hirdetés

A mások élete

Terézia Mora: Szerelmes ufók, Magvető, 2018

2018. augusztus 4.

Terézia Mora legújabb elbeszéléskötete olyan, mint téli estéken távcsővel vizslatni a szomszéd ház lakóit. Figyelni, mit tesznek az ismerős idegenek, akikkel a közeli boltban vagy kávézóban már biztosan összefutottunk, sőt valamelyikükkel talán még köszönőviszonyban is vagyunk, mégsem sejtünk semmit az életükről. – Terézia Mora Szerelmes ufók című kötetéről Szilasi Flóra írt.

hirdetés

Terézia Mora legújabb elbeszéléskötete olyan, mint téli estéken távcsővel vizslatni a szomszéd ház lakóit. Figyelni, mit tesznek az ismerős idegenek, akikkel a közeli boltban vagy kávézóban már biztosan összefutottunk, sőt valamelyikükkel talán még köszönőviszonyban is vagyunk, mégsem sejtünk semmit az életükről.

Mora karakterei ott ülnek mellettünk a kifőzdében, előttünk rendelik meg az italt a bárban, szembejönnek velünk a zebrán. Azok a furcsa, mégis teljesen átlagos idegenek, akiket látva egy percre elmélázunk, milyen lehet mások élete. Mora elbeszélése itt a távcső, mely megengedi, hogyha csak egy pillanatra is, de belelássunk valaki fejébe, megértsük, min megy keresztül. Amit látunk, nem lehet más, mint a színtiszta igazság. Az ablakokból kiszűrődő barátságos fény nem meleg otthonok fénye. Átlagemberek többnyire hétköznapi, ennek ellenére vagy pont ezért rémisztő tragédiáival nézünk farkasszemet. Külső megfigyelőként vagyunk jelen, mintha a mi feladatunk lenne hangot adni a szereplők gondolatainak, kívülről megszólaltatni belső monológokat.

Elbeszélésenként egy-egy szereplő áll a fókuszban, csak a kötet címadó szövegében, a Szerelmes ufókban találkozunk több karakter gondolataival. Tim és barátnője, Sandy megismerkedésük óta elválaszthatatlanok, mindketten nagyban függnek Tim főnöke, Ewa jóindulatától: „Tim szereti Sandyt és kedveli Ewát, jobban, mint egy főnököt, mondjuk, úgy kedveli, mint egy nagynénit, és jobban érezné magát, ha ezek nem gyűlölnék egymást. Sandy nélkül nem tudja elképzelni az életet, Ewa nélkül pedig nem tudná befejezni a képzést." Ez a három elbeszélő váltja egymást, ugyan nem párhuzamosan, mégis együtt, mintha egy társaság kollektív tudatába nyernénk bepillantást, amelynek tagjai újra és újra megfogalmazzák, mit jelentenek egymásnak, eljutva a belátásig, hogy senki, még egy gondoskodó másik sem véd meg minket saját bizonytalanságainktól, nem csillapíthatja félelmeinket.

Mora témái sokfélék, találunk itt szakítást, autóbalesetet, eltűnést és halált, a legmeghökkentőbbek mégsem maguk az események, hanem a mindent átható kilátástalanság. Legutóbbi műveihez, Az egyetlen ember a kontinensen és A szörnyeteg című köteteihez képest kevésbé tragikus életképekkel találkozunk a Szerelmes ufókban, a felütések és a szövegek hangvétele azonban továbbra is dermesztő és hátborzongatóan ismerős. Mora alakjainak származása és jövőképe csak a karakterek megismerhetősége miatt fontos. Sem a honnan jött, sem a hová tart kérdéseknek nincs jelentősége – kivéve, ha az adott figura a múltba nyúl vissza jelene igazolásáért –, csak a jelen van, amiről akarva-akaratlanul is egy Örkény-klasszikus jut eszembe: „Mindnyájan a semmiből jövünk, és visszamegyünk a nagy büdös semmibe."

Terézia Mora alakjai problémákkal küzdenek, próbálják elkerülni a várható rosszat, túlélni, átvészelni a nyomasztó napokat, amelyek monotonitását csak egy-két jó pillanat szakítja meg olykor. Azt gondolják, nem olyan sötét ez, mint amilyennek látszik. A legtöbbjük számára a várakozás nem szenvedést jelent, hanem a természet rendje. Lázadoznak néha, de az idő nagy részében folynak az árral. A Szerelmes ufók szövegeinek szervezőelve az egész kötetet összefogó fájdalom: a magány, a társas magány. Nemtől, életkortól, társadalmi helyzettől és személyiségtől függetlenül minden karakter sóvárog a megértés, az intimitás, a segítség után. Még a Például a gepárd című elbeszélés Erasmus Haasa is, aki tudatosan zárkózik el a külvilágtól. „Nem kaptok el, ezt az időt igazi hazámban: a piálásban és tévézésben töltöm" – mondja, és még akkor is tartja magát a vállalt magányhoz, amikor egyedül, a saját lakásában balesetet szenved. „A telefont bekapcsolni olyan érzés volt, mint egy vereség elhamarkodott beismerése. Akkor inkább a sors kezében lenni. Ha így, akkor így. Ha itt kell elvéreznem, akkor legyen így" – halljuk a monológot. A félig eszméletlen állapotban megfogalmazódó gondolatok viszont mintha arról árulkodnának, hogy mégis hiányzik valami. Vagy a kötet első, A hal úszik, a madár repül című elbeszélésében felbukkanó Marathon Man esetében, aki ugyan mindig magányos farkas volt, és látszólag teljesen elégedett szerény életével, miután kirabolják, hiába harcol és üldözi a tolvajt a fél városon át, hiába lépi túl saját határait, a végén kénytelen belátni, hogy segítségre van szüksége.

Egyes novellákban egyenesen a magány válik főszereplővé. A Perpetuum mobile elvált édesapja, Tom története talán a tökéletes példa: ő az, aki csak minden második hétvégén találkozhat a fiával, az egyetlen emberrel, akivel valódi kapcsolata van. Látni, hogy többre vágyik, hogy nem volt ez mindig így, hogy voltak boldog évei exfeleségével, akit még mindig gyűlöl, csak úgy emlegeti, „a gyerek anyja". Látni, hogy vannak kiugrási kísérletei, megpróbál jóvá tenni régi hibákat, a végén mégis ugyanúgy egyedül marad, számolva a napokat, míg újra láthatja a gyerekét.

Nem csak a magány azonban, ami összeköti a szereplőket és történeteiket, hanem az állandó identitáskeresés és megújulni vágyás. A szövegek időkezelésének köszönhetően az olvasó akkor kapcsolódik be, amikor a szereplő életében felcsillan egy új remény. Azt hihetjük, bekövetkezik a nagy változás, tanúi lehetünk egy karakter fejlődésének, a sors jóra fordul, általában azonban minden marad a régiben, és megy tovább a megszokott kerékvágásban.

Olykor mégis felsejlik egy halvány reménysugár. Például az Ella Lamb Mullingarban című elbeszélésben, Ella, a fiatal anya esetében, akinek hosszú idő után úgy tűnik, alkalma adódik magához venni kisfiát, akit addig a nagyszülők neveltek. A történet nyitva marad, az író a képzeletünkre, hangulatunkra, természetünkre bízza Ella sorsát. Létezik-e tehát egyáltalán karakterfejlődés? Sőt, az igazi kérdés az, képesek vagyunk-e mi, emberek a változásra?

A kötet egészében mégsem vált ki szomorúságot, inkább megrendít. Mora a tőle megszokott pontossággal festi le szereplője és/vagy elbeszélője valóságát. Legyen az nyomorgó művész, egy hotel recepciósa vagy egy doktorandusz: az ő szemükön keresztül az ő igazságukat látjuk, az emberi lét apró szépségeivel és nyűgjeivel, komplexusaival és sérüléseivel. Mora a modern ember elé tart tükröt. Kertelés nélkül kimondja: ezek vagyunk mi. Régi, örök érvényű igazságokat fogalmaz meg az emberi jellemről, természetünk, problémáink hasonlóságairól és különbségeiről. Olykor idilli, máskor brutális korrajz. Idilli abban az értelemben, hogy valójában mindenki a jót, ugyanazt a békét és megnyugvást áhítja, brutális pedig úgy, hogy ezt mindenki csak saját magának akarja. Itt zárul be a kör. A távcsővel kémlelt szomszédok ugyanis csak addig érdekelnek minket, amíg saját szerencsétlenségünkön, magányunkon merengünk, valójában azonban csak az idilljükre és nyugalmukra vágyunk, a személyiségük hidegen hagy.

Terézia Mora: Szerelmes ufók, Magvető Könyvkiadó, 2018, 224 oldal, 3499 Ft

Szilasi Flóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.