A 70-es évek végén ilyenek voltak mondjuk Cooper, Karl May vagy éppen Verne Gyula regényei, Az utolsó mohikán, a Winettou, és A kétévi vakáció. Gondoljunk bele most abba, hogy a Harry Potter regények az olvasmányokon alapuló nemzedéki identitásképzés szempontjából világszerte gyerekek milliói számára váltak emlékezetes és meghatározó élménnyé. Gondoljunk bele abba, hogy imigyen részesei lehetünk annak a tapasztalatnak is, ahogyan egy regény és annak minden következménye mindennél jobban fejezi ki a 21. század egyik legfőbb jellegzetességét, történetesen azt, amit jobb híján globalizációnak nevezünk. Ehhez hasonlóról aligha tud az irodalomtörténet írás.

Szóval a gyerekeket semmiről nem kell meggyőzni Harry Potter ügyben. Ők, mint az igazi western hősök, előbb lőnek, aztán kérdeznek (ha kérdeznek). Ami nekünk (felnőtteknek) még meglepő és elgondolkoztató, esetleg viták tárgya, az számukra természetes és magától értetődő. Harry Potter pillanatok alatt életünk részévé vált, úgy tűnik, hosszú-hosszú ideig kitörölhetetlenül. Az, hogy mi, felnőttek mit is gondolunk erről az egészről, a Rowling-Potter jelenségről, ennek kulturális, szociológiai, vallási, netán regénypoétikai aspektusairól, szinte érdektelen, eső után köpönyeg, a regény hatástörténetének része, kullogás az események után. Az olvasás, méghozzá a világméretű Harry Potter olvasás ugyanis beelőzött mindet és mindenkit.

Mitől jó mégis a Rowling-regény? Miért van az, hogy nem ragadt be a gyermek vagy ifjúsági irodalom skatulyájába? Miért van az, hogy a Harry Potter igazi családi esemény? Hogy az olvasni tudó gyerek eltűnik pár napra, amíg olvas, apuci éjszaka, lopakodva cseni el a könyvet, anya hajnalban, kávé mellett, a maradék meg várja a felolvasást délután. Szóval mitől nem idegesítően infantilis, gyerekgagyi, mitől találhatja meg mindenki a maga számítását? Horatius Flaccus, a neves és méltán híres római költő nemes egyszerűséggel fogalmazta meg, hogy milyen is a tökéletes műalkotás: egyszerre tanulságos és szórakoztató. Az irodalmi műalkotás aranycsinálásának (sikerének) receptje tehát adott, elkészítése látszólag egyszerű, de (szerencsére vagy nem) mégsem magától értetődő. Utólag persze már mindenki nagyon okos lehet, amikor rájön, mit is olvasott.  Ez szörnyű és meglepő is egyben, hiszen a bölcsek köve úgy tűnik, mindvégig előttünk hevert. Igazából J. K. Rowling regényeiben sincs semmi olyan, amit így vagy úgy, ilyen vagy olyan formában valahonnét már ne ismerhetnénk. Nyilván a mixelésben lehet a titok nyitja. Nos, a hozzávalók mindenesetre jól láthatóak.

Először is vegyünk egy megfelelő formát, legyen ez a metafizikus detektívtörténet. Umerto Eco ? a másik latin mester ? szerint a 20. század végén ez az egyetlen olyan regénytípus, amely abszolút sikeres lehet, azaz a tökéletes műalkotás képzetét keltheti, kielégítve számos, egymástól máskülönben és egyébként nagyon is eltérő olvasói elvárást. Ennek a lényege egyszerű: legyen a regény krimi, amely azonban nem csupán egy éppen aktuális rejtélyt old meg furfangosan, izgalmasan és meglepően, de képes önmagán is túlmutatni. A rózsa nevében mondjuk a két ferences rendi nyomolvasó nem pusztán arra jön rá, hogy ki is követte el a szörnyű gyilkosságokat az apátságban, de arra is, hogy a világ, pontosabban az arról alkotott bibliai-teológiai elbeszélések nem állják meg a helyüket. Az ő kis kopernikuszi fordulatuk bemutatása, mondjuk úgy, metafizikai hozadéka lesz többek között az a valami, ami  elemeli a sablon krimitől ezt a regényt. Rowling sem csinálja másképpen.

A Potter-regényekben az a jó, hogy több is van belőlük, összefüggenek, de olvashatóak külön-külön is (a jó folytatásos elbeszélések régi trükkje). Előnyük hogy könnyen olvashatóak, és hogy izgalmasak. Mindegyik egyforma, de mégis más és más (szerencsére). Mindig lehet elölről kezdeni az olvasást. Egy-egy iskolai év, egy-egy újabb epizód és kaland, egyre érettebb szereplők és egyre bonyolultabb és sötétebb világ. Van egy jól megválasztott hős, aki olyan mint mi, de mégsem. Egyszerre kivételes mégis hétköznapi figura, jellegzetes detektív sajátosságokkal: villámalakú sebhely, sötét és rejtélyes múlt, szemüveg, (éljenek a szemüveges hősök, végre!), árvaság (üdv Oliver Twist). Van persze egy fő gonosz is, Tudjukki, egy csomó állandó karakteres és vicces figura meg élőlény, az egyes részekben klasszikusan zárt tér?idő?cselekmény, valóság és fikció határain való bizarr és természetes közlekedés, sport, barátság, szerelem, rejtély, nyomozás és vetélkedés.

Mivel a regényfolyam még nem ért véget, nehéz lenne megmondani, melyik rész is a legjobb a hét közül. Ha mégis választani kellene egyet, akkor a negyedik részt vegyük elő újból. Az első vékony és egyszerű kötet, a második feledhető, a harmadikban a nagy összecsapás várat magára. A negyedikben minden megvan, ami az első háromban, felturbózva és bonyolítva, szinte letehetetlenül. A tűz serlege miközben a korábbi hagyományokat követi, kinyitja Roxfort kapuit. Ebben a regényben jelenik meg erőteljesen a külvilág, méghozzá a (varázsló) felnőttek világa, akik, mondanom sem kell, pont olyanok, mint mi (muglik). Ha szeretnénk (újból) megtudni valamit az emberi ostobaságról, kicsinyességéről, hiúságról, gonoszságról, vagy éppen a kitartásról, a szeretetről, hűségről, bátorságról, az első szerelemről és féltékenységről, az itt töményen megkapjuk. A regényben (köszönhetően a Kviddics világkupának és a Trimágus Tusának) a varázsvilág teljes spektrumát láthatjuk, benne a (brüsszeli uniós) bürokrácia bájaival és a (bulvár) média kíméletlen otrombaságaival, vagy éppen a szurkolói rasszizmus varázsvilágbéli megfelelőjével. És persze a klasszikus hármas próbatételekkel, köztük, elsőként, szívmelengető módon egy magyar mennydörgővel (egy újabb, eleddig ismeretlen hungarikum). Végre nem csak a puszta?gulás?Puskás háromszög révén lehetünk ismertek világszerte, de fantasztikusan erős sárkányainkról is. És még ami jó (leszámítva hogy nagyon-nagyon hosszú), hogy meghal Cedric Diggory: hogy ez nem csak mese, hogy ebben a világban (is) meg lehet halni.

A Potter-regények egyik erőteljes jellegzetessége a humor és az irónia. A felnőtt olvasó leginkább ettől élvezheti a Potter-krimiket. Nem arról van szó, hogy pusztán csak vicces figurák és helyzetek vannak, hanem arról, hogy épen ez az irónia szab határt érzékletesen a hétköznapi, kisszerű és a szintén hétköznapi de életszerű között, mindenki számára nagyon tanulságosan. Éppen ezért kedvencem a Privet Drive-i Dursley család: nyárspolgári életük ironikus rajza nélkülük semmit nem érne ez az egész.

A Harry Potter arról is szól pontosan és őszintén (ezek nagyon komoly erények), hogyan éljük túl az unalmas hétköznapokat. Hogyan találjuk meg önmagunkat, ki a barát és ki az ellenség. Hogyan cselekedjünk akkor, amikor választanunk kell jó és rossz között. És hogy mennyire fontos a szülők szeretete, a hűség és a kitartás, az önzetlenség és az önreflexió. Erre tanít okosan Rowling, és persze ezt szórakoztatóan teszi, úgy ahogyan a már említett másik mester, Horatius majd kétezer éve javasolta.

Forrás: A Nagy Könyv
Megvásárolható a HunBook oldalon

Onder Csaba