Hálás feladat a netes és print kritika viszonyáról beszélgetni, leginkább azért, mert még mindig sok a tisztázatlan probléma körülötte. Majdnem szűz terület, mondhatnám Bacsó Péter filmcímét idézve (a film egy prostituáltról szól), habár némiképp sántít a dolog, hiszen netes kritika már tíz éve is volt, nem is beszélve a neten terjedő/terjeszkedő költészeti, irodalmi csoportosulásokról. Volt rengeteg éles – és sokszor a szakmaiatlanság vádjával illethető - vita is. Ezek körül, elég csak a Telep-vitára gondolni, amiben éppen egy netes orgánum, a Könyvesblog játszott kulcsszerepet. Vagy ott van Dunajcsik Mátyás sokat vitatott esszéje, az Az olvasó lázadása, amely szintén inkább csak felveti a kérdéseket, minthogy választ találna rájuk. Egy szó mint száz, jó téma ez, csak veszélyes is, hiszen könnyen zsákutcába futhat. Krizis, Kreténizmus, Kritika – beszélgetés a kortárs online és print kritikáról, ezek voltak a sarokpontjai a 9. Europoetica Fesztiválon megrendezett beszélgetésnek Ráday Képesházban, amelyen az Újnautilus, a Prae és a Litera szerkesztői vettek részt.

A moderátori szerepet Orbán György, a Ráday Könyvesház vezetője látja el. Nincs könnyű dolga, mert olyasmiről kell kérdeznie, amihez csak külső nézőpontja van. Ez persze nem feltétlenül baj, hiszen a gyanútlan kívülálló gyakran igen éleslátó kérdéseket is feltehet. Bár amikor a beszélgetés elején arról esik szó, hogy a kritikák nagy része megrendelésre készül, és erre naivan rácsodálkozik, mondván, jé, akkor ez valami tudatosságot feltételez, nos, akkor bizony mosolyogni támad kedvem. Persze, hogy van tudatosság, egy netes folyóirat kritikai rovatának közléspolitikája jó esetben éppen annyira tudatos, mint egy nyomtatott folyóiraté, a kettő közötti különbség tehát nem itt keresendő. Csak hát akkor hol is?

Pál Dániel Levente a Prae.hu szerkesztője szerint például a kritikák terjedelmében. Olvasásszociológiai kutatások igazolják, hogy a képernyőn olvasó embernek más a tűréshatára, rövidebb szövegeket vár el, és ezért a neten közölt kritika jó, ha rövidebb valamivel. Míg egy folyóiratban le lehet hozni tíz-tizenkétezer karakteres kritikákat, addig a neten – hiába szabad a pálya - érdemes öt-hétezer karakternél megállni. Félő hogy az olvasó nem fogja végigolvasni.

Hogy a netes kritika megszólalásmódja úgy általában eltérne a print kritikáétól, nos, ez sokkal bonyolultabb kérdés. Mennyire éles például a netes kritika, mennyire enged meg véleményformálást, ahelyett, hogy pusztán elemzésként működne – kérdezi Vincze Ferenc, aki az Újnautilus képviseletében érkezett. Szegő János erre azt mondja: kritikusa válogatja. Másképpen szólal meg Bán Zoltán András vagy Radics Viktória, akik talán ismertségükből adódóan élesebb véleményeket is megfogalmaznak, és megint másként egy kevésbé ismert, szerző. Persze arra is van precedens, hogy egy fiatalabb kritikus üt meg élesebb hangot. Legendás példa Urfi Péter Praen közölt kritikája Nádas Péter Hátországi napló című esszékötetéről. Ott írja le azt a sokat ostorozott, ám egy kultusz lebontását (és egy kritikusi karriert) előlegező mondatát, miszerint: „Nádas Péter hülye”. Szóval lehet kultuszdöntögető szövegeket írni, és ez bizony a neten könnyebb, ám a megszólalást itt is mindig inkább az teszi érvényessé, hogy mennyire képes érvekkel alátámasztani az észrevételeit.

A beszélgetők kitérnek arra is, hogy vajon általában mi engedhető meg, és hogy van-e úgynevezett független kritika? Pál Dániel Levente erre behozza az esztétikai protekcionizmus (lásd fent: prostitúció) fogalmát. Arról beszél, hogy a kritikus gyakran kétszer is meggondolja, hogy a fontos kuratóriumokban ülő szerző pocsék könyvéről írjon-e ledorongoló kritikát. Vagy inkább szépeket írjon róla, és akkor a folyóirata nagy valószínűséggel továbbra is megkapja a működéshez nélkülözhetetlen állami dotációt. Más megközelítésből: a független kritikusnak, aki sorozatosan megírja a rosszalló véleményét, számolnia kell azzal, hogy előbb-utóbb kevesebb munkája akad. Annak ugyanis, aki folyton csúnyákat irkál, hiába hozza a szövegeit a Jelenkor vagy a Holmi, egy idő után nem szívesen adnak könyvet a kezébe. Itt azért Szegő János megjegyezte, hogy nem árt csínján bánni az általánosításokkal, mert szerinte ahogyan igenis vannak független kritikusok, úgy vannak elfogulatlan kurátorok is.

Ami az internetes kritika nyelvét illeti: erről aligha lehet általánosan beszélni. A netes folyóiratoknak ugyanúgy van sajátos karaktere, mint a nyomtatottaknak, ezt pedig nagyrészt a szerkesztők és szerzők személye adja.

Szekeres Dóra szerint a Könyvesblog például azért tud olyan laza lenni, mert oda bárki bármit megírhat, a szerzőnek egyáltalán nem kell ismertnek lennie. A Könyvesblog szerkesztősége sokszor olvasóknak is kioszt könyveket, a szerzőik egy részét pedig éppen ezért nem is ismerik személyesen. Az egyetlen kritérium tehát, hogy legyen jó a szöveg. Van ugyanakkor olyan kritikus is, mondja Szekeres Dóra, aki a Könyvesblogon közölte az első szövegét, ma pedig már tekintélyes folyóiratokban publikál.

Vincze Ferenc azt mondja, az is fontos, hogy kinek szól a kritika. Tapasztalata szerint a közép-európai és a magyar kritikus hajlamos szakmai igényű elemző szövegeket írni kritika gyanánt, míg ellenben Franciaországban, vagy Luxemburgban nagyobb teret kapnak a személyes véleményeknek. Ami itthon ahhoz vezet, hogy a sok szaktudományos terminus között elvész a köznapi olvasó. Pál Dániel Levente erre a könyvajánló műfajával hozakodik elő, és megemlíti az Amazon.com rendszerét is, ahol az olvasók maguk értékelhetik, véleményezhetik a könyveket. Szerinte egyébként, amíg a különböző orgánumokon megjelent kritikák és kritikusok nem folytatnak egymással párbeszédet, aligha lehet elvárni, hogy szélesebb körű párbeszéd alakuljon ki az olvasók között. Szekeres Dóra szerint a Litera által működtetett Könyvkolónia, amely a Libri könyvközösségi oldala éppen arra példa, hogy a hazai olvasókban is megvan igény és kedv az önálló véleményformálásra.

Fentebb zsákutcát emlegettem, íme: Tapasztalatom szerint, ha irodalmárok ülnek össze beszélgetni, előbb utóbb szükségszerűen megállapítják, hogy az emberek bizony nem olvasnak. Ebből aztán mindig vicces dolgok sülnek ki, például olyan mondatok, amit az egyik hallgató fogalmazott meg, hogy persze, mert az Egri csillagok követhető mintákat kínál az olvasónak, megmutatja, hogyan kell férfinak, hősnek lenni stb., bezzeg a kortárs irodalom ilyen mintákkal nem tud szolgálni. A másik jellegzetes zsákutca az irodalomfinanszírozás kérdése. Erről is lehet panaszkodni, a beszélgetők majdnem meg is tették, ám ezúttal azért ennél komolyabb vélemények is hangot kapnak. Szegő János arról beszél, hogy a netes orgánumok finanszírozása problémásabb, mint a print folyóiratoké. Egy regionális folyóirat például túl azon, hogy NKA támogatást is kap, hozzájuthat települési önkormányzati vagy megyei közgyűlések által kiutalt támogatásokhoz is. Egy netes folyóirat viszont, amelyiknek nincs lokális jellege, az ilyen pénzektől alapból elesik. A harmadik jellegzetes zsákutca a kulturális elit kettéosztottságáról való beszéd. A résztvevők valami miatt ebbe is beleszaladnak. Persze, igaz, nagyon rossz, hogy az irodalom intézményrendszere átpolitizált, még rosszabb, hogy két párhuzamos intézményrendszer működik egymás mellett, és ez kihat a folyóiratkultúra működésére is. Csakhogy, amint Szegő János mondja, éppen itt lenne az ideje lebontani ezeket a korlátokat. Netes irodalom, netes kritika, pluralizmus és szólásszabadság: talán ez lehet a megoldás erre a problémára is.