban gyűjtik rólunk az adatokat. Hiszen a vers is hazudik saját tevékenységével kapcsolatban. Elhallgatja ugyanis, hogy az „olvasási alapviszonyok" a további versekben egyáltalán nem úgy működnek, ahogy a nyilatkozat deklarálta: a grammatikai „én" és „te" a legkülönfélébb személyekre vagy tárgyakra vonatkozik, de a legritkább esetben valósul meg a Terms & Conditionsben vázolt könyv–olvasó beszédhelyzet. Az általában egyszerű retorikai figurákra épülő szövegek egymástól igencsak különböző szituációkból szólalnak meg. A versről versre újraíródó beszédhelyzet folyamatos kísérletezést eredményez. Mindjárt az első ciklus első versében (Kúton) önmegszólítást fedezünk fel (ahol tehát az „én" = „te"), két szöveggel később (Boldogság) pedig még ennyire sincs személyhez kötve a beszélői hang, hanem Mészöly Miklós Filmjének szenvtelen és kegyetlen kameráját megidéző pozícióból szólal meg a vers. A következő, Remény című versben aztán váratlan módon egy éppen levágott disznó belső monológját olvashatjuk.

Néhány oldallal később található Szeretni egyetlen nagy és szubtilis módon kibontott ellentétre épül: az első versszak a Krasznahorkai-regények mondatstruktúráját felidézve („[...] az a / valószínűtlenül csendes, sűrű liget, ahol úgy / világítottak a gyümölcsök a fán, akár egy lusta / galaxis csillagai") szól a megszólított „te"-hez, a második versszak önleírása pedig „talált szövegként" egy üdítős flakon címkéjének teljes szövegét idézi: „Én pedig olyan, ahogy nézlek felkönyökölve / az éjjeli lámpa fényénél, mint az ivóvíz, cukor, / étkezési sav (citromsav), szén-dioxid (min. 3 g/l), / savanyúságot szabályozó anyag (nátrium-citrátok), / vitaminok (L-aszkorbinsav [C], niacin [B3], / [...] / antioxidánsok, növényi olajok, / gyümölcskoncentrátumok (narancslé-koncentrátum), / narancskivonat (0,01%)."

Ebben a szövegben tehát a másik személy megragadható költői eszközökkel, de a megszólaló önmagáról már csak egy közvetítő médiumon keresztül tud megnyilatkozni. Egy kritikában nem lehet minden egyes versre külön kitérni, az viszont kijelenthető, hogy az önmagáról beszélni akarás állandó közvetettsége és az abból fakadó melankólia szervezi a kötet legtöbb darabját: mintha a beszélő folyton saját magáról akarna beszélni, de az istennek se megy neki, legfeljebb csak más személyeken vagy tárgyakon keresztül. Szerencsére gyakran társul önirónia ehhez a tapasztalathoz, amely képes oldani a dilemmából adódó szorongást. A személyiség önkifejezésével kapcsolatos probléma nemcsak poétikai, de teoretikus szinten is felmerül: ha valóban mások rendelkeznek az adatainkról, azaz rólunk, sőt, a hétköznapjainkban is folyton kiszolgáltatjuk magunkat a többi embernek, sőt, műalkotásoknak is – mint a Terms & Conditions is utal rá –, mégis mit és hogyan állíthatunk saját magunkról?

A verscímek túlnyomó többsége egyetlen rövid szóból áll: Tej, Szer, Dísz, Láz stb. A ciklusok címei ezzel szemben nagyon is hosszúak. A második, A sivatag olyan terület amelynek a vízháztartása állandóan veszteséges és a harmadik, Sokhektárnyi napraforgó ég a sínek mentén című ciklus erős tematikus alapon szerveződik. Ezekben olvashatók azok a versek, amelyek a leginkább emlékeztetnek a szerző első kötete, a Dalok a magasföldszintről darabjaira: a lírai költészet személyes hangján szólnak a hiány és a fájdalom tapasztalatairól. Ezekben a szövegekben a versbeszéd összetettsége figyelemre méltó, az egymással párbeszédbe lépő dikciók közül azonban gyakran a pátosz és a közhelyek sorolása kerekedik felül, ami jelentősen visszavesz a versek hatásából (például: „Végül elfelejtettelek. / A dühöm maradt csak belőled."). A legtöbb esetben viszont ügyesen hozza egymással játékba a különböző megszólalási lehetőségeket, a szenvtelen kamera-tekintettől az újsághírek szikár beszámolóján és „talált mondatokon" keresztül a mindennapi életben megfigyelt apróságok érzékeny leírásáig. A váratlan egymás mellé helyezések olykor egészen üdítőnek és frissnek hatnak. Játékos beszéd, de nem komolytalan, mert a játékot is komolyan veszi. („Úgy érzem magam, mint egy oda / nem illő szó egy / értelmetlen mondat / végén, amit az autocorrect / szúrt seb kezelése.") Ezt a disszonanciát, illetve az emberi civilizáció és a természet viszonyának problematikusságát láthatjuk a könyv borítóján is: Dezső Tamás fotográfus képén az elhagyatott havas táj és az abban álló kertitörpék épp olyan erős kontrasztot alkotnak, mint amit nyelvileg igyekszik megvalósítani Simon verseinek többsége.

A kötet végére aztán a már említett anaforikus versszerkesztés fokozódik az extremitásig, a felsorolások okozta többértelműség olyan szintjére jutva el, ahol a körülírásokkal operáló versbeszéd mintha maga igyekezne felszámolni a jelentésképzés lehetőségeit. A kötetzáró ciklus mindkét darabjának (Hallgatási gyakorlatok, A rókák esküvője) ez az egyszerű képlet adja a retorikai talapzatát: ha a vers nem áll másból, mint hogy húsz különböző szóképpel jellemez valamit, nemcsak a húsz leírás nem adódik össze értelemmé, hanem végül a húszból már egyik sem lesz érvényes. Ironikus módon így például az sem derül ki az olvasó számára, mi az a rókák esküvője. (Az interneten egyébként bárki elolvashatja, hogy mi is az.) De ez nem baj, hiszen úgy tűnik, mintha anaforikus nyelvével éppen a világra vonatkozó határozott állítások lehetetlenségét állítaná, pontosabban: illusztrálná a kötet. A Rókák esküvője felől visszaolvasva válik láthatóvá, hogy Simon előző könyve, a 2013-ban megjelent Polaroidok is erre tett – a mostaninál jóval kevésbé sikerült – kísérletet: az egész kötet egy nagy felsorolás volt, a szótár listáját idéző számozott egységei nem állításokat fogalmaztak meg, hanem épp a listaszerűség formájával kívánták megragadni a megragadhatatlannak tételezett tartalmat.

A határozott állítások kétségbe vonásának, vagyis az állandó körülírásnak az illusztrálására pedig nemcsak az egyes versek, hanem a kötetkompozíció is lehetőséget biztosít. Némiképp szokatlan módon a ciklusok minden esetben egy másik ciklusba tartozó vers soraiból kölcsönzik címüket: az utalási háló által így létrehozott belső összefüggések azonban nem állnak össze értelmes renddé, hanem szintén az egyértelműség keresésének kudarcát és a rendezett káosz illúzióját mutatják fel.

Simon Márton új kötete tehát nagyon is kísérletező szövegfogalommal dolgozik, széttartónak ható versnyelvét a határozott formák és kompozíciók képesek egyben tartani. A versbeszéd megújítására tett ajánlatát nem elvetendő elméleti (filozófiai?) felvetések támasztják alá. Hiányérzetünk legfeljebb amiatt lehet, hogy az elméleti elgondolások poétikai eszközökké történő szublimálása időnként csak látványos kísérlet marad (mint például a Szél vagy a Türkiz belépő című versekben). Ennek ellenére is jelentős alkotás a Rókák esküvője, a szerző verseskötetei közül alighanem eddig a legjobb.

 

(Simon Márton: Rókák esküvője, Budapest, Jelenkor, 2018.)

Melhardt Gergő

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.