Hartay Csaba: Medvesztori

Unalmas volt a táj. Madár sehol az égen. Néhány érdektelen felhő vonult, de az is felejthető. Ugyanolyan fák, tipikus dombok, egy elcsépelt szikla, s a szikla tövében a már kikövetkeztethető barlang, melynek szájánál testes medve hevert. Mintha megérezte volna, hogy róla van szó, felébredt, leporolta bundáját, majd pár perc múlva eljutott tudatáig a tény, hogy ő bizony benne van egy történetben. Gyorsan meg is fordult, ki szerepel még rajta kívül, de sehol senki, a nyuszika meg a róka nyilván valami új vicc szereplőválogatására mentek, de ez egy másik történet. Topogott a medve, négykézlábról két lábra állt, ordítva brummogott, produkálta magát, hátha létrejön egy fordulat a történetben, körbetekintett még párszor, de semmi bonyodalom. Már kezdett egy kicsit nyugtalankodni, hogy itt valami nem stimmel, gyanús, hogy nem akar semmi különös bekövetkezni. Már-már úgy érezte, személye a történet rovására megy, elkezdte önmagát okolni, amiért ilyen szimpla mackó ő, uncsi az egész élete, gondolta, s egy óvatlan pillanatban beosont barlangjába, mintegy kibújva a történet alól. Csakhogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Odabent a barlangban dörgölőzött, vakarózott, forgolódott a medve, csak-csak érezte, hogy ebből a történetből nem lesz könnyű kisurrannia. Nagy felháborodására a barlang mélyén újra rávilágított a történet. A medve dühében toporzékolt, hörgött, dobálta magát a nyirkos félhomályban, de a történet nem tágított, körbevette a barna bundást, mint piskótát a Katica tej tortabevonó. Alig telt el pár perc, a nyuszika meg a róka visszatértek a szereplőválogatásról, s meglepetten álltak meg a barlang bejáratánál, kívülről figyelve a medve magánszámát. Segítsetek rajtam, gyertek be ebbe a történetbe, könyörgött nyuszikáéknak a medve, de ők bölcsen visszautasították az invitálást, mondván, nem, mackó, ez a te sztorid, a te harcod, játszd végig egyedül. A medve előmászott, majd annyit mondott kissé bátortalanul, hogy méz. Mancsával még bizonytalanul intett egyet a távozó rókának és nyuszikának, de azok rá se hederítettek. Vígan szotyoláztak, elő-elővéve közben mobiltelcsijüket, reménykedve a győzteseknek kijáró sms-ben, hátha ők nyerték meg a Megavicc főszerepét, nem pedig a szomszéd erdő rühös rókája, vagy a hetedik dűlő utáni harmadik búzatábla beszari nyulai. Szóval méz, mondta a maci, de ez elég snassz, mármint a történet szempontjából. Közhelyes, érdektelen, ingerszegény, tipikus puha macika vagyok, hajtotta le fejét, majd lehunyta szemét. Eltelt így huszonhárom perc. Azt hitte a kis sunyi maci, hogy mire kinyitja szemeit, huss, a történet lelécel. De nem, még itt van, fókuszban ő, a medve, a történet nem adja fel ilyen könnyen, tartja magában a lelket, hogy csak lesz még valami használható anyag ebből a mindeddig lapos medvesztoriból, hiszen elvileg ez a szimbolikus, pohos állat bármikor előrukkolhat egy örökérvényű, kerek igazsággal. De nem. Minden elveszett. Eszement ordítás rázza meg a környéket. Elég volt, tele van a tököm, nem bírom tovább, beleőrülök, vége, rimánkodott a zaklatott maci, majd a megszabott terjedelemnek köszönhetően varázsütésre vége szakadt a történetnek, s a medve boldogan élte tovább mézédes napjait, örökre eltűnve az olvasók árgus szemei elől.

***

Kálmán Mária: KÁR!

A madarak már régóta vitatkoztak arról, hogy melyikük hangja a legszebb. „Az én egyedülálló énektudásomhoz kétség sem fér, ezt már Andersen úr is megírta” – érvelt, ellenkezést nem tűrő hangon a Fülemüle. „Ettől van úgy oda? Az én hangomról, La Fontaine úr költeményt írt!” – replikázott a Holló. „Én viszont mindkettőjüket tudom utánozni” – hangoskodott a Szajkó. Látta a Bagoly, hogy ebből, hamarosan tollfosztás lesz, hát bölcsen, azt javasolta, rendezzenek hangversenyt, ott majd eldől, kinek van a legszebb hangja. Az ötletet egyöntetű tetszés fogadta, csak az időpontban nem tudtak megegyezni. „Mi a telet, idén is Dél-Európában töltjük, februárig semmiképpen nem érünk rá.” – kényeskedett a Pacsirta. „Mi februárban még Marokkóban, vagy Algírban leszünk” – közölte, a mindig elegáns Fecske. „Marokkó és Algír már nem divat – legyintett a Seregély, akit régóta irritált a Fecske hibátlan frakkja, s kapott az alkalmon, hogy divatügyben kiokíthatja. „Évek óta Tunéziában nyaralunk.” A Bagoly épp közbe akart szólni, mikor a Varjúnak az, a hirtelen ötlete támadt, hogy rendezzék meg, másnap a hangversenyt. Nosza, lett erre hatalmas felháborodás. Mi az, hogy másnap? És a felkészülés? És a gyakorlás? Végül nagy nehezen megegyeztek a következő hétben, s mindenki nekilátott gyakorolni. Kora hajnaltól késő estig trilláktól, füttyöktől és tilliliktől visszhangzott az erdő, csak a Varjú nem gyakorolt. Öreg volt már, sovány és kopasz is. Fájós lábain ide, odatotyogva, hallgatta a próbákat. A helyi tévécsatorna szemfüles tudósítója meg is kérdezte, mit fog énekelni a versenyen. A Varjú mélyen a szemébe nézett.

- Tud Ön titkot tartani?

- Hogyne! Csatornánk fő specialitása, hogy felkutatjuk a titkokat, aztán megtartjuk magunknak.

A Varjú erre közelebb hajolt.

- Nem fogok énekelni! Nekem ugyanis nincs hangom.

- De hát, akkor mit fog csinálni?

- Sajnálni fogom. Azt mondom majd, hogy „kár!”

A tudósító, csodálattal vegyes tisztelettel nézett a Varjúra.

Elérkezett a nagy nap. A tisztáson ott tolongott az erdő apraja-nagyja. Rokonok, barátok, szurkolók és ellenszurkolók, és a nagytekintélyű zsűri, melynek elnökévé a Baglyot választották. És úgy lett, ahogy az öreg, sovány és kopasz Varjú mondta. Mikor a sok tehetséges, szép és fiatal versenyző után, fölsántikált a színpadra, sajnálkozva széttárta petyhüdt szárnyait, és csak annyit mondott:

- Kár! Nagy kár!

A produkciót dermedt csönd fogadta. Aztán a Bagoly, szólásra emelkedett:

- A „Nagy kár”, egy egész generáció életérzését fejezi ki, mély, empatikus átéléssel. Ez a drámai tömörség, engem meggyőzött. Gratulálok!

A többit elsodorta a közönség kirobbanó hangorkánja. „Brávó”-k, „vivát”-ok és „hogy volt”-ok kaptak szárnyra, a sértett énekesmadarakkal együtt, akik csapatostól hagyták el a verseny helyszínét.

A következő hónapok lázas forgatagában, a Varjút a tenyeréből etette a média. Állandó műsorvezetője lett egy kereskedelmi csatornának, tárgyalt kiadóval, és lemezstúdióval, az egyik hetilap pedig, „Hangképzési tanácsadás” címmel rovatot indított a számára. A tyúkok, Varjú-fanklubokat alakítottak, és hamarosan, „Szeretünk Varjú!” feliratú madáretetőket dobtak piacra. Népszerűsége csúcsán, megszületett a Polgári Törvénykönyv módosítási javaslata, miszerint, törölni kell a törvény szövegéből, minden kár-ral kezdődő szót, (úgymint károkozás, kártérítés, kártalanítás), mert a „kár” szó, új értelmet nyert a Varjú által.

Ezalatt, sovány és kopasz hősünk, a sok celebédtől és vacsoracsatától szépen kigömbölyödött, és meg is tollasodott.

Tanulság: És mégis mozog a Föld! Vagy valami hasonló.

***

Tasnádi Emese: Az ágyi poloska és az ember

Leszállt az éj, gyorsan jött ma a sötétség, s hamarost lett öregeste a szobában. Mámi nem tudta pontosan megítélni, rossz volt a szeme, pedig szűkítette is, hogy jobban lásson. Lassan forgatta a fejét, karmos végű, tapadókorongos lábaival óvatosan araszolt előre a szűk résben, a Révai Nagylexikonban. Ez volt a kedvenc könyve, dohos lapjai között érezte igazán otthon magát. Lassan két éve már, hogy bele költözött, ismerte minden egyes oldalát. Bár éhes volt, tápcsatornája már majdnem teljesen kiürült, azért egy kis időre megállt az 135. oldalon, s álmodozva gondolt arra a meleg, nyári estére. Házassági évforduló volt. Aranylakodalom. Itt volt az egész nagycsalád. Az éjfélt kicsit túlhaladva már mindenki nyugovóra tért. Mámi ekkor indította el népes családját, kiadva az utasítást: „Nyak, boka és csukló, embervérből ott a jó! Tapadj, szídd! Tapadj, szídd! Te is Lajoska, itt az ideje, hogy magadra szedj végre néhány dekát! Ha soványan jössz vissza, én esküszöm, kitagadlak! Még egy ilyen élhetetlen gyerekem nem volt, pedig már 3599-t felneveltem. Csak ez az egy lett ilyen nyápicfajta, pont, mint az apja!” S a népes poloska család ellepte a lakást, s dolgozott szorgalmasan egész éjen át. Reggelre vöröslött a tapadókorongok helye, s vakarózott az ünneplő család apraja, nagyja. Mámi fátyolos, könnybe lábadt tekintettel emlékezett vissza arra az estére, majd bicegve tett néhány lépést. Ízelt lábait húzta már a csúz, s köhögött is, meg vért köpött. Csóválta is a fejét: „ej, Mámi, bolond vénasszony, hát hogy pazarolhatod azt a drága nedűt?!” Közben éjfélt ütött a kakukkos óra, s a fakakukk fáradtan vánszorgott ki az ajtaja elé, halk, recsegő „kukukk, kukukk” telt csak ki belőle. Máminak azonban ez is elég volt, hogy megrázva magát ráncos testét kihúzza, szívókorongját, s tisztességben megőszült, büszke, öreg fejét előreszegve elinduljon az éjszakába. Bélus, a legidősebb fia, tartotta a Lexikon nehéz, szakadozott fedelét, míg leugrott a padlóra. Mielőtt elindult volna a hálószoba felé, visszaszólt: „indíjjad a többieket is! Mingyá’ hajnalodik, s oszt éhen ne maradjatok nekem!” Bélus, csak kurtát bólintott, mivel szűkszavú egy poloska volt, ágyi poloskákhoz mérten tán túl szűkszavú is. Mikor még kicsinyke volt, aggódott is az anyja, hogy baja van ennek a gyereknek, s vitte a szomszédékho’, a professzorék lakásába, mert ott lakott a Nagy Tudású Minden Ágyi Poloskák Atyja, az ősz, öreg bölcs Poldi. Poldi megtapogatta a kis Bélust, megforgatta, kicsit meg is nyalogatta, aztán csak annyit mondott: „ilyen egy fajta!” Mámi ekkor megnyugodott, s a Bélussal nem is volt soha gond, hallgatott rá mindenki, főleg, mikor csak némán nézett, s szavát se lehetett venni. Most is az intésére elindult az egész népes nagycsalád, ki erre, ki arra. Bélus egy darabig számolta őket, aztán csak legyintett: „annyi, amennyi! Osztán majd visszajön valamennyi!”

Az ember nyugtalanul aludt már napok óta, sőt hónapok óta. De most, hogy így félálomban vakarózott, be kellett magának vallani: évek óta. Ez az átkozott vakaródzás, csak ez ne lenne! Egyre jobban kínozta, s testén egyre több volt a piros folt. Volt már orvosnál, többnél is. Az egyik azt mondta a kemény víztől van, az szárítja a bőrét, a másik szerint a tojás az oka. Így először a fürdésről szokott le, aztán a tojásról. S utána sorban mind a többiről: a tejről, a lisztről, a keményítőkről, az E123-ról, az E34-ről, az E627-ről, majd a kukoricáról, a szójáról, az árpáról, a komlóról (ez utóbbit nagyon bánta, mert a kedvence volt a sör). S végül nem maradt már neki semmi más, csak a kadarka. Az asszony közben mosószert váltott, meg tusfürdőt és aztán öblítőt is. Vett sok kence-ficét, s kente az aloe verát is kilószám az urára. Semmit sem ért! A sok orvos se tudta megmondani, hogy mitől a piros folt, a vakarás! Ment aztán a vajákos asszonyokhoz is, de hiába. „Jaj, de viszket, az Istenadta!” – Ült fel nagyot nyögve az ágyon, s kaparta, amíg a vér nem serkent már. Kín öntötte el arcát, s szeme, a tehetetlenség okozta dühtől könnyben úszott. Ekkor pillantotta meg az ágy végében az öreg poloskát, aki mereven nézte őt. Mámi bólintott egy aprót, s halk, öreges hangon csak annyit mondott:

„De nagy mulya vagy, te ember!”

Hartay Csaba, Kálmán Mária, Tasnádi Emese