„A vélemény olyan, mint a segg – mindenkinek van” – e magvas gondolat nem mástól, mint Clint Eastwoodtól származik. Nem is állít többet, mint hogy az olyan, akár a Vadnyugaton a colt: mindenki vehet egyet, aztán lődözhet bárki valagába, felelősség nélkül, akárcsak a színművész cowboyfilmjeiben.

Mégis: mindenkire lőni esztelenség, mindenről véleményt nyilvánítani még nagyobb esztelenség. Többek közt azért van a kritika, illetőleg maga a kritikus is, hogy bizonyos dolgokban először is inkább őt hallgassuk meg, főleg azért, mert kivívta magának azt a helyet, ahol elmondhatja.

De még mielőtt zavaros okoskodásba kezdenénk a magyar kritika állapotáról, ugorjunk a német kritikuspápáig, Marcel Reich-Ranickiig, aki – magyarul még mindig nem olvasható – önéletrajzában, a hangzatos Életem címűben rezignáltan számol be ama, már késeinek bizonyuló felismeréséről, miszerint is ismerősről, barátról se jót, se rosszat ne írjunk, ebből csak kellemetlenségünk származhatik. Sőt, többnyire a barátság megszűnéséhez vezet, legyen az akár évtizedes, a kritika meg mégoly pozitív is – nincs eléggé pozitív kritika...

Kis ország, egy csőcselék – ez ugyan a németekre is igaz volt, de a magyar (zsidó) vicc mégis jól jelzi, mi, magyarok, még kevesebben lennénk. Aki kritikusi pályáról álmodozik, vagy arra sodródott (a rossznyelvek szerint persze azért, mert opus magnuma már gyermekkorában nem akaródzott megszületni), előbb vagy utóbb avval szembesül, hogy kritikája tárgyának alkotójával – ha nem is ismerőse vagy jó barátja – mindenképpen van két közös közeli ismerősük. (Erre való az iWiW.) Azaz miközben az amerikai elnöktől vagy egy arab sejktől minimum kettő, ha nem öt kézfogásnyira vagyunk, addig Nádas Pétertől, Nagy Krisztától, Marsi Anikótól vagy Lajkó Félixtől egyre vagy éppen nullára – már persze ha azt a világot nézzük, ahol születik valaminő alkotás, ami nyilvános kritikára érdemes.

A probléma gyökere, amiről szólni akarunk itten, a legmodernebb kommunikációs technikákban van. Ha igaza van Habermasnak, úgy a modern polgári nyilvánosság a magánlevelezésekből jött létre: az újság őse a több példányban megírt magánlevél. Amelyekben persze nem csak piaci hírek szerepeltek, hanem kritikai észrevételek is (azé’, Hans barátom, ne mongyad mán, hogy a Voltaire előző könyve jobb vót). Vélhetően káromkodások nélkül.

Ám a helyzet mára odáig fajult, hogy a magyar kritikus egyszerűen be van tojva. 2006-ban erre végképp minden oka megvan. Megvolt 1996-ban is, de akkor ahhoz még szívós munka kellett, hogy a kb. egyedüli markáns irodalomkritikust, aki mást és másként mert mondani, kinyírják és kioktassák, és erkölcsileg is a pálya szélére száműzzék, mert úgymond drogos. – Ó, azok a szép lassú kilencvenes évek, amikor valami piszlicsáré irodalomszervezkedési ügy okán kézzel írt levelet kaptam magam is, miszerint én csak ne ugráljak, mert tudnivalóan traktorral kell kihúzni a nyelvemet a liberálisok seggéből. Akkor még volt stílus, akadt idő egy kétoldalas, veretesen megfogalmazott szidalmazó levélre.

Ennek szépsége már a múlté. Tudálékosan megállapítva: egyfelől a kritikust mindjobban szorítja a struktúra. A zenekritikust azzal fenyítik, hogy rontja a bizniszt, és majd nem engedik be többé a hangversenyterembe. Képzőművészeti kritika? A lapok kritikai (!) rovata tárlatmegnyitókkal tudja le a dolgot, és ezek jellegüknél fogva nettó dicséretek, akárha a lemezek borítószövegét vagy a könyvek fülszövegét közölnék. Irodalomkritika? Majd megnézheted, ki ad neked ösztöndíjat, egyáltalán, mely kiadó fogja könyvedet kiadni. Film- vagy tévékritika? Milliárdokról van szó, ezért már verés is járhat. E dolgok, ugye, a kritikus egzisztenciáját érintik, magyarán a megélhetését.

De nem erről akarok beszélni, a kritikus se tekintélytől, se a pénztől nem vágódik hanyatt, már ha valamiért fontos neki, amit csinál. Persze, hogy üzengetnek neki innen-onnan, esetleg megvennék kilóra és a többi. Csakhogy az új kommunikációs metódusok révén már nem kézzel írott levélben, postai úton reagálnak (a telefonos nyomásgyakorlás mégis snassz, bár akad rá bőven példa, az idősebb nemzedék még szeret tárcsázni, no meg az írástudatlanok az elektronikus média világából, mínusz internet), hanem on-line. Erre ott a már említett iWiW, s főleg az e-mail. A magánlevél ezen új formája. Ami szerintem kétségkívül jót tesz a nyilvános szférának, mert fontos infók is seperc alatt eljutnak az érdeklődő közönséghez, de a dehonesztálás magasiskoláját is jelentik. A kritizáltakban még akad kurázsi, és nem reagálnak azonmód, ismerősei-hódolói azonban rögtön akcióba lépnek. Az még a jobbik eset, ha csak magát a kritikát minősítik förmedvénynek, de a felhevült elemek – akik, ha a postán kellene sorba állniuk levelük feladására, alighanem lemondanának a reagálásról – többnyire a kritikus lelki- és elmeállapotát vizsgálják, és egy klikkeléssel száz helyre elküldik, hogy a kritikus alkoholista, kábszeres, antidepresszánsokon él, buzi, veri a gyerekét, illetve az egész onnan ered, hogy őt verte gyermekkorában az alkoholista buzi apja, ezért frusztrált, és innentől kezdve nincs is erkölcsi integritása, de affinitása sem a boncolt jelenség irányába.

Mert amíg a művésznél mintegy a művészi pluszt adja az alkoholizmus, a drogfüggőség, a hányattatott gyerekkor vagy a mostani rossz párkapcsolat, vagyis ezek valamelyike nélkül nem is lehetne zseniális alkotó, addig a kritikus legyen makulátlan minden tekintetben. Nyilván, hogy aztán makulátlannak lásson maga körül is mindent; hogy rózsaszín napszemüvegén keresztül minden szépnek tűnjön.

Szóval, ma a kritikust naponta éri – többnyire – névtelen és mocskolódó kritika, amit lelkileg mégse könnyű elviselni, mert egy idő után ki ne fáradna bele, ha leidiótázzák? És éppen a kritikus az, aki tudja, milyen fals mondat az a közszereplőktől, alkotóktól, hogy engem aztán nem érdekel a kritika... Azt meg mégsem teheti meg, hogy minden egyes kritika elején elmondja, mi és miért van a kritika.

Pedig a kritikus... ööö... a kritikus... Szóval, hogy mit csinál a kritikus, de ezt ma már mégsem gondolják a kritikusról, arról itt egy idézet, a Lyka Károly szerkesztette Művészet 1909/2-es számából, bizonyos Dömötör István tollából:

„Minden, amit művészetről írnak és kritika akar lenni, szubjektív. Nem lehet más, még azokban az esetekben sem, amikor az író nagyon erősen rajta van, hogy ezt a látszatot elkerülje, szégyenli megindulásait, azt a pirosságot, azt a lírikus fölhevülést, ami kiül az arcára bizonyos dolgok szemlélése közben és ún. objektív maszkot ölt, teljesen begombolja magát és roppant ügyel, nehogy eláruljon valamit benső öröméből, roppant szigorúsággal, az írás-technika összes fegyvereivel azon mesterkedik, hogy elrejtse sűrű kendő mögé ezeknek a pillanatoknak jelenvalóságát. Szubjektív minden kritika azon fizikai törvény alapján, hogy senki sem fordulhat ki a saját bőréből, senki sem kérheti kölcsön a szomszédja idegrendszerét, műveltségét, még csak a szakállát sem. Ugyanazt érezni, elkapni ugyanazt a gondolatot, ami a művészé volt, belehelyeződni ugyanazon lelki folyamat izgalmaiba, amelyek a művészt fogták el munka közben: ez a tökéletes művészi élvezés és ez a nyitja a kritikának is. Az, hogy ki mennyire tudja megközelíteni a festő szándékait, újraélni magában, amit a művész átélt és megcsinált.

(...)

A kritikának a művészmunka az a matéria, ami a művésznek az élet. Ahogyan a festő nem objektiv konstatálásokat ad, ahogyan a festmény az ő hangulatainak tükrözése, szubjektív leszűrődések eredménye, ugyanígy van ez a kritikával, mert nyilvánvaló, ha nem lenne így, semmiben sem különböznék üzleti főkönyvektől. A kritika is benyomásokból él, a kritika is egy bizonyos temperamentumon, ízlésen, felfogáson keresztül jelentkezik. Amit Zola mondott a művészetről (une vie du temperament), ez rátalál a kritikára is, azzal a változtatással, hogy a ‘természet’ helyére itt művészi produktumok kerülnek. A kritikusnak ezek kínálnak problémát, a festőnek a természet momentán festői gazdagsága. Ez a lényeges különbség, nem pedig az, amit egy régi iskolás meghatározás így disztingvál: a művészet szintetikus, a kritika analitikus, a művészet alkot, épít, a kritika ellenben nem alkot, rombol, szétbont…”

És még mondják, hogy nincs új a nap alatt.

Szerbhorváth György