hirdetés

Néhány szó

Réz Pál írása Szvoren Edina prózájáról

2008. november 1.

"Nem idegen tőle a prousti részletezés és analízis, talán fel is szabadította az Eltűnt idő... művészete, de többnyire érdesebb a szövege, szókimondóbb, élesebb, a legköltőibb passzusba is becsöppent, képzavarral élve, egy szemernyi antiklimaxot. Ha úgy tetszik: modernebb."

hirdetés

 
Szvoren Edina nem tartozik azok közé a szerencsés írók közé, akik meglátnak (vagy elképzelnek) egy érdekes, különös embert, hallanak (kitalálnak) egy fordulatos, színes történetet, majd felvázolják, aztán biztos kézzel formálják, színezik. Nem a megfigyelő helyzete az övé: csak azt írja, jóformán csak azt, ami egzisztenciálisan érintette – mélyen érinti akkor is, ha az közvetlenül nem jelenik meg a szövegben, vagy ha nem egyértelmű, hogy melyik figurájával rokonítható. (Egyébként ehhez semmi közünk.) Ha volna értelme a kategorizálásnak, a terminusoknak, azt mondanám: lírai epikus.(Vajon bóknak veszi-e az író ezt a terminus technicust?)
 
 
– Talán ezért is ír keveset.
 
 
– Szavai evidensek: amit megjelenít, annak így lehetett történnie, sőt: így kellett történnie, hőseinek ezt kellett gondolniok, mondaniok, másként nem is tudom elképzelni. Erős az atmoszféra, érzékletes a helyzet rajza, egyszerre meglepő és logikus a történet kifejlése.
 
 
– Nem idegen tőle a prousti részletezés és analízis, talán fel is szabadította az Eltűnt idő... művészete, de többnyire érdesebb a szövege, szókimondóbb, élesebb, a legköltőibb passzusba is becsöppent, képzavarral élve, egy szemernyi antiklimaxot. Ha úgy tetszik: modernebb.
 
 
– Minthogy ura anyagának, mer egyszerűen, szerényen indítani: „Fölkerekedtek és kitroliztak az állatkertbe”, „Asszony és fiú labdázik a parton”. Szürke mondatok, de rögtön a helyzet közepére – a franciák úgy mondják: egyenesen a szívébe – vezetnek.
 
 
– Gyakran játszatja történeteit a jelenben, szemünk előtt ágálnak hősei, mint a színpadon vagy a filmben. Máskor (ritkábban), épp ellenkezőleg, a múltban esett meg, amit a krónikás elbeszél, a beszámoló nem vonható kétségbe, epikai hitele van.
 
 
– Újabban mintha egy-egy motívum körüljárására, elmélyítésére törekedne, ciklusok kialakítására. Az egyik ciklus talán az öregség nyomorúságának fájdalma és szégyene lesz, de nem füstmilánipátosszal eldörögve, – apácska lepusztulásának, pusztulásának kopár, becketti végjátékát egy kislány szomorú, csodálkozó, értetlen szemének tükrében látjuk. A másik ciklus a mitológiai mezbe öltöző, de nagyon is mai és eleven és vonzó Io világa, akinek hol szerelmes szeretettel, hol ironikusan megjelenített alakja egyre alkalmasabbá válik Szvoren Edina legszemélyesebb közölnivalójának elbeszélésére.
 
 
– Mint a Mentés-ből tudható, ifjúkora nem volt felhőtlen, de a korán és bőven zuhogó viszontagságok, úgy tűnik, nem önzésre, nem is közönyre nevelték, inkább a XIX. század orosz prózaíróinak részvétéhez vezették el. Legérzékenyebben a megalázottakra és megszomorítottakra figyel (legyen az ő maga vagy más). Szvoren azonban túllép a nagy oroszok részvétvallásán: az emberi szolidaritást már-már erotikává lényegíti át, testközelbe hozza. Ez nagyon eredeti és nagyon szép.
 
 
Talán tíz novellája jelent meg, fele a Holmi-ban, fele a Jelenkor-ban. Kötetet még nem adott ki, de írói arcát tisztábban, világosabban vélem látni, mint termékenyebb, ügyesebb, sikeresebb pályatársaiét. Azt gondolom, vérbeli, eredeti író jelentkezett. Tehetsége, mondanivalója, világa, tudása, technikája már van, minden novellája felismerhető: ő írta.
 
 
Mit kívánhatnék még, Szvoren Edina? Jószerencsét!

Réz Pál

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.