hirdetés

A láthatatlan szerzőtárs jogairól

2008. november 10.
A Pázmány  Péter Katolikus Egyetem piliscsabai campusa ad otthont november 14-én délután három órától A szavak árnyékában címmel annak a kerekasztal-beszélgetésnek, amelynek Menyhért Anna költő, kritikus, a European Writer's Council alelnöke és a MISZJE igazgatója, valamint Dr. Tóth Péter Benjámin, az ARTISJUS jogi főosztályának vezetője mellett és is részt veszek - írja Pávai Patak Márta.
hirdetés

"Mi köze a szerzői jognak a műfordító jogaihoz? Nálunk a jó műfordító láthatatlan, s úgy néz ki, sokszor jogai is semmivé foszlanak a szavak árnyékában, hisz műve, az idegen mű fordítása idővel beépül, és részévé válik a magyar kultúrának, s így maga a műfordító mintha teljes egészében feledésbe merülne. Vajon megfeledkezhetünk-e büntetlenül a műfordító jogairól? Mi történik, ha egy magyarra fordított mű magyar szövegét kiadják, sőt újra kiadják? Kié a magyar szöveg jogdíja? Miként rendelkezik erről nálunk a jog, s azt ki, miként értelmezi? Úgy tűnik, sokan és sokféleképp…” – írja a szervező Somló Ágnes műfordító, egyetemi adjunktus, aki a beszélgetés moderátora lesz.

A láthatatlan szerzőtárs, a fordító magányos küzdelméről ejtenék néhány szót, hiszen az elmúlt tíz év alatt műfordítóként számtalanszor kényszerültem kardot (is) rántva kiállni a jogaimért, mígnem aztán a megalakult MEGY lassacskán biztos háttérré nőtte ki magát a hadakozáshoz. (Állást foglal bizonyos ügyekben, elpanaszolhatjuk egymásnak a sérelmeinket, van, kivel megosztanunk közös gondjainkat, és manapság ez sem elhanyagolható szempont.) Azt hiszem, a legtöbb szakmai-etikai kérdésben egységes álláspontot képvisel az egyesület tagsága, a honorárium és a fordítói munka szerzői jogi oltalmának tekintetében pedig feltétlenül.

Mivel honorárium- és jogdíj-ügyben sajnos gyakran kerültem és kerülök konfliktusba megbízóimmal, az elnökség felkérésére röviden összefoglaltam azokat a szempontokat, melyek alapján az egyesület benyújtotta a szerzői jogi törvény módosítására vonatkozó javaslatát a szaktárcához, ahol a módosítás előkészítése zajlik. A javaslat lényege, hogy a törvény módosítását követően mondja ki rögtön az 1.  (1)-ben: „Ez a törvény védi az irodalmi, tudományos és művészeti alkotásokat (szerzői szellemi alkotásokat) és azok fordításait, átdolgozásait, különféle adaptációit.” (javaslat szövege kiemelve). Szakmai és morális szempontból egyaránt indokolt lenne a módosítás, mivel a magyar műfordítók pillanatnyilag még a rossz helyzetben lévő európai kollégáikhoz képest is hátrányban vannak a hatályos szerzői jogi törvény értelmezése körül támadó vitatás helyzetek miatt, hiszen a törvény nem mondja ki egyértelműen, hogy a fordító a mű „társalkotója”, tehát a szerző jogainak csorbulása nélkül ugyanolyan jogi oltalom alatt áll a műve, mint az eredeti. Pontosabban egyértelműen kimondja ugyan a törvény, hogy minden eredeti alkotás minden eredeti fordítása szerzői jogi oltalom alatt áll [4. § (2) Szerzői jogi védelem alatt áll - az eredeti mű szerzőjét megillető jogok sérelme nélkül - más szerző művének átdolgozása, feldolgozása vagy fordítása is, ha annak egyéni, eredeti jellege van.], de a kiskapu is itt van benne: amennyiben „annak egyéni, eredeti jellege van”. Tapasztalatból tudom, hogy a fordító ezért kényszerül bíróság előtt, kirendelt szakértőkkel, súlyos összegek letétbe helyezésével bizonygatni, hogy munkájának bizony egyéni, eredeti jellege van, hiszen ő ő, a fordítást meg ő készítette el. És akkor ki mondja meg, hogy hol húzódik a határ az egyéni, eredeti jelleg és az esztétikai értékítélet között? A bíróság által kirendelt szakértői testület? Hiába mondja ki a hatályos törvény, hogy „a védelem nem függ mennyiségi, minőségi, esztétikai jellemzőktől vagy az alkotás színvonalára vonatkozó értékítélettől”, a gyakorlatban az „egyéni, eredeti jelleg” megszorító kitétel mégis kapaszkodót jelent a jogdíj megfizetése alól kibújni szándékozó megbízónak.

Az európai műfordítói egyesületeket tömörítő CEATL (Conseil Européen des Associations de Traducteurs Littéraires) legutóbbi, stockholmi közgyűlésén a MEGY képviselője is felvetette, hogy a magyar műfordítók a szerzői jogi törvény vitatható értelmezése miatt rendkívül hátrányos helyzetben vannak, törvény előtt kénytelenek bizonygatni „szerzőségüket”. Képviselő elnökségi tagunk azt a választ kapta, hogy a hatályos EU-s szabályozás szerint a fordító „társalkotó”, a fordítás pedig az UNESCO 1976. november 30-án kelt Nairobi állásfoglalása szerint „második eredetinek” tekintendő.

Ha ma Magyarországon egyértelműen kimondaná a törvény, hogy a fordító az eredeti alkotás társalkotója, akkor nem fordulhatna elő, hogy amíg, mondjuk egy színház számára nem kérdés, hogy az előadásonkénti jegyár-bevételből arányosan jogdíjat fizet a fordítójának, addig a filmes szakmában a forgatókönyv-fordító azt kénytelen hallani a producer szájából, hogy ’nálunk ez „nem divat”, ha tudtam volna, hogy jogdíjra is igényt tart, le se fordíttattam volna magával a könyvet’. Pedig a fordításnak van egy munkavégzés és egy felhasználás része. Miután a fordító lefordította és átadta a művet (szonettet, filmforgatókönyvet vagy teológiai traktátust), a megbízója még csak arra szerzett jogot, hogy a fiókjában tárolhassa a fordítást. Ha fel is akarja használni, akkor azért jogdíjat kell fizetni. Jobb helyeken (könyvkiadóknál, színházaknál) eleve felhasználással vegyes megbízási szerződést kötnek a felek, amelyben megállapodnak fordítói honorárium összegében és a felhasználásért járó jogdíj mértékében.

Maradjunk egy kicsit a könyveknél. Kinyomtatták a könyvet, kifizette a kiadó a fordítónak a fordítói honoráriumát, melyből x összeg a munkavégzés díja, a fennmaradó rész pedig a jogdíj előlege – optimális esetben –, majd amennyiben a kiadó a művet a szerződés időtartama alatt megjelenteti, minden eladott példány felett bizonyos százalékú jogdíjat fizet a fordítónak. Legtöbbször azonban ez nem így van. A fordító kap egy bizonyos ívhonoráriumot, s azzal örökre ki van fizetve, nem is tudja, hogy esetleg újabb kiadást ért meg a fordítása. Ha felhasználják már meglévő fordítását (antológiába teszik, részben vagy egészben új kiadásban szeretnék megjelentetni), jó esetben értesítik, szerződnek is vele, és nem kell bírósághoz fordulnia. Továbbá a komoly fordítónak szigorúan szakmai szempontból tekintve az sem mellékes, hogy milyen környezetbe, milyen művek mellé kerül a fordítása egy-egy sorozatban, antológiában, ezért nemcsak joga, hanem kötelessége is tájékozódni erről.

Jogdíjak dolgában Európából a spanyol gyakorlatot ismerem a legjobban, érthető okokból, s az ottanival összehasonlítva a hazai állapotot, rögtön felmerült bennem a kérdés: vajon nálunk miért kellett létrejönnie a reprográfiai jogokat már kezelő MASZRE mellé egy másik egyesületnek MISZJE, amely a könyvtári kölcsönzések után járó jogdíjakat kanalizálja? Továbbá miért van az, hogy amíg Spanyolországban a CEDRO (Centro Español de Derechos Reprográficos melyben szerző és fordító számára ingyenes a tagság) kérés nélkül „visszaosztja” tagjainak az őket megillető összeget (amely négy csatornából folyik be: bizonyos összeget fizetnek a fénymásoló és sokszorosító berendezések gyártói és forgalmazói, az oktatási és közintézmények, az általuk engedéllyel használt művek után, a külföldi jogkezelők a spanyol művek külföldi felhasználásáért, valamint a nyilvános könyvtárak a kölcsönzések fejében), addig nálunk csak a „kiváltságosok” részesülhetnek a MASZRE támogatásából. Kezdek ugyan kapiskálni valamit, különösen amióta Nagy Gergely HVG-beli cikkét elolvastam, remélem, a kerekasztal-beszélgetést követően ebben a kérdésben is okosabb leszek már. Nem tagadom, szívem szerint azt kívánnám, hogy olvadjon össze a MISZJE és a MASZRE, és azt hiszem, nem egy fordítótársammal madarat lehetne fogatni, velem egyetemben, ha akár csupán a minimálbérnek megfelelő összeget is „visszaosztatnák” havonta az évek során lefordított művek után. (Spanyol fordítókollégám mesélte, hogy hosszas betegeskedése és munkaképtelenséges idején a CEDRO havi juttatásaiból élt.) Mert biztos vagyok benne, hogy a befolyt díjból automatikusan, igazságosan részesülni kellene szerzőnek és fordítónak egyaránt, akármilyen jelentéktelennek tűnjék is az összeg. És még egy: csak sejtem, milyen lehet a magyarországi könyvtárak financiális helyzete, s gyanítom, a valós állapotok még az én pesszimista sejtéseimnél is ezerszer rosszabbak, nem utolsó sorban kellőképpen elfogult is vagyok (szinte) minden könyvtár iránt. Nehezen tudom elképzelni, hogy a könyvtárak „saját zsebből” fizessenek, ha meg a tárca nyúl a zsebébe (bocsánat az oximoronért), akkor annak az amúgy is szerény vagy éppenséggel nem is létező céltámogatási keret látja kárát.  Egy szó mint száz, Nagy Gergelynél jobban én sem tudom megfogalmazni, mennyire kilátástalannak tűnik előttem a helyzet, ezért itt és most passzolok. Piliscsabai beszélgetésünk után biztos okosabb leszek. 

Pávai Patak Márta

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.