hirdetés

A Látó és az elaggott fülemile

2017. június 15.

A beszélgetés első felében rengeteg évszám és történet hangzik el a lap és a jelenlévő külső szerzők találkozásával kapcsolatban, én pedig gondolatban kalapot emelek, amiért szinte mindenre minimum éves pontossággal emlékeznek. – A Petőfi Irodalmi Múzeumban jártunk, a Látó folyóirat Arany János-számának bemutatóján.

hirdetés

Kedélyesen beszélgetősre sikeredett a Petőfi Irodalmi Múzeum Irodalmi Lapok-sorozatának aktuális estje, amelyben a Látó folyóiratot, azon túl pedig a lap márciusban megjelent Arany-számát mutatták be. A sorozatszerkesztő Havas Judit rövid bevezetője után az alaphangot az – a lap jelenlévő szerzői számára is meglepetésként bejátszott – archív videófelvétel adta meg, amely a Látó tizenötödik születésnapján – 2004-ben – készült, benne a szerkesztőség akkori tagjaival. A videón leginkább Gálfalvi György – 2005-től 2007-ig főszerkesztő – mesél a lap indulásáról.

Ezzel egy időben különösen jó nézni – a felvétel megtekintésének idejére a nézőtér első sorában helyet foglaló – jelenlegi főszerkesztőt, Kovács András Ferencet, aki már-már gyermeki lelkesedéssel szemléli a felvételen feltűnő önmagát, a videó után pedig tréfásan jegyzi meg, hogy jó tudni, hogy caravaggiói fürtjei azóta sem tűntek el, csak átalakultak. Pár mondatban összefoglalja a Látó küldetését és jelenlegi helyzetét, külön kiemelve, hogy a Maros megyéhez tartozó lap mindig is igyekezett egy vendégszerető közeg lenni a teljes magyar irodalom számára – a "magyar" szó itt különösen fontos, KAF először összmagyart mond, ám kijavítja magát, hozzátéve, hogy ez utóbbi kifejezést nem igazán szereti. Ugyanakkor önkritikusan bevallja azt is, hogy úgy érzi, a Látónak egy problémája nincs megoldva, az pedig a terjesztés, mert ha elfogy az Írók boltjába kiküldött tíz darab számonként, akkor hosszabb időbe telik újakat küldeni. Az internet ugyanakkor talán ezt is segíti, pár hónappal megjelenés után már a Látó számai is olvashatóak rajta.

KAF mellett Demény Péter, az esszérovat vezetője foglal helyet, aki a szerkesztőségbe való 2008-as belépése előtt háromszor nyerte el a lap által évente kiosztott Látó nívódíjat. Talán pont azért vették fel, hogy többször már ne kapja meg, jegyzi meg ennek kapcsán ironikusan, hiszen a díjat csak külső szerzők nyerhetik el. KAF-on és Deményen kívül az Arany-szám kapcsán meghívott szerzők vannak még jelen: Várady Szabolcs, Margócsy István és Wirth Imre, továbbá a kicsit késő, cserébe a színpadra annál nagyobb elánnal felpattanó Márton László. A beszélgetés első felében rengeteg évszám és történet hangzik el a lap és a jelenlévő külső szerzők találkozásával kapcsolatban, én pedig gondolatban kalapot emelek, amiért szinte mindenre minimum éves pontossággal emlékeznek. Különösen igaz ez Márton Lászlóra, aki a jelenlévő külsős szerzők közül a leghosszabb ideje publikál a Látóban: 1990 októberét említi, amikor is a Holmi szerkesztőségével egy hosszabb lapbemutató körút során megállt Marosvásárhelyen is, így ismerkedhetett meg az akkor először a kezébe kerülő folyóirattal. Említi még a Jelenkor 1992-es útját is, amelynek szintén az állomása volt Marosvásárhely, és amely utat egyébként Parti Nagy Lajos örökítette meg a Se dobok, se trombiták című kötetében. KAF részéről szó esik a lap elődjének tekinthető Igaz szó egyik legnagyobb szerkesztő egyéniségéről, Székely Jánosról, akinek a portréja azóta a mostani főszerkesztő íróasztala felett kapott helyet.

Ami az idén márciusban megjelent, itt bemutatandó Arany-számot illeti, a legbővebben talán Margócsy István beszél az ebben megjelent szövegéről, amely Arany lírai és mitizáló szövegrészleteit emeli ki. Margócsyt mindig is zavarta korai tanulmányai idején, hogy Aranyt úgy állították be, mint valami hatalmas realistát, szövegeinek természetleíró részleteit pedig jórészt félresöpörték. A Látóban megjelent írás ezekre a részekre hívja fel a figyelmet. A vendégek többsége Havas Judit első kérésére vonakodik felolvasni az Arany-számból, érezhetően sokkal szívesebben beszélgetnek az idén kétszáz éves szerzőről. Demény Péter megemlít egy rímpárt, ami hasonló kontextusban jelenik meg Aranynál és Radnóti Miklósnál, KAF pedig a jelen nem lévő Kántor Pétert is megidézi egy pillanatra, aki szerint Aranynál kevés depresszívebb szerző van. Várady Szabolcs a Petőfi és Arany közti örök dilemmáról beszél, és arról, hogy kisgyerekkorunkban általában ez a két szerző az, akikkel először találkozunk. Példaként említi saját fiát, aki gyerekként állandóan a Básti Lajos által szavalt Toldit hallgatta, az elejét pedig szinte hangsúly szerint kívülről is tudta.

A felolvasás persze nem maradhat el: az elhangzó szövegek közül Várady Szabolcs versét emelném ki, aki Arany pár soros prózaként fennmaradt tervéből, Az elaggott fülemile címűből írt az Arany-életművet szépen összefoglaló verset. Márton László pedig – az Aranytól korban mindenképpen távolabb eső – Walther von der Vogelweide frissen készült újrafordításaiból olvas fel, rendkívül szórakoztató előadásmódban. "Geci, geci, egér, egér", hangzik el az egyik szövegben, amelynek szemtelenségét a közönség lelkes nevetéssel jutalmazza, végül maga Márton nevet a legjobban, amikor KAF zárásként felolvassa a kizárólag Arany-verscímekből bravúrosan összerakott versét. Én közben arra gondolok, hogy bár az est összességében kicsit talán hosszabbra nyúlt a kelleténél, ezekért a felolvasásokért mindenképpen érdemes volt végigülni.

Fotók: PIM

Stermeczky Zsolt Gábor

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.