hirdetés

A másik Kosztolányi

2019. január 8.

Közben volt egy másik Kosztolányi Ádám, aki viszont egyáltalán nem volt benne még az irodalmi köztudatban sem: az író, gondolkodó Ádám, aki már nem csak a híres Kosztolányi Dezső fia. – Keserű nevetés címmel jelent meg Kosztolányi Ádám összegyűjtött művei. A könyvről és Kosztolányi Dezső fiáról Kiss László kérdezte a kötet szerkesztőjét, Bíró-Balogh Tamást.

hirdetés

Ismeretes, hogy régóta foglalkoztat Kosztolányi Dezső életműve, több mint húsz éve írsz róla tanulmányokat, sajtó alá rendezted elfelejtett kötetét, egész tanulmánykönyved szól antiszemitizmusáról és ezer másról, ami hozzá köthető – de hogyan találtál rá Kosztolányi Ádámra, honnan jött az ötlet, hogy foglalkozz a munkásságával, sőt kötetbe szerkeszd a fellelhető szövegeit?

Karinthy Frigyessel még a Kosztolányizás előtt kezdtem foglalkozni, úgy, hogy közben olvastam Karinthy Ferenc könyveit is. Sőt, még levelet is írtam neki annak idején. Így kerültek a látóterembe a híres, nagy írók szintén író gyermekei. Például Karinthy Gábor. Aztán jött Karinthy Mártontól az Ördöggörcs, és nagyjából ezzel egy időben Bogdán József A Kosztolányi család közelében című dokumentum- és verseskötete, amely először közölt dokumentumokat Kosztolányi Ádámról és -tól: leveleket, iskolai fogalmazásfüzetét, ellenőrzőjét – amelybe persze Kosztolányi Dezső írta az igazolásokat, hogy a kisfia miért nem tudta megírni a leckét. Erről a könyvről írott kritikámban jegyeztem meg, hogy össze kéne gyűjteni talán Kosztolányi Ádám írásait is. Ehhez persze idő és munka kellett, viszont tizenhárom évvel később megjelent a kötet.

Milyen elvárásokkal láttál munkához, és miben volt érdekes vagy igazán meglepő számodra az írói világa?

Magam is a sztereotípiák és az irodalmi pletykák hátterével kezdtem Ádám életrajzát és életművét kutatni. Alkoholista volt, ingyenélő, őrült, aki apja kézirataival fizetett a kocsmákban, vagy amikor Réz Pállal, Csurkával és Cziborral kártyázott. Idővel ezek a pletykák státuszt váltottak, és irodalomtörténeti tényként kezdtek el rájuk hivatkozni. Ez persze csak a felszín, ami bizonyos mértékben igaz is. De közben volt egy másik Kosztolányi Ádám, aki viszont egyáltalán nem volt benne még az irodalmi köztudatban sem: az író, gondolkodó Ádám, aki már nem csak a híres Kosztolányi Dezső fia volt, hanem egy saját életművet létrehozó, önálló alkotó. Pár írását ismertük korábban, főleg a visszaemlékezéseit, apjára, József Attilára, de hogy például pszichológiai tanulmányokat is írt, az váratlanul ért. Az anyaggyűjtés folyamán többször hittem azt, hogy kész vagyok – amikor előkerült egy újabb lap, ahová dolgozott, előkerültek újabb kéziratok –, és előbb-utóbb egy testesnek mondható kötet kezdett összeállni. Sejtettem persze, hogy így lesz – különben nem is lett volna értelme a munkának –, de hogy Ádám egy ennyire összetett életművet hozott létre, arra nem számítottam, és talán ez a sokszínűség volt a legmeglepőbb.

Kosztolányi Dezső és Ádám

„Egy gondolkodó arcképe”, mondja a kötet általad írott bevezető tanulmányának címe. A jó tollú Kosztolányi Ádám sokfélét írt, több műfajban alkotott – miért a gondolkodó titulust érezted rá a legtalálóbbnak?

Mert minden írásából meg lehet érezni, hogy a szó szoros és átvitt értelmében is mindig gondolkodott. Feltételezem, hogy még akkor is, amikor a visszaemlékezések tanúsága szerint egyfajta katatón állapotban csak bámult, és semmi értelmezhetőt nem csinált. Megjelent vagy kéziratban maradt írásai egyöntetűen erről a szellemi munkáról tanúskodnak: a már említett tanulmányai, a filozófiai esszéi, a jobb híján aforizmáknak nevezhető, és a szépirodalomhoz talán legközelebb álló gondolatfutamai, és az olvasói levelei is, amelyekben nem mindig feltétlenül az adott témára reflektál, de annak kapcsán jutott eszébe valami – ami gyakran érdekesebb is, mint az, amire válaszol. Akinek pedig ennyire a gondolkodás volt az egyik fő attribútuma, az ugye nem lehetett az az őrült, aminek korábban hitték. Ezt pedig a címmel külön is szerettem volna hangsúlyozni.

Kosztolányi Ádám tudatos és öntudatos alkotónak tűnik. Mi jellemzi műveltségét, kiket olvasott szívesen? Hogy látod, mikorra alakult ki ebből egy egységes gondolkodói habitus?

Ádám nyolc évig, 1938 és 1946 között hivatásos olvasó volt: a Révai Kiadó lektoraként szakmányban olvasta a kéziratokat, mikor mi jutott neki. És általában pocsék kéziratok jutottak neki, mintha Illés Endre, a kiadó vezetője az összes dilettáns nagyregényt vele olvastatta volna el. És ez nem vicc. Valószínűleg tényleg ez történt: Ádám volt a nagy Kosztolányi fia, akinek adni kellett egy állást, de valós jelentőségű munkavégzés nélkül. Ez jól látszik abból, hogy Illés még Ádámnak azokat a döntéseit is megvétózta, amikor valamit kifejezetten kiadásra javasolt. Ekkoriban írja Ádám a pár megjelent kritikáját is – aztán felhagyott a szépirodalomra való reflektálással. Ezután már főleg csak filozófiai témájú esszékkel jelentkezik – kedvenc filozófusa Leibniz volt, akiről többször is írt –, de nagyon fontos társadalmi, irodalmi vagy éppen nyelvi kérdésekben is megnyilatkozik, legyen szó például antiszemitizmusról, emigrációról, az irodalmi realizmusról vagy éppen a humor nyelvi fajtáiról. Tanult ember volt, a budapesti egyetemen végzett, több nyelven olvasott és beszélt, így az ausztriai és a franciaországi emigráció alatt sem volt nyelvi gondja. A Kosztolányi-könyvtár felkutatásakor megtaláltam az ő könyveit is, ezek alapján mondhatom: széles érdeklődésű olvasó volt, szinte majdnem mindent olvasott, és élete végéig. Olvasta és jegyzetelte például az apjáról szóló könyveket is.

Lehet tudni, miért nem jelent meg Kosztolányi Ádámnak életében gyűjteményes kötete?

Mert nem volt az az alkat. Több visszaemlékezésben is feltűnik az, hogy Ádám okos volt, de nem volt kitartó. Vezér Erzsébet egyenesen azt írta róla, hogy az volt Ádám nagy baja, amiről persze nem tehetett, hogy szülei nem tanították meg dolgozni. Gyerekként mindent elé- és alátettek, el volt kényeztetve, ami egyrészt nem csoda, hiszen az egyik legjobb magyar író gyereke volt, másrészt Kosztolányi és felesége egymással versengve a rajongásig pátyolgatták őt. Ezért nem tudott nagyobb egységet alkotni, csak rövidebb terjedelemben, kisebb formákban. Ezért írt filozófiai esszéket, és nem rendszert, ezért írt aforizmákat, és nem regényt.

A tanulmányban azt írod, hogy Ádám „[j]ellegzetes alakja Budapestnek”, és Király Istvánt is idézed, aki szerint a világháború éveiben Kosztolányi fia levált egykori íróbarátairól, akik „lenézték, degeneráltnak, infantilisnek, debilisnek vélték” őt. Olvasva írásait, magányos, önmagával is perlekedő, komoly lelki és identitásproblémáktól gyötört karakternek tűnik. Hol csúszhatott meg, milyen jelei voltak hányattatásainak, társtalanságának?

Nehéz erre válaszolni, de az bizonyos, hogy születésétől kezdve nem volt könnyű helyzetben. És nemcsak azért, mert a Nagy Kosztolányi fia volt; aki ráadásul külsőleg is nagyon hasonlított hozzá. Ha szociológiailag nézzük, akkor egy nemesi származású, alapvetően konzervatív értékeket valló, katolikus apa és egy asszimilált zsidó származású anya gyermeke volt. Ráadásul egy költőé és egy színésznőé, aki így gyakorlatilag a születésétől kezdve a reflektorfényben élt: apja verseket írt és publikált róla, az újságok róla is cikkeztek, fényképeit közölték. Az első nagy törés a visszaemlékezések szerint négyéves korában történt nála – én pedig nem tudok nem gondolni arra, hogy ez az év nemcsak a Tanácsköztársaság kikiáltásának és bukásának éve, de annak is kezdete, hogy az apja egy antiszemita napilap politikai újságírója lett. Ádám persze kisfiú még ekkor, de nyilván érzékeli a helyzetet: tanúja lehetett az otthoni beszélgetéseknek, esetleg vitáknak, még ha nem is értette őket, de azt már bizonyára ő is észrevette, hogy a család addigi barátai elfordultak tőlük, sőt ellenséges hangulat veszi őket körül. Aztán az apa halála, majd pár évvel később a zsidóüldözés: ekkor már anyját és őt is másodrendű állampolgárként kezelték, menekülniük, bujdosniuk is kellett. Erről szól Kosztolányiné Tüzes cipőben címmel megjelent kötete, amelyben kegyetlen, túlzó őszinteséggel ír fia mentális gyengeségéről is – azaz ország-világ előtt kiteregette a saját fia legbelsőbb ügyeit; fenn is maradt egy levél, amelyben Ádám ezt, hogy is mondjam, erősen nehezményezi. És akkor még nem is beszéltünk a szülők pszichológiai kísérleteiről, amelyeket rajta folytattak. Ezek együttesen vezethettek oda, hogy a második világháború után egyre bezárkózottabb, egyre magányosabb életet élt – amikor pedig az ötvenes évek második felében nyugatra emigrált, szó szerint is egyedül maradt.

Aba-Novák Vilmos festménye Kosztolányi Dezsőnéről és Kosztolányi Ádámról

Kosztolányi Ádám íráskészsége vitathatatlan, ráadásul amolyan családi örökség is, hisz nemcsak nagynevű apja, de anyja, Harmos Ilona is írt szépirodalmat. Lehet tudni, hogy fiuk, noha látása, stílusa, ízlése és műveltsége is adott volt, miért hagyott fel a fikciós irodalommal?

Szerintem, és itt hangsúlyosan csak a magánvéleményem mondhatom, azért, mert történetesen éppen Kosztolányi Dezső fia volt, és ennek a tehernek nagyon nehéz megfelelni. Ádám nem is tudott. Képzeljük el, amit feltehetően ő is elképzelt, hogy kiad egy verseskötetet vagy egy novellagyűjteményt, és mindenki az apjához kezdi el őt hasonlítgatni. Ebben az összevetésben pedig nyilván elbukott volna. Talán volt egy kötetnyi verskézirata, ez azonban nem dokumentálható, én is csak úgy olvastam róla egy helyütt. Az biztos, hogy jelenleg ismert első publikációja éppen egy vers, amelyet még látott az apja, tehát bizonyos értelemben valóban költőként indult. De hogy ezenkívül egyáltalán foglalkoztatta-e a fikciós irodalom, azt nem tudom. Jele, nyoma nincs ennek: nem ismerünk tőle novellát, regényt. Más alkat volt. Nem történeteket talált ki, hanem gondolati jelenségeket írt le.

József Attiláról írott visszaemlékezésében olvasható, hogy a Tiszta szívvel költője „mélynek nevezte” Kosztolányi költészetét, „ellentétben Babitséval”, ő azonban „részint udvariasságból, részint meggyőződésből” ellentmondott neki. Árulkodó mondatok. Milyen volt az apjához fűződő viszonya, mennyire lázadt ellene, vagy hogyan próbált elmozdulni az árnyékából? Mit hozott magával Kosztolányi Dezső írói örökségéből?

Hát, nézd, lehet az apa ellen lázadni, de végső soron teljesen fölösleges vállalkozás. Ádám ráadásul kapott egy testamentumot, mely szerint, mivel ő a Kosztolányi név és a Kosztolányi-vérvonal egyedüli továbbvivője, vinnie kell tovább a Kosztolányi-szavakat és a Kosztolányi-nyelvet is. Hogy majd beszéljen apja helyett, ha ő már nem lesz. Beszéljen Kosztolányiként, sőt beszéljen Kosztolányiul. Ez nem kis teher. Talán az irodalomban az egyik legnagyobb. Ádám nem is tudta beteljesíteni, bizonyára nem is akarta, és ezért nem is akart hasonlítani apjára: ezért nem írt verseket, ezért nem írt novellákat, regényeket. Egyszer, élete végén közölt a Ludas Matyi című vicclapban pár bökverset á lá Kosztolányi alcímmel, mármint á lá Kosztolányi, azaz a nagy Kosztolányi, az apa, a Dezső, de ezek rém gyönge versikék, még viccnek is rosszak. Mindenesetre megpróbálta, de nem sikerült, meg talán csak pénzre volt szüksége. A könyv egyik kritikusa, Bán Zoltán András egyenesen kínosnak nevezi ezeket a viccesnek szánt rímpárokat, és alighanem igaza van: mosolygunk, de nem nevetünk rajtuk, vagy ha igen, keserű nevetés a miénk. Hát, így lázadt ő. A mélységet máshol kell keresnünk. Én az olvasói leveleit szeretem nagyon, és a – hogy is szokták mondani?, aham, megvan – tűpontos visszaemlékezéseit. Ő úgy volt Kosztolányi, hogy akart is, meg nem is akart az lenni, de hát az volt, csak egy, ahogy az apja mondta róla, „második kiadás”. Ez a Kosztolányi-metafora pedig mindenképp elgondolkodtató.

Kosztolányi család

Hogyan értékelte anyja írói szerepét, mennyiben befolyásolta Harmos Ilona személyisége tulajdon pályája alakulásában?

Ahogy mondtam, anyja Tüzes cipőben című naplóregényének megjelenése konkrétan megviselte és a padlóra küldte Ádámot, nem is tudott onnan teljesen felállni utána. Később Kosztolányiné írt egy drámát is, A fiú, ez a címe, és egy olyan fiúról szól, aki a megszólalásig hasonlít az apjára, akit az anyja nevel, és Borgos Anna értelmezése szerint túl szenvedélyes kettejük kapcsolata, már-már szinte az incesztus határán. Nem lehet persze kijelenteni, hogy referenciálisan teljesen megfeleltethető a darabbeli anya és fia Kosztolányinénak és Ádámnak, de több mint valószínű, hogy a darab is önéletrajzi ihletésű, mint Kosztolányiné regénye vagy novelláinak egy része. Az viszont bizonyos, hogy fennmaradt levelezésük egy nagyon-nagyon sajátos anya-fiú kapcsolat, ahol az okok és következmények relációja nem teljesen egyértelmű számomra.

Bár a kötet lapjai szinte még nyomdaillatúak, úgy tudom, előkészületben a következő kiadás. Szerinted mi indokolja a Kosztolányi-fiú iránt tanúsított érdeklődést?

Természetesen a szerző vezetékneve. Mindig is volt érdeklődés az író-költőgyerekek iránt. Petőfi Zoltánt szokták említeni mint első ilyet, akit az apja súlya, és a rá nehezedő társadalmi elvárás összeroppantott. Karinthy Gábor esete is közismert. Kosztolányi fiáról is mindenki hallott már, de körülvette őt az információhiányból eredő rejtélyes homály. Most gyűjtögetem össze levelezését, amely főleg az emigráció évei alatt született, ez is nagyon izgalmas anyag: egy olyan emigráns hétköznapjaiba pillanthatunk be, aki történetesen Kosztolányi Dezső fia volt.

Kiss László

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.