A kötet három nagyobb egységből áll. Az első rész írásai a nyelvet mint az irodalom hordozóját mutatják be. A második rész olyan tanulmányokat foglal magában, amelyek a nyelv lélektanával, illetve a nyelv és más mentális képességek összefüggéseivel foglalkoznak. Végül a harmadik részben szereplő dolgozatok a nyelvnek a megismerésben és a bölcseletben betöltött funkcióját elemzik.

 

  

Régóta tudjuk, hogy a nyelv is és használata, a beszéd is láthatatlan. Volt persze idő, az első szonogramok megjelenésének kora, amikor büszke könyvek ‘visible speech’-ről beszéltek, de azóta ez a szóhasználat is homályba merült. Könyvünk címe sem valami hirtelen megvalósult modalitásközi ugrásra utal. A Láthatatlan Kollégiumról, a kilencvenes évek úttörő felsőoktatási vállalkozásáról van szó ismét. Kötetünk írásai javarészt a kollégium egykor volt tanárainak és diákjainak, s a hozzájuk szorosan kapcsolódóknak a munkáit mutatják be a nyelvről. A kollégium egykori atmoszférájának megfelelőn sokrétű gyűjteményről van szó, melyek átlépik a diszciplínák közötti sokszor nem oly láthatatlan falakat, s a nyelvet egyszerre tekintik mint a logikát megvalósító absztrakt rendszert, társadalmi gyakorlatot, illetve sajátosan kibontakozó emberi mentális realitást. A kötet elindul az irodalom labirintusaiból: Wittgenstein és Shakespeare összekapcsolásából, hogy áttérjen a metaforákra, gondolkodásunk örök tapasztó anyagaira. Az irodalom mai központi kategóriája, a narrativitás is megkapja a magáét: inkoherensnek bizonyul, miként történeteink is sokszor azok. A nyelv és más mentális képességek összefüggéseivel foglalkozó dolgozatok a szabály kérdésétől eljutnak a rejtett tudások elemzéséig az emlékezetben és a számolásban. A szerzők azt is elemzik, hogy miért nem s miben mégis tapasztalati tudomány maga a nyelvészet, miben jogos Chomsky hite a nyelvészet természettudományként való konstruálásában. A láthatatlan világból a filozófia sem maradhat ki. A szalonpszichologizálás bírálatává válik a „népi pszichológiai” kifejezések elemzése, egy másik írás pedig a lélektan és a nyelv határain elemzi az „én” használatának kontextusfüggését. Az érvelések világa bontakozik ki más dolgozatokból, történeti és retorikai részletekben, még Bolyaiig is elvezetve. A Láthatatlan Kollégiumban kapott szellemi indítás továbbra is összekapcsolja a szerzőket, sokszor sok ezer kilométer távolságból, egymás számára láthatatlanul is. A Láthatatlan Kollégium közismerten változatos személyi és logisztikai viszonyokkal jellemezhető diákságot fogott mindig is össze. Mára ez a kötet a Stoczek menzától Vancouverig ível Münchenen át, remélve, hogy a láthatatlanok összetartó szelleme megmarad.

Részletek:

JANCSÓ DANIELLA

Wittgenstein és Shakespeare

 

1. Wittgenstein és a nyelvi megismerés

 

Ludwig Wittgenstein munkásságát két jól elkülönítheto idoszakra szokás tagolni: korai nézeteit a Logikai-filozófiai értekezés ( Tractatus Logico-Philosophicus , TLP) tartalmazza, késobbi filozófiáját a hagyatékból összeállított és a halála után megjelentetett muvekbol, elsosorban a Filozófiai vizsgálódások ból (FV) ismerhetjük meg. 1  Míg az 1914 és 1918 között született Logikai-filozófiai értekezés leginkább Russell logikai

atomizmusához áll közel, az 1929 után íródott feljegyzésekben a filozófia egy meroben rendhagyó megközelítésével találkozunk.

Az új megközelítés forrása Wittgenstein új nyelvszemlélete: míg a Logikai-filozófiai értekezés a nyelvet elsosorban ismeretelméleti kategóriaként kezeli, a késobbi írásokban a nyelv pragmatikai (vagy etikai) szemlélete dominál. 2 A különbséget két idézettel érzékeltethetjük: az Értekezés ben azt írja Wittgenstein, hogy „[a] kijelentés mutatja a valóság logikai formáját” (TLP 4.121 ), így a nyelv (analitikus) elemzése által képet kaphatunk a valóságról. A Vizsgálódások ból azonban már hiányzik a nyelv és a valóság „közös nevezoje”, a logikai forma; ebbol következik, hogy a nyelv analitikus elemzése feleslegessé válik, hisz’ nincs már logikai forma, rejtett szerkezet, melyet az elemzés napvilágra hozhatna. Ennek megfeleloen a késobbi írásokban az analitikus elemzés helyébe a grammatikai elemzés lép. Wittgenstein megfogalmazásában ez így hangzik: „Az esetek nagy részében – ha nem is minden esetben –, amikor a „jelentés” szót használjuk, a szót így magyarázhatjuk: egy szó jelentése-használata a nyelvben” (FV §43). A késobbi írásokban a vizsgálat elsodleges tárgya így a nyelvhasználat lesz, és nem az, hogy a nyelv hogyan képezi le a világot. Wittgenstein a nyelvhasználat különbözo módjainak jelölésére bevezeti a nyelvjáték fogalmat. Második korszakának írásaiban számtalan kitalált és tényleges nyelvjátékot vázol fel azzal a szándékkal, hogy tisztázza a szavak „grammatikáját”. Meggyozodése szerint ugyanis a filozófiai problémák abból fakadnak, hogy nem vagyunk tisztában fogalmaink használati módjával. Ahogy a Filozófiai vizsgálódások ban írja:

§122. Értetlenségünk egyik fo forrása, hogy szavaink használatát nem látjuk át . – Grammatikánkból hiányzik az átláthatóság. – Az áttekintheto ábrázolás közvetítésével jön létre a megértés, amely éppen azt jelenti, hogy „látjuk az összefüggéseket”. Ezért olyan fontos, hogy köztes tagokat találjunk, illetve kitaláljunk. Az áttekintheto ábrázolás fogalma alapveto jelentoségu a számunkra. Ábrázolási formánkat jelöli, azt a módot, ahogyan a dolgokat látjuk. („Világnézet” ez vajon?)

 

§123. Egy filozófiai problémának ez a formája: „Nem ismerem ki magam.”

A filozófiai probléma formája Wittgenstein szerint egy bizonyos reakció: „nem ismerem ki magam”. Feltuno, hogy a filozófus írásaiban milyen gyakran találkozunk ezzel a látszólag egyszeru, hétköznapi kifejezéssel. Legyen a téma matematika, pszichológia, szigorúbb értelemben vett filozófia vagy hétköznapi helyzetek elemzése, biztosak lehetünk benne, hogy a kijelentés elobb vagy utóbb felbukkan. Idovel a „nem ismerem ki magam” bevett fordulattá válik Wittgenstein gondolkodásában: ez abból is látszik, hogy egy eredetileg angolul íródott szövegben a filozófus németül használja a szóban forgó kifejezést. 3

 

A látszólag egyszeru „nem ismerem ki magam” kifejezés tehát túlmutat önmagán. A wittgensteini filozófia alapélményét fogalmazza meg, azt a helyzetet, amikor egy olyan problémával találjuk magunkat szembe, melyet (még) nem tudunk megoldani, sot azt sem tudjuk, hogy a megoldást hol keressük (Kállay 2002: 16). Stanley Cavell amerikai filozófus és irodalomkritikus szakavatott és eredeti értelmezésében a „nem ismerem

ki magam” pillanata az egzisztenciális válság pillanata (Cavell 1996). Ebbol a krízishelyzetbol bontakozik ki Wittgenstein filozófiája, mely Cavell meghatározásában nem más, mint küzdelem az ember saját lelkének mélységeivel (Cavell, 1996: 325 skk.):

 

The Investigations exhibits, as purely as any work of philosophy I know, philosophizing as a spiritual struggle, specifically a struggle with the contrary depths of oneself, which in the modern world will present themselves in touches of madness.

 

 

Ha nem is osztjuk Cavell azon nézetét, hogy a „nem ismerem ki magam” élménye mindig válságot jelent, illetve hogy Wittgenstein filozófiája folyamatos lelki küzdelem, annyi bizonyos, hogy ez az élmény mindig fordulópontot jelöl Wittgenstein gondolatmenetében.

Mivel (még) nem tudjuk, hogyan kezeljük az adott helyzetet, hogyan oldjuk

meg a felmerült problémát, arra kényszerülünk, hogy eddigi tudásunkat kisebb vagy nagyobb mértékben átrendezzük. Vagy más nézopontból kell megközelíteni a problémát – ezt Wittgenstein aspektusváltásnak, Aspektwechsel nek nevezi –, vagy radikálisan át kell értékelnünk a világról alkotott képünket. 5  Fontos, hogy ez az átrendezés a nyelvben megy végbe: a „nem ismerem ki magam” helyzetre adott reakció egy új nyelvjáték. A krízist (vagy enyhébben, a határhelyzetet) a szavakba foglalás teszi kezelhetové, megfoghatóvá. Ez az egyik legfontosabb különbség Wittgenstein korai és késobbi írásainak felfogása között: míg a Logikai-filozófiai értekezés a határhelyzetekre hallgatással reagált, 6 addig a Filozófiai vizsgálódások ban a hallgatást a már-már kényszeres nyelvi produkció váltja fel. A nyelvjáték Wittgensteinnél egyben a probléma kezelésének formája és módszere . A késobbi írások nyelvfelfogása így bizonyos értelemben közelít az Értekezés ismeretelméleti nyelvszemléletéhez: míg a korai muben a vizsgálat tárgya elsosorban az volt, hogy a nyelv hogyan képezi le a világot, a késobbi írások a nyelvhasználat elemzése által azt vizsgálják, hogy a (kitalált vagy a tényleges) nyelvjátékok hogyan láttatják a világot. Wittgenstein most már a nyelv leíró funkciója mellett a nyelv „teremto” erejét is számításba veszi. Sot mi több, a filozófus szerepét is a nyelv teremto erejének függvényében határozza meg (Wittgenstein, 2000: 106; 153):

 

Ein philosophisches Problem könnte man immer so ausdrücken: kann man den Symbolismus

verwenden? Und die verschiedenen Annahmen zu denen man kommt drücken sich daher

immer in soviel verschiedenen Symbolismen aus.

Insofern könnte man den Philosophen auch Sprachschöpfer nennen. 7

 

Ha összegezzük az eddigieket, akkor a következo kép alakul ki a filozófiai probléma formájáról, jelentoségérol és megoldásának lehetoségeirol. A filozófiai probléma formája, a „nem ismerem ki magam” (krízis)élmény, nyelvjátékot eredményez. Ez a nyelvjáték vagy új szempontból mutatja a világot, vagy új ábrázolási módot vezet be, vagy akár a világkép radikális átértékelését idézi elo. Az addigi tudás átrendezodése, újraszervezodése a nyelvi produkcióban nyilvánul meg, és a nyelvi produkció által megy végbe. A nyelvnek tehát leképezo s egyszersmind teremto funkciója van Witt- genstein nyelvjátékaiban, mivel az új szempont, ábrázolási mód vagy radikális átértékelés egyben valaminek a leírása és a létrehozása.

Hogyan hozható mindez összefüggésbe Shakespeare-rel? Két Wittgenstein-idézet teremt kapcsolatot a modern filozófus és a reneszánsz drámaíró között:

 

Perplexities, Herumirren, Ratlosigkeit, Sich-nicht-auskennen, Perplex-sein, Rätsel, Irrfragen, i ch meine eine Frage die dazu gestellt ist in einen Irrgarten zu führen, wie sie etwa eine Hexe tellen könnte (Wittgenstein? 2000: 152:92). Fiktionen haben, wie wohlbekannt einen Platz in uns(e)ren Betrachtungen. Aber es sind alles materielle, behavioristische, Fiktionen; Fiktionen, die sich ganz auf einer Bühne darstellen ließen (Wittgenstein, 2000: 117:264). 8

 

2. Shakespeare „kérdéses alakjai”

 

Mint láttuk, Wittgenstein filozófiájában kulcsszerepet játszanak az olyan helyzetek, melyekben „nem ismerjük ki magunkat”. Ezek a kitalált helyzetek vagy ténylegesen eloforduló, hétköznapi szituációk, vagy „lehetetlen” helyzetek, mint például a holdutazókat (1950-et írunk) felvonultató nyelvjátékok. Van még azonban egy további lehetoség:

 

a „nem ismerem ki magam” helyzet elofordulhat fikcionális muvekben, mint

ahogy ezt Wittgenstein elobb idézett megjegyzése is sugallja. A továbbiakban néhány fikcionális helyzetet értelmezünk Wittgenstein nézeteit felhasználva. Fontos szerepet játszik elemzésünkben a filozófus azon meghökkento hasonlata, hogy a „nem ismerem ki magam” élmény olyan, mintha egy boszorkány tenne fel nekünk kérdéseket. Miért éppen boszorkányt említ Wittgenstein? A boszorkány olyan lény, akinek kiléte, mibenléte bizonytalan, meghatározhatatlan. Olyan lény, aki kívül áll a megszokott, hétköznapi kategóriákon, aki kilóg a hagyományos keretekbol, ahogy ezt a természetfölötti kifejezés is érzékelteti. Egy lény, aki értelmünk határain túl helyezheto csak el, tehát: elhelyezhetetlen.

Beszélgetotársunk meghatározhatatlan mibenléte, kiléte legalább olyan fontos, mint maga a feltett kérdés. 9 Boszorkány helyett ugyanúgy említhetett volna Wittgenstein szellemet, életre kelt szobrot, tündért és még további hasonló, meghatározhatatlan kilétu és mibenlétu lényeket. Ezen a ponton kapcsolódik be gondolatmenetünkbe William Shakespeare.

 

Feltuno, hogy az angol drámaíró milyen gyakran vonultat fel olyan alakokat muveiben, kiknek lénye igazából megfoghatatlan. Ezek a lények vagy hasonlatokban fordulnak elo (a Tévedések vígjátéka csak úgy hemzseg a boszorkány-hasonlatoktól), vagy ténylegesen színpadra lépnek. Gondoljunk csak a szellemekre a III. Richárd , a Julius Caesar , a Macbeth és elsosorban a Hamlet címu drámákban! Gondoljunk Macbeth híres- hírhedt boszorkányaira, a komédiákban sorra felbukkanó, férfiruhát ölto leányokra,

a síron túlról visszatért, és éppen ezért szellemnek tartott hosnokre (Hero, Imogen), a szintén a síron túlról visszatért antihos Falstaffra, a Szentivánéji álom Puckjára és Titánia különös tündéreire, a Téli rege életre kelt koszobrára vagy A vihar éteri Arieljére és földhözragadt, ám mégis földöntúli Calibanjára, kinek anyja, Sycorax, boszorkány volt. Nevezzük ezeket a lényeket együttesen – Arany Hamlet fordítását felhasználva –

kérdéses alak(zat)ok nak. Egy név alatti összevonásuk mellett szól, hogy Shakespeare drámáiban a kérdéses alakok különbözo típusai gyakran „átalakulnak” egymásba. A Vízkereszt ben a férfiruhát ölto Viola úgy udvarolna Oliviának, hogy az már szinte kísérteties („Visszhangzó dombok közt zengném neved, / S a pletyka szellok is kiáltanák: / „Olivia! ” S nem lenne itt nyugalmad, / Ég, föld, fény és sötétség ostromolna / Hogy szánj meg végre engem.” 1.5).

 A Téli regé ben Paulina, mielott életre keltené Hermione koszobrát, szellemnek nevezi a mostoha sorsú királynét; a Cymbeline -ben a férfiruhát viselo Imogent eloször tündérnek, majd szellemnek tartják. Ezen kérdéses alakok másik közös tulajdonsága, hogy képesek olyan helyzeteket teremteni, melyekben a velük szembetalálkozók – ha olvasták volna Wittgensteint – így kiáltanának fel: „Nem ismerem ki magam!” A konfrontáció pillanata a „nem ismerem ki magam” pillanata, amely lehet cavelli krízis vagy bahtyini karnevál, tragikum vagy éppen komikum forrása. Bárhogy is legyen, a konfrontáció a világról alkotott kép, az addigi tudás átrendezodését vonja maga után. És ez az átrendezodés – hogyan is lehetne másképp – a nyelvben megy végbe. A drámahosök a nyelvben és a nyelv által értelmezik és próbálják meg kezelhetové tenni, uralni a kérdéses alakok kiváltotta krízis- vagy határhelyzetet. Az elkövetkezendokben azt vizsgáljuk, hogy milyen értelmet nyer ezzel a wittgensteini háttérrel Shakespeare egyik legemlékezetesebb konfrontációs helyzete.

 

3. Szellem jo

 

Légy üdvözült lény – kárhozott manó,

Hozd ég fuvalmát, vagy pokol lehét,

Gonosz legyen bár célod, vagy kegyes:

De oly kérdéses alakban jelensz meg,

Hogy szólnom kell veled. Idézlek, Hamlet,

Király, atyám, fejedelmi dán: felelj!

Ne hagyj tudatlanságban szétrepednem,

Ó, mondd, miérthogy szentelt csontjaid

Elszaggatták viaszpóláikat? […]

Szólj, mit jelent ez, hogy te, holt tetem,

Egész acélban így feljársz a hold

Fakó fényére, borzasztván az éjt?

S mi, természet bohói, annyira

Megrázkódunk sok rémes gondolattól,

Mely túlhaladja értelmünk körét?

Szólj, mit jelent ez? mért van? mit tegyünk? ( Hamlet , 1.4; kiemelés J. D.)

 

Hamlet találkozása a szellemmel – a kérdéses alakkal – a wittgensteini „nem ismerem ki magam” élmény megfeleloje. Hamlet nem tudja egyértelmuen tisztázni a kérdéses alak mibenlétét; beszédének elso három sorában egymást kizáró lehetoségeket mérlegel: az alak vagy üdvözült lény, vagy kárhozott manó, vagy ég fuvalma, vagy pokol lehe, vagy gonosz, vagy kegyes. A kérdéses alak látványa egyik lehetoséget sem zárja

ki, így Hamlet nem tud a két véglet közül választani. Ebben a három sorban a nyelv leíró funkciója dominál, Hamlet a látvány szavakba foglalása által próbál úrrá lenni a helyzeten. Ám ez a stratégia csodöt mond: Hamlet döntésképtelen marad. A bizonytalanság azonban tarthatatlan: amennyiben Hamlet kapcsolatot akar teremteni – márpedig akar – a kérdéses alakkal, tisztáznia kell beszélgetotársának mibenlétét. Igen ám, de hogyan? A megoldás egy újfajta nyelvhasználat: a nyelv leíró funkciójának helyébe az

ún. performatív funkció lép. 10 Hamlet nem két leírás között dönt, hanem maga nevezi meg, ad nevet beszélgetotársának: „Idézlek, Hamlet, / Király, atyám, fejedelmi dán: felelj!” (Az angol eredetiben ez még egyértelmubb: „I’ll call thee Hamlet, / King, father, royal Dane.” [1.5.44–45, kiemelés J. D.].) A párbeszéd idotartama alatt a kérdéses alakból Öreg Hamlet lesz. Hozzá már tud Hamlet viszonyulni, így létrejöhet a kapcsolat kettojük között. 11 Csakúgy, mint Wittgensteinnél – gondoljunk csak a Logikai-filozófiai értekezés és a késobbi írások közötti különbségre – az újfajta nyelvhasználat Hamlet számára is lehetové teszi, hogy a hallgatást felváltsa

a beszéd. Milyen beszéd váltja fel a hallgatást? Miként reagál Hamlet, miután eldöntötte, hogy a kérdéses alak nem más, mint az apja?

Hamlet kérdésekkel ostromolja a kérdéses alakot: „mit jelent ez? mért van? mit tegyünk?” A hallgatást a kérdezés váltja fel – akárcsak Wittgensteinnél, akinek az új filozófiai módszere nem más, mint kérdések végtelen áradata. A szellem a tudás forrása lesz, a túlvilágról való tudás és a túlvilágról származó tudás forrása. Hamlet szellemhez intézett kérdései a nyelv és az értelem határán mozognak. A kérdéses alak nemcsak hogy igazolja (és fokozza) Hamlet Claudius iránt érzett ellenszenvét, hanem teljesen új szempontból láttatja a történteket. A szellemmel való találkozás radikálisan átrendezi Hamlet addigi tudását:

 

Eszembe juss?

Igen, letörlök emlékezetem

Lapjáról minden léha jegyzetet,

Könyvek tanácsit, képet, benyomást,

Mit vizsga ifju-kor másolt reá,

És csak parancsod éljen egyedül

Agyam könyvében, nem vegyülve más

Alábbvalókkal: úgy van, esküszöm. (1.5.)

 

Ez a drámai hatás – „Igen , letörlök emlékezetem / Lapjáról minden léha jegyzetet” – nem meglepo, hisz’ Hamlet éppen az imént tudta meg, hogy apját meggyilkolták. Az addigi tudás radikális átrendezodése – „csak parancsod éljen egyedül / Agyam könyvében” – sokkhatás. Meglepo azonban, hogy ez az új tudatállapot – legyen bármilyen eros is a sokkhatás – a szellem jelenlétéhez kötött: nélküle gyengül az intenzitása. Mint tudjuk, Hamlet gyilkos gondolatai hamarosan „alábbvaló” gondolatokkal vegyülnek: a dán királyfi méltán híres arról, hogy folyamatosan gondolkodik,ám elsosorban nem a gyilkosságról, illetve a bosszú kivitelezésérol, hanem mindenféle másról. A szellemnek még egyszer meg kell jelennie ahhoz, hogy Hamlet gondolatait a bosszúra irányítsa.

Ennek értelmében Hamlet valójában akkor lenne képes megölni Claudiust, ha a szellem jelen lenne a gyilkosságnál. Általánosítva: Hamlet csak abban a tudatállapotban lenne képes ölni, amit a szellem – egy kérdéses alak – idéz elo. És valóban, minden esetben, amikor Hamlet gyilkossághoz folyamodik, az apja közvetetten jelen van. Polonius meggyilkolása olyan tudatállapotban történik, amely hasonlatos a szellem által kiváltott tudatállapothoz. Hamlet zajt hall ott, ahol tudomása szerint anyján és rajta

kívül nem tartózkodik senki. Mintha egy kísértet bújna meg a kárpit mögött… Gertrúd késobb így számol be a gyilkosságról:

 

[…] Amint bosz rohamban

Hall egy kevés neszt a kárpit mögött,

Kardot ragad: „Patkány! patkány!”, kiált,

S vad képzetében a jó öreg embert

Látatlanból leszúrja. (3.4.)

 

A „vad képzet” angol megfeleloje a brainish apprehension , ami körülbelül annyit tesz,mint káprázó vagy képzelt félelem, rettegés, balsejtelem. Hamlet nyilvánvalóan úgy viselkedik, mintha kísértetet látott volna, és ebben a tudatállapotban öli meg Poloniust. Késobb azt is megtudjuk, hogy zsebében mindvégig ott lapult apjának miniatur arcképe… 12 Rosencrantz és Guildenstern meggyilkoltatása is hasonló mintát követ. Hamlet már

hajón van, úton Angliába. Zaklatottan, álmatlanul fekszik kabinjában, mint ahogy ezt késobb Horatiónak elmeséli:

 

Harc volt, barátom, a szivembe, mely

Alunni sem hagyott; és helyzetem

irtóztatóbb volt egy rablázadásnál. (5.2.)

 

Ebben a zaklatott tudatállapotban Hamlet kétségbeesett cselekedetre szánja el magát. Az éjszaka leple alatt Rosencrantz és Guildenstern kabinjába oson, akár egy kísértet, kikutatja Claudius levelét. Szobájába visszatérve feltöri a pecsétet: Horatio elott azzal magyarázza tettét, hogy a félelem feledtetett minden erkölcsi meggondolást.

 

Fel, a hajó-szobámból,

Nyakamba vetve tengerészruhám,

Mentem sötétben tapogatva , hogy

Kimotozzam oket; célom sikerült;

Vevém csomagjok; egyszóval, siettem

Szobámba vissza; hol bátor valék

– Felejtve a félsz minden illemet –

Feltörni a titkos csomag pecsétjét. (5.2; kiemelés J. D.)

 

Hamlet tehát megint a zsigeri félelem tudatállapotában követett el egy (kisebb) buntettet. A beszámoló folytatása azonban még érdekesebb. Hamlet felfedezi, hogy Claudius az életére tört, a levél az o halálos ítélete. Figyeljünk jól a szóhasználatra:

 

Mit leltem abban! ó, királyi gazság!

Szoros parancsot – megtüzdelve okkal,

Dán- s Angolország jóllétök felol,

S mily rém , lidérc , huh! az én életem –

Hogy megtekintve, haladéktalan,

Még bárdfenésre sem hagyván idot,

Vegyék fejem. (5.2; kiemelés J. D.)

 

Hamlet mintha szellemet látna, midon saját halálos ítéletét olvassa. Az angol szövegben ráadásul a rém és a lidérc Hamlet saját életének részévé válik: „With ho! such bugs and goblins in my life” (5.2.22). Amikor Hamlet megírja Rosencrantz és Guildenstern halálos ítéletét, megint olyan sokkhelyzetben cselekszik, mely a szellemáltal kiváltott állapothoz hasonlítható. Hogy ebben a tudatállapotban nem gondolkodikazon, hogy mit cselekszik (éppen ezért tud cselekedni), az az alábbiakból derül ki:

 

Így bé levén hálózva e gazoktul

– Mert még eloszót sem csinált agyam,

Midon ok már elkezdtek játszani –,

Leültem, új parancsot koholék […] (5.2.)

 

Arany nem pontosan adja vissza az angol szöveg értelmét, az eredetiben ugyanis ez áll:

 

Being thus benetted round with villainies–

Or I could make a prologue to my brains,

They had begun the play–I sat me down,

Devis’d a new commission, wrote it fair– (5.2.29–32)

 

Mielott kigondolhattam volna, hogy mit cselekedjek, az agyam már dolgozni kezdett: így lehetne körülbelül visszaadni az angol szöveg értelmét. Tehát a they többes számú névmás nem Rosencrantzra és Guildensterne vonatkozik, ahogy ezt az Arany-fordítás sugalmazza, hanem Hamlet elméjére: brains . Amikor Hamlet Rosencrantz és Guildenstern halálos ítéletét írja, akkor valójában magánkívül cselekszik, nem ura gondolatainak.

13 Nem hidegvéru gyilkosságról van szó, mint ahogy ezt sokszor olvashatjuk az elemzésekben, hanem egy különleges tudatállapotban elkövetett tettrol. És ezt a különleges tudatállapotot megint kísértetek (lidércek, rémek) idézték elo. Ráadásul Hamlet apja, akárcsak a Polonius gyilkosságnál, most is jelen van, ha közvetett formában is:

 

Atyám

Gyüruje , melyrol azt a dán pecsétet

Levették, éppen tarsolyomban volt.

[…]

rá nem ismer a

Váltott-gyerekre senki. (5.2; kiemelés J. D.)

 

Különösen érdekes, hogy Hamlet a kicserélt levelet váltott-gyereknek nevezi. A közhiedelem szerint a tündérek idonként gyerekeket raboltak el, és az ellopott gyereket más gyerekkel, az ún. váltott-gyerekkel (changeling) cserélték ki. 14 Hamlet tehát a sa ját maga írta halálos ítéletet ugyanúgy természetfölötti metaforával illeti, mint Claudius parancsát: a királyi rém és lidérc hercegi váltott-gyerekké alakult. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy nem Hamlet hajtja végre a gyilkosságot, hanem egy természetfölötti, kérdéses

alak: a váltott-gyerek.

 

Amikor Hamlet végül megöli Claudiust, a gyilkosságban újból dönto szerepet játszik a szellemlét. Hamlet apja itt is jelen van, mint mindjárt látni fogjuk. Hamlet csak az után teljesíti a szellem parancsát, hogy Laertes mérgezett kardja már megsebezte. A királyfi a királygyilkosság pillanatában élo halott – már nem él, de még nem holt –, és ebben a kísérteties köztes létben 15 – és csak ebben – képes végrehajtani a bosszút (Géher, 1998: 200–209). Tehát közvetetten az utolsó gyilkosságnál is jelen van az Öreg Hamlet, méghozzá úgy, hogy Hamlet hasonlatossá válik hozzá, hisz’ magában hordozza már a szellemlétet. A királyfi, akárcsak az apja, kérdéses alakká válik. Wittgensteinhez visszakanyarodva azt mondhatjuk, hogy Hamlet akkor tud cselekedni – pontosabban gyilkolni –, amikor átéli a lidérces „nem ismerem ki magam” helyzetet. Ez a helyzet a gondolkodást zsákutcába juttatja, ebben a helyzetben „az elszántság természetes szinét” a gondolat nem betegíti halványra, így a krízis pillanata Hamlet számára a cselekvés pillanatává lesz.

 

4. Végszó

 

Fejtegetéseinket azzal kezdtük, hogy párhuzamot vontunk a wittgensteini „nem ismerem ki magam” élmény és Shakespeare kérdéses alakjai által kiváltott helyzetek között: a zsákutcába jutott gondolkodás (válságos) pillanataiként értelmeztük ezeket a helyzeteket. A zsákutcából való kiutat Wittgensteinnél a szempontváltás vagy a tudás gyökeres átrendezése jelenti. Mint említettük, a filozófust második alkotói korszakában egyre élénkebben foglalkoztatja a szempontváltás, a tudás átrendezodésének mibenléte. A Filozófiai vizsgálódások második részében alapjában véve ezt a jelenséget próbálja feltérképezni. E vizsgálathoz Wittgenstein felhasználja a híressé vált kacsa-nyúl rajzot. A kétértelmu rajzot nézhetjük kacsafejnek vagy nyúlfejnek, de soha nem láthatjuk

a kettot egyszerre. A filozófus újra és újra leírja azt az élményt, amikor valamit hirtelen más szempontból látunk. A váltás legtöbbször úgy következik be, hogy egy másik személy megmutat nekünk egy új szempontot. Wittgenstein ezt a folyamatot is a kacsa-

nyúl rajzzal szemlélteti: hogyan láthatunk ott nyúlfejet, ahol eddig kacsafejet láttunk? A filozófus azonban kitér arra a helyzetre is, amikor nem egy másik személy hatására, hanem magunktól látunk valamit egyszerre másképp. Ilyenkor az az érzésünk, mintha csoda történt volna, mert a szempontváltást nem tudjuk megmagyarázni, nem tudjuk, honnan jött. Reakciónk a szempontváltásra a meglepetés, a csodálkozás: „a váltás meglepodést vált ki”, írja Wittgenstein (FV, 290).

 

Shakespeare-nél a szempontváltást, a tudás csodás átrendezodését gyakran csodálatos „kérdéses alakok” (boszorkányok, szellemek stb.) váltják ki. Miért éppen ok? Térjünk vissza egy pillanatra a Hamlet hez. A szellem távozása után közvetlenül ezt mondja Hamlet:

 

Ó, ég minden lakói! Föld! S mi még?

A poklot is mondjam? Csitt, csitt, szivem.

Ne váljatok tüstént vénné, inak!

De tartsatok meron. Eszembe juss?

Igen, szegény szellem, míg e zavart

Golyóban székel az emlékezet. (1.5.)

 

A „csitt, csitt, szivem” az angol eredetiben „hold, hold my heart”. Az inaktól szilárd, kemény tartást követel Hamlet: „bear me stiffly up” – mondja. A szellem hatása, hogy a szív majd megszakad, az inak majd megvénülnek, a szilárd testbol képlékeny massza lesz. Éppen ezért alkalmas a kérdéses alak arra, hogy a tudás átrendezodését, a szempontváltást kiváltsa. Fellazulnak a megmerevedett formák: nemcsak a testben, hanem a lélekben, a gondolatokban is. Ahhoz, hogy megváltoztassuk a nézeteinket, eloször fogékonnyá, képlékennyé kell válnunk. Ennek megfeleloen Hamlet korábban idézett monológjában benyomásról (az angolban pressure ) szól: „letörlök emlékezetem / lapjáról minden […] benyomást”. Mintha viaszból lenne az emlékezet… Shakespeare rájött arra, hogy ezt a képlékeny állapotot a leghatékonyabban úgy lehet eloidézni, ha az embert velejéig átjárja a félelem, ha teljes a zavartság. Végezetül hadd térjünk vissza oda, ahonnan elindultunk: a nyelvhez. Mint mondottuk,

a tudás átrendezodése a nyelvben és a nyelv által megy végbe. Mind Wittgenstein nyelvjátékaiban, mind Shakespeare színjátékainak nyelvében megmutatkozik a nyelv valóságteremto képessége. Wittgensteinre és Shakespeare-re vonatkoztatva ebbol az következik, hogy mind a modern filozófus, mind a reneszánsz drámaíró „nyelvalkotó”.

Fentebb idéztük Wittgenstein azon megjegyzését, melyben a filozófust Sprachschöpfer nek, nyelvalkotónak nevezi. Ugyan általánosságban a filozófusról beszél itt Wittgenstein, mégis több mint valószínu, hogy saját magára vonatkoztatja ezt a figyelemre

méltó meghatározást. A teljes Wittgenstein-életmuben mindössze kétszer fordul elo ez a különös kifejezés. A filozófusra vonatkozó megjegyzést már idéztük. Wittgenstein másik megjegyzésében a Sprachschöpfer nem más, mint William Shakespeare: Ich glaube nicht, daß man Shakespeare mit einem andern Dichter zusammenhalten kann. War er vielleicht eher ein Sprachschöpfer als ein Dichter? (Wittgenstein, 2000: 173:35r). 16

 

 

Jegyzetek:

 

1 Míg korábban a két korszak közötti különbséget a kritikai irodalom zöme „szakításként”

jellemezte, manapság inkább az árnyaltabb megközelítés a jellemzo; példaként említhetjük

Wilhelm Vossenkuhl kituno monográfiáját, ahol a Logikai-filozófiai értekezés a késobbi filozófia

értelmezésének hátteréül szolgál (Vossenkuhl, 1995: 47).

2 Ez a megkülönböztetés Kállay hármas felosztásán alapul: a nyelv vizsgálatában a három

alapveto szemléleti kategória a nyelv ismeretelméleti, erkölcsi és lételméleti felfogása (Kállay,

1996: 11).

3 Do I oppose the experience to seeing some scribbles and saying words as they come into my

mind looking at the scribbles in turn?

Nor is it very easy to describe differences between these two cases but most difficult of all to

specify differences between what is happening in the moment of saying the words.

I don’t know this sign properly, Ich kenne mich in dem Zeichen nicht aus . the other I know.

What is the difference while I look at then? (Wittgenstein, 2000, 150:70; kiemelés J. D.).

4 „Nem ismerek olyan filozófiai muvet, mely a Vizsgálódások nál jobban érzékeltetné, hogy a

bölcselet lelki küzdelem, méghozzá az ember lelke mélyén rejlo ellentétekkel vívott küzdelem.

A mai modern világ ezeket az ellentéteket az orület megnyilvánulásának tekinti.” (Ford. J. D.)

5 Wittgenstein a Filozófiai vizsgálódások második részében behatóan foglalkozik a szempontváltás

kérdésével (FV, 255–334).

6 Itt elsosorban az Értekezés híressé vált zárómondatára gondolunk: „Amirol nem lehet beszélni,

arról hallgatni kell” (TLP 7).

7 „Egy filozófiai probléma mindig megfogalmazható így is: vajon alkalmazható-e ez és ez a

jelrendszer? Ebbol következik, hogy a különbözo feltételezések, melyekhez ily módon eljutunk,

mindig e különbözo jelrendszerekben jutnak kifejezésre. Ennyiben a filozófusokat nyelvalkotóknak

is nevezhetnénk.” (Ford. J. D.)

8 „Zavart kelto jelenségek, tévelygés, tanácstalanság, nem tudni eligazodni valamin, zavartság,

rejtélyek, tébolyító kérdések, úgy értem, olyan kérdések, melyeket azért tesznek fel, hogy

tévútra vezessenek bennünket, olyan kérdések, melyeket mondjuk egy boszorkány tenne fel.”

„A fikciónak, mint tudjuk, van helye vizsgálódásainkban. Ám csak a kézzelfogható, behaviorista

fikciónak; az olyan fikciónak, mely a maga teljes egészében színpadon is megjelenítheto.”

(Ford. J. D.)

9 Ez a Wittgenstein által is képviselt etikai nyelvfelfogás következménye (vö. Kállay, 1996:

24–48).

10 Lásd Austin beszédaktus-elméletét (Austin, 1962).

11 Mint tudjuk, ez a „bizonyosság” nem tartós: Hamlet a darab folyamán többször is megkérdojelezi

majd a szellem kilétét. A performatív bizonyosság nem örök érvényu, ám nagy elonye,

hogy az adott pillanatot kezelhetové teszi.

12 Ez akkor derül ki, amikor Hamlet szembesíti Gertrúdot Öreg Hamlet és Claudius arcképével.

Bár vitatott, hogy mifélék és hogy honnan kerülnek elo ezek a képek, a legvalószínubb az,

hogy miniaturökrol van szó. Újabban bevett szokássá vált a jelenetet úgy játszani, hogy Hamlet

az apja arcképét hordozza magával, Gertrúd pedig Claudiusét (Jenkins, 1982: 516–517).

13 Lehet azon vitatkozni, hogy ez utólagos mentegetozés-e. Bárhogy is legyen, rendkívül figyelemreméltó,

hogy a folyamatosan gondolkodó Hamlet itt elhatárolja magát a gondolataitól.

14 A changeling a konfliktus forrása Titánia és Oberon között a Szentivánéji álom ban. Ott,

egyetlen kivételként, a changeling a tündéreknél maradt, tehát közönséges halandó gyereket jelent,

és nem azt, akit a tündérek hagytak cserében.

15 Vö. Hamlet Horatióhoz intézett szavaival: „a köz enyim” (5.2).

16 Kertész Imre fordításában ez így hangzik: „Nem hiszem, hogy Shakespeare bármelyik más

költovel egybevetheto. Talán inkább volt nyelvalkotó , semmint költo?” (Wittgenstein, 1995:

121).

 

 

Hivatkozások

 

J. L. Austin 1962. How to Do Things with Words? Clarendon Press, Oxford.

J. L. Austin 1990. Tetten ért szavak . Akadémiai Kiadó, Budapest. Ford. Pléh Csaba.

Stanley Cavell 1996. The Cavell Reader . Blackwell, London and Cambridge, Mass.

Géher István 1998. Shakespeare . Corvina, Budapest.

Harold Jenkins 1982. The Arden Edition of the Works of William Shakespeare – Hamlet .

Methuen, London.

Kállay Géza 1996. Nem puszta szó . Liget Muhely Alapítvány, Budapest.

Kállay Géza 2002. Nem puszta kép . Liget Muhely Alapítvány, Budapest.

J. M. Lothian – T. W. Craik, editors 1975. The Arden Edition of the Works of William Shakespeare

– Twelfth Night . Methuen, London and New York.

William Shakespeare 2003. Shakespeare: Öt dráma – Hamlet . Európa Kiadó, Budapest. Ford.

Arany János.

William Shakespeare 2003. Shakespeare: Öt dráma – Vízkereszt vagy amit akartok . Európa Kiadó,

Budapest. Ford. Radnóti Miklós, Rónay György.

Wilhelm Vossenkuhl 1995. Ludwig Wittgenstein . Beck, München.

Ludwig Wittgenstein 1995. Észrevételek . Akadémiai Kiadó, Budapest. Ford. Kertész Imre.

Ludwig Wittgenstein 1989. Logikai-filozófiai értekezés . Akadémiai Kiadó, Budapest. Ford.

Márkus György.

Ludwig Wittgenstein 1998. Filozófiai vizsgálódások . Atlantisz, Budapest. Ford. Neumer Katalin.

Ludwig Wittgenstein 2000. Wittgenstein’s Nachlass. The Bergen Electronic Edition . Oxford

University Press, The Wittgenstein Trustees, The University of Bergen, Oxford.

Ludwig Wittgenstein 1953, 2000. Philosophical Investigations . Blackwell, Oxford. Ford. G. E.

M. Anscombe.