Kun Árpád kérdez Tőled: Fontos-e még számodra a lepkék és a virágok titokzatos kapcsolata, és hogy mit jelent számodra az eredet?

Ó hát persze. A metaforák terhelhetősége és a jelentésteremtés titka, ezek a kapcsolatok érdekelnek azóta is. Húsz évvel ez előtti esszével szembesít Árpád kérdése, amelyet aligha tudnék émelygés nélkül végigolvasni, ahogy nem szívesen találkoznék azzal a fiatal emberrel, aki voltam. Furcsa húsz telt el közben, ne is beszéljünk róla. Alig emlékszem valamire. Mivel nekem nincs lineáris emlékezetem, üres és szakadozott terek vannak az időben, ezért az eredet számomra nem létezik. Kívülállással figyelem magam, akivel nem tudok közösséget vállalni.

Az utóbbi időben olvasott verseidnél sok esetben kimondottan prózai témák jelennek meg. Gondolok például a Parnasszus által hozottra, amelyben a rendőrségi „eljárásban” megbecstelenített nő esetét emeled be. Próza és vers viszonyát miként jellemeznéd a Te esetedben?

A romantika óta a líra egyfajta kulturális mítoszból meríti hatását, és ez jelentős mértékben nem a szövegben, hanem a költő jelentésteremtő szerepében gyökeredzik. Krisztus alakja a felvilágosodás idején kikerült a mindennapi kultuszból, de ez a roppant erő, mint a személyiség mélyszerkezetét strukturáló forrás itt maradt, és mint jelentésteremtő emlék hat. A kereszténység világában élő ember Krisztus alakján mint közvetítőn keresztül tapasztalata meg saját individualitását. A Krisztus-mítosz sajátos mintázatán keresztül látta és tapasztalta meg a másik embert testvérként, mint a vele közös eredetet jelét. A líra inkább az önmagunkat, a próza inkább a másikat mutatja fel. A határ nem a szövegben, inkább kulturális szokásainkban rejlik. Zsanett esetében benne van a metaforateremtő lehetőség. Az ország idegesen és betegesen reagált rá, mert a kollektív tudatelőttiben ott kísért Krisztus alakja, mint egy nyitott seb, amelyre néha ennyire esendő, kriminalizált dolgok tapintanak rá.

A bűn/tény tragikus, kitörölhetetlen aktualitással jelent meg, van jelend az életedben. A szüleidet ért brutális támadás és merénylet feldolgozása költészeted egyik csúcspontja. Ahol elakad a szó, ott kap hangot a költészet?

Ami van, azt természetesnek fogadjuk el. Számomra ez vált adottsággá, hogy vannak gyilkosok és vannak áldozatok. De ezzel aligha vagyok egyedül, nem rendkívüli ez. Az ellenkezője álságos, mintha a világot a béke és a szeretet hatná át. Téves spekulációkra ad alapot azt tenni meg alapzattá, hogy az ember eredendően rossz vagy eredendően jó volna. A morális fogalmak spekulatívak és hazug világot hoznak létre. A teremtés iszonyatos és közönyös, fogalmak előtti. A nyelvnek is van egy ilyen rétege, vagy egy efféle használata, ahol a szavak már nem tárgyak, nem szerszámok, nem a közlésre szolgálnak. Ott a metaforák összeroppannak a súly alatt, ott új jelentések születnek, ahol megszólal a közvetítő, nevezzük Krisztusnak, Messiásnak, Múzsának, Szellemnek, ahol az ember és a világ között történik valami. De ez talán nem is a költészet vagy a próza, hanem a nyelv titokzatos ereje.

Költészet és megbocsátás, költészet és könyörület, ezek az összefüggések feltétlenül Pilinszky lírájához mutatnak kapcsolódási pontokat, ami hangsúlyozottan keresztény, a költővel szólva: evangéliumi művészet. Neked mely hagyományforrásokból merítettél erőt?

Talán azért tűnik így, mert a vallási tapasztalat metaforái vannak legközelebb ahhoz a dologhoz, ami a nyelvet eredetéhez visszavivő belátás mutat fel. A létezés megmutatkozó jelenlétével szemben nincsenek klisék, amelyekbe kapaszkodhatnánk. Ilyenkor kinyilatkoztatja magát valami, ami nyelvet keres. A romantika a művészetet végletesen individuális kereszténységgé alakította. Ez blaszfémia, mert a kereszténység, mint minden vallás, közösségi tapasztalat. A létezés fölfoghatatlan, botrány, az iszonyat forrása, akárcsak Isten. Nekem nincs semmiféle forrásom. Egyszerűen csak félek.

Hogyan dolgozol, van-e valamely követhető dinamikája a munkádnak, amely megtámaszt?

A félelem és a szorongás, ebbe kapaszkodom…

Az örömünkre a literára írt tárcasorozatodban az ún. közélet, a magyar múlt és jelen kérdéseivel is szembenézel. A hétvégén olvastam Gyurgyák János esszéjét az új nemzetfogalomról. Te milyen értékek alapján látod újraszervezhetőnek ezt a jobbára csak szótári értelemben vett közösséget?

Nagy érdeklődéssel olvasom mindig Gyurgyák János munkáit. A nemzet leginkább gyakorlati módon szerveződhet újjá. A nemzet kultuszát a művészi kreativitás alakította. A 19. században tákolták össze a dinasztikus és vallási kultusz maradványaiból. A nemzet a Közvetítő metaforáit használta: Isten és ember között pedig két közvetítőnek az archaikus mítosza él a mi kultúránkban. Ennek megfelelően van a Krisztus és a Szűz Mária mítoszokat aktualizáló nemzetkép. A nemzet az individuum szerkezetébe beépülő mintázat. Miután kiszorult a dinasztikus és a vallási kultusz, azóta ez van. Trianon miatt nálunk mélyen sérült ez a mintázat, hiszen addig egy etnikailag többségi közegben létezett. Aztán átmenet nélkül egy etnikailag homogén országban találtuk magunkat. Az etnikai ellenség hiányában Trianon után hamarosan a numerus clausus jelezte, hogy a nemzet önmaga ellen fordult. Az Istenanya a megbocsátó anya archetípusa. A megbocsátás pedig a belátással kezdődik, vagyis a helyzet illúziótlan felmérésével. Radnóti például – minden költői esendősége ellenére – azért olyan erős költői jelenség, mert átlépte azt a határt, amelyre a Mária-mítosz rámutat. Ez annak belátása, hogy ’elvettétek tőlem azt, ami a legdrágább, ami drágább az életemnél. Az életem már nem fontos, túl vagyok a félelmen. Itt már a szeretet kezdődik.’

Van remény újraszervezni, ehhez csak a traumák dobozát kell felnyitni. De ha mindig felhördülnek, hol jobbról, hol balról, a politikai haszon vámszedői, akkor persze nem lehet sem kulturális, sem történeti vitákat folytatni.

Schein Gábortól kérdezem: Petri lírája a vége volt valaminek vagy épp a kezdete? (És ha igen, akkor miért nem?) Vagyis merre tart a magyar nyelv?