Bán Zoltán András mint a Haas-krimi fordítója és mint a bűnregény fogalmának a megalkotója, Radnóti Sándor pedig mint gyakorló és rendszeres krimiolvasó ült egymással szemben, hogy egy nagy rejtélyről beszélgessenek. A krimiről. Arról, hogy mit jelent a minőségi krimi, hogy mitől az egyik legnépszerűbb műfaj a nagyvilágban, és hogy miért nem lett az a magyar irodalomban.

 

A krimi amolyan lesüllyedt kultúrjószág lett Radnóti szerint, valami mellett fogyasztható szórakoztató olvasmány (Babitsot hozta példának, aki bevallottan rajongott a krimikért), de semmiképpen sem tekintették magas irodalomnak. Személyes kedvencét, Raymond Chandlert például nem csak jó krimiszerzőnek, hanem nagy írónak is tartja. Ezzel nincs egyedül. Maga Chandler is így gondolta, aki Hemingwayjel mérte magát, vele versengett. Aztán mostanra fordult egyet a kocka, a bűnügyi regény tágas-zárt műfaja alkalmas arra, hogy aktiválható és provokálható legyen az olvasó várakozási horizontja, a befogadót nagyon sokféleképpen lehet bevonni a nyomozati szakaszba és a narratológiai játékba is. Ugyanakkor mára már nem a hermetikusan megoldható egyetlen szobába összpontosuló rejtélyek vannak a középpontban, hanem van egyfelől a bűn, másfelől azt ki kell nyomozni, és ezen a kereten belül rengetegféle krimi lehetséges. Bán Zoltán András a műfaj eredetvidékét a kritikai realizmus tájékán találta meg, a társadalomrajz, a szociális miliő természetes része a bűnregényeknek. Ezzel át is tért az általa fordított Wolf Haas-regényre, amely a mai Ausztria (és a mindenkori, Thomas Bernhard által megfestett irodalmi Ausztria) gemütlich patológiáját reprezentálja. A Halottak feltámadása egy hat részből álló krimisorozat legelső darabja. A most bemutatott kötet egy síparadicsom kedélyes poklát mutatja meg, hazug szépségeivel, idióta, vérnősző lakosaival. Bán frappánsan felvillantotta, hogy mire számíthatunk még a további kötetekben. A második könyv, melyet Bán már lefordított Csontmolnár címmel azzal az abszurd helyzettel indul, hogy a menő grazi grillétterem csontdarálójába emberi csontok keverednek. A harmadik kötet két rivális bécsi mentős vállalat rohanásával indít, a negyedik történet a Salzburgi Ünnepi Játékok és egy papnevelde sötét zugaiba vezet (ez a téma aztán igazán bernhardi). Az ötödik kötetben pitbullok harapdálják egymást, a záró regényben pedig a főhős Brenner nyomozó visszatér szülőföldjére, ahol meg is hal. Bán a Brenner-sorozatban a várakozások és a provokációk kettősségét emelte ki. Igazi, ha tetszik, vérbeli krimi, és annak a paródiája egyszerre.    

A bűnregény műfaja kapcsán Radnóti Sándor utalt Dürrenmatt regényére, az Ígéretre, mely alcíme szerint a krimi rekviemje, hiszen a nyomozó ugyan rájön mi a megoldás, de a véletlen, az action gratuit megakadályozza, hogy igazságot szolgáltathasson. A bűnregényhez a bűn mellett az a központi figura szükségeltetik, aki vagy a bűn vagy az igazság nyomába ered (kérdés, hogy a kettő fedi-e egymást). Példának hozták Maigret felügyelőt, aki túllépve Simenon-regényein, ugyanolyan klasszikus irodalmi hős, mint mondjuk Don Quijote. Az újabb keletű krimik kapcsán kitértek a kortárs amerikai szerző Lawrence Block speciális regényhőseire. Egyikük a betörő Bernie Rhodenbarr tisztességes kis lopásai közben mindig belesétál egy gyilkossági ügybe, és a slamasztikából úgy tud kimászni, hogy megoldja az adott ügyet. Bernie tehát elvileg a másik oldalon áll, mégis ő a pozitív hős. Block másik sajátos karaktere viszont J.P. Keller főállásban bérgyilkos, így az ő esetében egy gyilkos áll az úgy nevezett jó oldalon – toldotta meg Radnóti Sándor.

A norvég krimi szervesen illeszkedik az elmúlt évek üdvös folyamatához, a skandináv próza magyarországi térnyeréséhez. Ebben a krimi-típusban a társadalomrajz, a kulturális viszonyok, lokális életvilágok megjelenítése alapvetően jellemző. Bán Zoltán András például izlandi szerzőtől korábban nem olvasott semmit, egészen a mostanában meg jelenő regényekig. A ködös, vérbefagyott izlandi bűnügyek felderítését nagyban elősegíti az a tény, hogy az izlandi társadalom évszázadok óta zárt közösségeken belül házasodik. Ha létezik skandináv aleset, akkor lehet beszélni a látványosan eltérő amerikai és brit krimikről is. A két típus szellemes kombinációja, Radnóti megítélése szerint, Block legújabb regénye, ahol elvágva a külvilágtól, Agatha Christie-i zártságban kell az amerikai detektívnek megoldani a csavaros bűnügyet.

Ezt követően adódott a kérdés, hogy Magyarországon miért nem alakult ki a krimi műfaja? A lehetséges kivétel, többek között, Tandori Dezső és Lengyel Péter idevágó művei. A bűnregény terminust megalkotó Bán Zoltán András felidézte, hogy a kilencvenes évek közepén meghirdetett bűnregény-pályázatra Tar Sándor írta végig a művét, azonban a Szürke galamb sokkal inkább a rendőrség rothadó struktúráját járja körül, és nem a bűnt, vagy annak a tetthelyét. Bán szerint az is beszédes, hogy az előző rendszerben egy kutya, Kántor lehetett a nyomozó, merthogy a rendőrség közegét nem nagyon lehetett szóba hozni. (Fábri Péter Nyom nélkül című filmje izgalmas kivételnek számít, jegyezte meg Radnóti.) Bánnak eszébe jutott még a csehszlovák Boruvka felügyelő (Josef Skvorecky hőse), aki amolyan prágai Maigret-ként oldotta meg az ügyeket, és lett szimpatikus, kedélyesen szomorkás közeg a szocialista rendőrségen belül. Radnóti idekapcsolódva felkiáltott, hogy „hevenyésszünk egy elméletet!”. A magyar irodalomban űr, bonthatatlan űr tátong a magas és az alacsony irodalom között, az úgy nevezett middle brow irodalom, amely szórakoztat is, és komolyabban is olvasható, szinte teljesen hiányzik, szemben a csehekkel, ahol a nagy regény és az elementáris szórakoztatás nem zárja ki egymást, erre e legtalálóbb példa Haŝek Svejkje.