A legbonyolultabb magyar író
Interjú Bezeczky Gáborral és Kelecsényi Lászlóval a Krúdy-összkiadás kapcsán
A Kalligram Kiadó 2005-ben arra vállalkozott, hogy 12 év alatt kiadja Krúdy Gyula összegyűjtött munkáit 50 kötetben. A sorozatból a tavalyi év folyamán már megjelent 5 kötet (2 regényeket és nagyobb elbeszéléseket tartalmazó, 2 elbeszélés- és 1 drámakötet). Krúdy életműve terjedelmes: többször belekezdtek már magyar kiadók az összkiadásba. A Kalligram sorozatának főszerkesztői Bezeczky Gábor és Kelecsényi László. A litera őket kérdezte a vállalkozásról.
- 2006. október 24.
Milyen kihívásokkal kellett szembenézniük a kutatómunka és a szerkesztés kapcsán?
Bezeczky Gábor: Bár már múlt időben lehetne beszélni a kihívásokról! Ez a válasz egyúttal azt is jelenti, hogy a kutatómunka egyáltalán nem zárult le: a kutatás és a kötetek előkészítése párhuzamosan folyik. De – kérdezhetné valaki – miért van szükség egyáltalán kutatásra? Hát nem igaz, amit Barta András 1968-ban bejelentett: „Krúdy életműve az elmúlt tíz esztendő kiadásaival és bibliográfiai munkálataival lényegében feltártnak tekinthető”? Barta András minden bizonnyal egészen komolyan gondolta, amit állított, mert néhány év múlva még ennél is erősebb formában ismételte meg, amikor azt mondta, Krúdy életműve „immár teljesen ismertnek tekinthető”. Ha ehhez hozzátesszük még Gedényi Mihály 1978-ban megjelent Krúdy-bibliográfiáját, akkor teljesen jogos a kérdés: mi szükség lehet ezek után bármiféle kutatómunkára?
Mielőtt azonban folytatnám, a félreértések elkerülése érdekében rövid kitérőre van szükség. Senki nem tett többet Krúdy életművének megismertetéséért, mint Barta András. Én is, mint sokan mások, az általa közreadott köteteket olvasva szerettem meg Krúdyt. S nem csupán a két életműsorozatot kell megemlítenem, hanem az első sorozat köteteiben található bibliográfiákat is. Barta mind a szövegkiadással, mind a bibliográfiákkal messze felülmúlt mindent, ami előtte volt. Ez oly mértékben igaz, hogy még Gedényi bibliográfiája is Barta munkáján alapul. (Ez a közös hibákból, vagyis azokból a bibliográfiai tételekből derül ki, melyeket Barta elhibázott, s melyeket Gedényi hibás formában vett át tőle.) Mindezt azért kell leszögeznem, mert amikor kritizálom Bartát, mindvégig tudatában vagyok az ő óriási teljesítményének.
S hogy miért van szükség kutatómunkára? A létező Krúdy-bibliográfiákból – sajnos – nem lehet kiindulni. Állításom alátámasztásaként a sorozatunk megjelenés alatt álló köteteire utalhatok. Ez a két kötet Krúdy legkorábbi publicisztikai írásait tartalmazza (1895. november végéig), s hozzávetőleg száz olyan szöveg is helyet kapott bennük, amelyről egyik bibliográfia sem tud. Azt pedig meg sem számoltam, hány olyan önálló szöveg van a jegyzetek között, melyek valószínűleg szintén Krúdytól származnak, de a szerzőségük – így vagy úgy – most még nem bizonyítható minden kétséget kizáró módon. Ha számításba vesszük, hogy Gedényi bibliográfiája 1895. november végéig 206 tételt tartalmaz, s ehhez a 206-hoz tettünk hozzá nagyjából százat, akkor talán nem kell tovább részletezni, miért van szükség kutatásra.
Meg kell jegyeznem azt is, tucatjával, de talán az sem túlzás, hogy százával jönnek elő olyan problémák, melyekről az eddigi Krúdy-szakirodalomnak sejtelme sem volt. S mivel a szövegek kiadása meglehetősen feszes tempót diktál, nem tudjuk megoldani az összes problémát menet közben. (Zárójelben jegyzek meg közülük egyet, mutatóba. Elképzelhető, hogy Krúdy úgy kerülhetett kapcsolatba az Orsova című lappal, hogy járt Herkulesfürdőn az apjával. Sokfelé jártak együtt, kizárni – most még – ezt a lehetőséget sem lehet. Valakinek meg kellene néznie.) Igaz, az elsődleges célunk nem is az, hogy minden életrajzi, filológiai problémát megoldjunk. Az új életműsorozat célja roppant egyszerű: radikálisan, a teljesség irányába kiterjeszteni azoknak a Krúdy-szövegeknek a számát, melyeket viszonylag könnyen, azaz könyvben lehet elérni.
A kötetek összeállításakor a legnagyobb nehézséget a szövegekben található célzások és utalások magyarázata jelenti. A rendelkezésünkre álló véges idő rendszerint választás elé állít: vagy új, eddig ismeretlen szövegeket keresünk, vagy a már megtalált szövegekhez készítünk magyarázatokat. A sorozat céljából adódik, hogy amikor ez a kellemetlen választás előállt, eddig mindig a magyarázatok húzták a rövidebbet. A jegyzeteket (megjelenési adatokat, szövegváltozatokat stb.) nem, de – mivel nem kritikai kiadást készítünk – a magam részéről ráadásnak tekintem az egyéb magyarázatokat.
Kelecsényi László:
A legnagyobb kihívás, hogy van is Krúdy-bibliográfia, meg nincs is. Mindannyian Gedényit vesszük alapul, amikor szerkesztünk vagy valamit keresünk, de ez a kötet ezer sebből vérzik. Gedényi Mihály valóban úttörő munkát végzett – egyedül. Ez még nem lenne baj. Ám a bibliográfia rohamtempóban készült, hogy az író centenáriumára megjelenhessék (így is lekéste). Munka közben állandóan javítottam a magam példányát, most grafitceruzás bejegyzésektől hemzseg a kötet. Talán azt ígérhetjük, hogy mire a jelenlegi összkiadás végére érünk, Bezeczky Gáborral közösen, le tudunk tenni az asztalra egy javított, de korántsem tökéletes, új Krúdy-bibliográfiát.
Milyen különös szerkesztési elveket követel magának a Krúdy-összkiadás?
B. G. : Minden jel arra vall, Krúdy elképesztő mértékben közömbös volt az iránt, hány és miféle sajtóhibával jelentek meg az írásai. Valószínűnek látszik, hogy csak ritkán és kivételes esetben korrigálta a kiszedett szöveget. A kötetek elkészítésekor rendszerint a sajtóhibák kezelése okozza a legtöbb fejtörést. A temérdek kisebb sajtóhibát nem is jelezhetjük, általában csak a nagyobb hibákat, a többféleképpen javítható, vagy egyenesen érthetetlen szavakat, mondatokat vesszük fel a jegyzetekbe. Előfordul az is, hogy kitalálni sem tudjuk, mi állhatott a szedés előtt a kéziratban. Találkoztunk például olyan szöveggel, melyben értelmetlen mondatokat eredményezett, hogy a szedő felcserélt két kéziratlapot, de ezt – miután rájöttünk – viszonylag könnyen lehetett javítani. De talán a legjobb az lesz, ha hozok néhány példát arra, milyen mondatokkal találkozunk oldalanként, időnként bekezdésenként:
„Imádom a kávéházat; nem tudnék nélküle elleni egy nap: betege lennék.”
„Óh, Múzsa, ki már nem jársz szellős otthonkában, mint Hellászban egykor, hanem a legutolsó divat szerint készült utcai köpenykében, csókolj homlokon, adj erőt, hogy leírhassam bajaidat.”
„Egy nagy fekete leány lépett a zongorára.”
„Forró, füled volt a lég…”
„Szomorúan néztünk ki az utczára az ablakok mögül és fádnak, végtelenül rezignáltnak éreztük ezt a melankólikus szeptembervégi estét, mikor az eső egyhangúan, busan hullott az asztalra.”
„És aztán mikor már ő is a pálmával himzett frakkban fog pároskodni az Akadémiai üléseken…”
Ilyen esetekben nemigen van más választásunk, mint változtatni a hajdanában megjelent szövegen. Köteteinkben tehát nem „elleni”, hanem „ellenni”, nem „bajaidat”, hanem „bájaidat”, nem „zongorára”, hanem „zongorához”, nem „füled”, hanem „fülledt”, nem „asztalra”, hanem „aszfaltra”, nem „pároskodni”, hanem „páváskodni” olvasható. Hozzá kell tennem, hogy ennek viszonylag kicsi a tétje, mert a jegyzetekben megtalálható az eredetileg megjelent szövegváltozat is. Ezek azonban a viszonylag egyértelmű esetek. Vannak nehezebbek is. A Zoláról szóló egyik szövegben a következőket találjuk: „Egy csepet sem szépíti a rútat, ugy hagy élénk, ahogy van.” Ebből a mondatból nálunk a következő lett: „Egy cseppet sem szépíti a rútat, úgy hányja elénk, ahogy van.” (Talán mondanom sem kell, hogy az eredetileg megjelent szöveget ebben az esetben is idézzük a jegyzetek között.)
A legkevésbé sem szeretjük, de előfordul, hogy egy-egy mondatot abban az értelmetlen vagy zavaros formában kell újraközölnünk, ahogyan megjelent. Ilyesmire gondolok:
„S ez a hatalmas reform, mellyel Wlassics Gyula miniszter meglepte a világot, ledönti egyszerre azokat a kopott teóriákat rakásra, melyeket a nő a nők számára a tudományok csarnokát, eszközt adott kezükbe, egyforma fegyvert, mellyel küzdhetnek velünk együtt a létért.”
Bármennyire frusztráló is ilyesmit újraközölni, nem érzünk elég bátorságot magunkban ahhoz, hogy átírjuk az efféle mondatokat – még akkor sem, ha a jegyzetben ott állna az eredeti. Az ilyesmi „kijavítása” nyilván meghaladja a szövegkiadó jogosítványait. Találgatni persze bárkinek jogában áll.
Eddig úgy látszik, két csoportra oszthatók azok a szövegek, melyeket Krúdy többször is közzétett. A szerzői változtatás nélkül újraközölt szövegek folyamatosan romlanak, tehát egyre több hiba van bennük. Az újraírt, átalakított szövegek ezzel szemben új hibákat tartalmaznak. Az első csoport esetében az első változatot közöljük. (Ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy a későbbi változatokban előforduló nagyobb sajtóhibákat még a jegyzetekben sem említjük meg.) A másik csoport esetében többféleképpen érdemes eljárni. Általában a gazdaságosság elvét követjük, vagyis azt a változatot közöljük, melyhez képest a legkönnyebb jelölni a változatokat a jegyzetekben. Az újabb – általunk is helyesnek tartott – szövegkiadási elvek szerint minden változat egyenrangú, s voltaképpen mindegyiket ki kellene nyomtatni. Ez azonban – nem kritikai kiadásban – minden bizonnyal meghaladná az olvasók türelmét. Így csak a jegyzetekben jelöljük a változatokat.
K. L.: A regények esetében, melyek majdnem mindegyikének az író életében több kiadása jelent meg, mindig meg kell állapítani, mit tartunk alapkiadásnak, mi az úgynevezett ultima manus, azaz az utolsó kéz, vagyis mi volt az író végső szándéka. Krúdy esetében azonban ez olykor hajtépő gondokat okoz nekünk. Általában nem törődött művei további sorsával. Alig 1-2 regénye van, melyhez utólag bizonyíthatóan ő nyúlt hozzá. Legtöbbször felületes, sietős, kereskedelmi érdekű munkát végző szerkesztők nyúltak bele regényei szövegébe. Ez még a jobbik eset. Ugyanis a szedő is ronthatott a művén, akinek csak úgy a kezébe nyomták a lapkivágatokat új kiadások során. A Francia kastély című regényből például egy fejezet még a legmodernebb kiadásokból is rendre kimaradt. A vörös postakocsinak létezik egy jelentősen meghúzott szövegkiadása. Ilyen esetekben mindig függetleníteni kell magunkat az akadémiai dogmáktól, és felelősen dönteni, melyik változatot adjuk az olvasók kezébe.
Milyen érdekességekre bukkantak az életműben, amelyek eddig nem voltak ismertek?
B. G.: Még nagyon az elején járunk, de már eddig is rengeteg ismeretlennek tekinthető, vagyis a bibliográfiákban számon nem tartott írás került elő. Úgy látom, hogy az általunk elkezdett kiadás nemcsak a könyv formában elérhető szövegek számát fogja bővíteni, hanem a bibliográfiát is teljesen átalakítja: bővíti, s közben a belső szerkezetét is módosítja. Ez azt jelenti, hogy az elbeszélések viszonyai láthatóbbak lesznek (az azonos című, de eltérő tartalmú, és a különböző című, de azonos tartalmú elbeszélésekre lehet gondolni, valamint a variánsokra). Akadnak olyan elbeszélések is, melyeknek az első megjelenését évekkel korábbra lehet tenni, mint ahogyan azt eddig tudtuk.
K. L.: Bizony, el kell ismerni, „nagy kópé” volt a mi mesterünk, Krúdy Gyula. Regényei kevés kivételtől eltekintve folytatásokban jelentek meg napi- és hetilapok hasábjain. Mindig figyelt arra kiknek ír. A magyar jakobinusok című regénye a polgári radikális Világ oldalain látott nyomdafestéket. Ezzel szinte egyidejűleg írta folytatásokban a katolikus szellemű Élet folyóirat számára az andalító, régmúltba ringató Régi és új emberek című regényét. Mintha két különböző ember követte volna el ezeket a műveket. Az a híres, Halász Gábor által emlegetett „szálelvesztéses” írói technika is leginkább a folytatásos közlések számlájára írható. Ezért kell óvatosnak lenni az efféle címkéző kategorizálással. Krúdy soha nem volt állásban, írásaiból élt, s volt úgy, hogy egyszerre több regénye futott a lapokban, arról nem beszélve, hogy olykor ugyanabban a lapban elbeszélései is lejöttek.
A 12 éven belül mi az ütemterv a kiadásban? Milyen köteteket várhatunk a közeljövőben?
B. G. : Időrendben haladunk, évente 4-5 kötetet tervezünk. Az eddig megjelent kötetekhez (regények, nagyobb elbeszélések, drámai művek, elbeszélések, publicisztika) a közeli jövőben újabb is fog társulni: a mesék és az ifjúsági elbeszélések. Ennél több csoportosítást egyelőre nem tervezünk.
K. L.: A jövő évi könyvfesztiválra illetve könyvhétre fognak megjelenni két kötetben az ifjúsági regények. Ezeknek az a filológiai érdekessége, hogy sokszor kiadták őket az „átkosban”, ám majdnem mindegyiket megcsonkítva. A hatvanas évektől éber lektorok vigyáztak arra, hogy semmilyen szöveg ne sértse – úgymond – a szomszéd népek érzékenységét. Tehát kihúztak minden, a történelmi Magyarországra utaló bekezdést. Vagy például már-már nevetséges módon, nem lehetett kinyomtatni az eredeti szövegekben szereplő tót, rác, oláh népneveket.
Sorozatszerkesztőként hogyan látják, milyen Krúdy-kép uralkodik jelenkori irodalomértésünkben?
B. G.: Erre a kérdésre, azt hiszem, történeti választ kell adni. De először is arra érdemes felfigyelni: van valamilyen Krúdy-kép, szemben azzal, hogy volna – bármennyire jelentős írónak tartom is – széles körben elterjedt Lovik-képünk. Sőt, már a tényleges Krúdy-olvasás előtt is van Krúdy-képünk. Az efféle képek azért fontosak, mert eleve értelmezéseket sugallnak, ugyanakkor számottevő mértékben ellent tudnak állni logikus érveknek, tényeknek, értelmezéseknek. Ez annak a következménye, hogy az efféle képek nem érvekből, tényekből és értelmezésekből állnak össze, hanem a fantázia termékei, melyek – amikor már léteznek – magukba tudnak olvasztani érveket, tényeket, értelmezéseket. A Krúdy-kép gazdag: mindenki tudja, hogy két méter magas volt, s hogy amikor nem nők után kajtatott, akkor elábrándozva üldögélt ódivatú kocsmákban vagy lóversenyre járt. Tudjuk, hogy Szindbád nem más, mint maga Krúdy. Tudjuk, hogy Krúdy regényeiben, melyek a sosemvolt múltat idézik fel, nem cselekményt, hanem hangulatokat találunk. A legnagyobb találmánya a stílusa: mondatai, hasonlatai, metaforái. Nehéz író, s csak a kiválasztottak érthetik. Leegyszerűsítve s egyben eltúlozva valahogy így foglalható össze a Krúdy-kép. (Ennek szellemében olvashatjuk az egyik általánosan használt irodalomtörténetben a következőket: „délig dolgozott, akkor öltözni kezdett, sötét ruhába, hófehér ingbe – s lóversenyre ment Bródy Andrással; aztán találkozott egy feketeszemű asszonnyal a Ráctemplom környékén vagy másutt, később párbajt vívott valamely aktív huszárkapitánnyal, majd kártyázott nagy tételekben”. Ezzel a vízióval pusztán csak annyi baj van, hogy Krúdynál is jobban illik Gorcsev Ivánra.)
A jelenlegi Krúdy-kép része annak a hagyománynak, mely nagyrészt Márai nyomán terjedt el a negyvenes évektől. Ez a kép nem rossz: azt sugallja, hogy Krúdy a legnagyobbak közé tartozik, s hogy nincs az a mértéke a figyelemnek, amelyre méltatlan volna, vagy amelyet ne hálálna meg. Érdemes megjegyezni, hogy Márai – nem teljesen egyedül – alapvető fordulatot hozott Krúdy értékelésében. Márai előtt, nagyjából 1920-tól két évtizeden keresztül Krúdy lényegében nem tartozott bele a kortárs irodalmi tudatba. (Nem véletlen, hogy 1920-tól a haláláig gyakorlatilag nyomorgott.) Egyszerűen leírták őt. Politikai támadásban is volt része, de ettől függetlenül is úgy vélték, önmagát ismételgeti, elavult, nincs válasza az új helyzetekre, a kor kihívásaira, nem érintik meg az új irányzatok. A Szindbád hazamegy elemi erővel söpörte el ezt a nézetet, és helyettesítette egy másik képpel, mely egyébként kiválóan alkalmasnak bizonyult arra is, hogy elindítsa a mindannyiunk által ismert Krúdy-kultuszt. A negyvenes évek végétől Krúdy művei tiltott gyümölcsnek számítottak, és nyilván ez is hozzájárult a kultusz erősödéséhez és terjedéséhez. A Krúdy-kultusz és a Krúdyval foglalkozó irodalomtörténészek megállapításai, értékelései – amikor az ötvenes évek végétől már szabad volt írni róla – összefonódtak, egymást segítették, de legalábbis soha nem kerültek szembe egymással.
A kultuszt írók és szépírói vénával is megáldott kritikusok, irodalomtörténészek indították el és ápolták. Ez a Krúdy-kép felhasználta ugyan Krúdy múltbeli divatosságának egyes elemeit, valójában azonban a kevesek által méltányolható őstehetség és a szabályokat nem ismerő zseni képletét alkalmazta rá. A kialakult Krúdy-legendához idővel már szintén csak járulékosan tartozott hozzá műveinek olvasása. Lehetett ugyan tudni, hogy műveinek nagy része nem található meg könyvekben, de a legendához még ez is hozzátartozott.
Ehhez hasonló már korábban is megtörtént. Pályakezdésétől kezdve Krúdy sikeres író volt, ha sikeren egyebek mellett azt értjük, hogy a lapok szívesen közölték az írásait, és a pályatársak – többek között Kosztolányi és Schöpflin Aladár – fenntartások nélküli elismeréssel szóltak a műveiről. Népszerűsége jól dokumentálható: 1907-ben például azt írták róla, hogy „már régóta van tekintélyes publikuma, mely dédelgeti, szívesen olvassa, amit ő nagy termékenységgel viszonoz”. Aztán megjelentek a Szindbád-kötetek (közülük az első 1911-ben), melyek a népszerűség csúcsára juttatták Krúdyt. Divatos, felkapott író lett. Azok is hallottak róla, akik irodalmat egyáltalán nem olvastak. Hogy a felkapottság nem áll szoros kapcsolatban az írói teljesítménnyel, jól mutatja az a tény, hogy 1919 után Krúdy – bár művészileg egyáltalán nem hanyatlott – hirtelen kiment a divatból, és mintegy két évtizedig csak azok méltányolták, akik korábban sem a felkapottsága miatt kedvelték meg az írásait. Ha a 20. század egyik legnagyobb magyar prózaírójáról van szó, az ember hajlamos azt gondolni, hogy nincs az a foka a népszerűségnek, melyet indokolatlannak kellene tartani. Némi megfontolás után azonban beláthatjuk, hogy Krúdy néhány éves felkapottságának az okát nem az olvasóközönség kifinomult ízlésében kell keresni.
K. L.: Valóban még mindig sokan félreismerik őt. Ebben szerepe van az elmúlt évtizedek, itt főként az 1990 előtti időkre gondolok, irodalomoktatásának. Amikor én érettségiztem, annyit tudtunk Krúdyról, hogy gimnáziumunk közelében egy utca van elnevezve róla. A bölcsészkari magyar irodalom-oktatásban sem emlegették a nevét. Nemigen emlékszem, hogy legalább egy speckoll foglalkozott volna vele. Ebből kifolyólag még a műveltebb olvasóközönségnek is hiányos és téves ismeretei voltak/vannak róla. Nagy szerepe volt a recepcióban Huszárik zseniális filmjének. Hogy ez pozitív vagy negatív irányban befolyásolta a befogadást, egyszer szívesen megvitatnám szerkesztőtársammal Bezeczky Gáborral – ugyanis ebben eltér a véleményünk – akár itt, ezeken az oldalakon. Tagadhatatlan tény azonban, hogy a Szindbád-film nagyon sokat segített: főszerepe volt Krúdy reneszánszában, amely a mai napig tart.
Krúdy népszerűségének váltakozásai milyen nyomot hagytak könyveinek kiadásaiban?
B. G.: A könyvkiadás alapvetően nem Kosztolányi és Schöpflin nyomdokain járt, hanem a felkapottságot vette alapul. Ha csak az 1945 utáni helyzetet tekintjük, vagyis Barta András két életműsorozatát, melyek közül az első (1957–1975) harminchárom, a második (1976–1989) húsz kötetet tartalmazott, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy mindkettő nagy teljesítmény, de mindkettő ugyanabban a hibában szenved: tényként kezeli, hogy Krúdy 1911-ben lett jelentős író. Krúdy pályájának első húsz évét – szemben a második húsz évvel – mindkét sorozat néhány kötettel intézte el. Ezáltal mintegy intézményesült a felkapottsággal elindult folyamat.
K. L.: Most viszont remélhetőleg minden a helyére kerül. Minden felkutatható szöveg, a lehető legpontosabb gondozásban az olvasóké lesz. Erre tettünk „szakmai esküt”, s ehhez tartjuk magunkat.
Mennyire rajzolja át, írja újra az összkiadás és az eddig nem közölt munkák a Krúdyról alkotott képünket?
B. G.: Biztos vagyok benne, hogy érdemben fog módosulni a Krúdyról alkotott kép. Remélem, kiderül például, hogy az 1911 előtti Krúdy egyáltalán nem méltatlan az 1911 utáni Krúdyhoz. Remélem, mások is úgy fogják találni: Krúdy a legbonyolultabb magyar írók egyike. Csak azért mondom, hogy az egyike, hogy ne zárjam ki a lehetőséget, hogy mások másokat is hasonlóan bonyolultnak találhassanak. Ha viszont engem kérdeznek, habozás nélkül azt felelem, hogy legjobb pillanataiban, vagyis a legérdekesebb szövegrészleteiben Krúdy messze a legbonyolultabb magyar író. Krúdy az, aki a leginkább ellenáll annak, hogy a lélek és a világ bonyolultságát leegyszerűsítse, és olcsó magyarázatokkal szúrja ki az olvasó szemét. Szövegei egyszerre állítják és tagadják ugyanazt, egyszerre képesek többféle, egymást kölcsönösen tagadó nézőpontot fenntartani, egyszerre képesek többféle, egyaránt méltánylandó igazságot megfogalmazni, s egyszerre képesek átfogni a pátosztól az iróniáig terjedő skálát. Ilyesmire nagyon kevesek képesek.
K. L.: Erre talán évek múlva lehetne igazán válaszolni. Addig az érdeklődők érjék be a polcaikon gyarapodó újabb kötetekkel. És olvassák Krúdyt: meg fognak lepődni.
Hozzászólás