hirdetés

A mentális Róma

Nagyvizitben Péterfy Gergelynél II.

2010. október 2.

Beszélgetés Péterfy Gergellyel a konfesszióról és (kon)fikcióról, a Pannon meséről és a történelmi regényről, egy belakott házról és a megélt időről, az írói penzumról és a szerencsés csillagzatról. A következő három évről igen is és nem is. - A nagyvizit második részét olvashatják.

hirdetés

Péterfy Gergely: Számomra az antikvitás egyáltalán nem elmúlt dolog. A barlangrajzok viszonylag réginek tűnnek, de a 2000-3000 éves dolgok nagyon friss ügyek. Nekem ez nagyon közel van, akár tájban is. A kert végében római romok találhatók: a Duna-parton római őrtorony. Ez az én mentális Rómám, roppant fontos tudati tartományom. Nagyon szeretem a létezésben is észrevenni az el nem múló múlt szekvenciáit. Például, hogy pont az előbb ért véget az első kazetta, ez nekem kifejezetten tetszik. Tetszik, mert szükségszerű. A múltnyomokat mindig látom az életben, és tapasztalom is őket. Nekem az írás kommunikáció egy olyan univerzummal, ahol egyrészt szövegek vannak, másrészt szellemek vannak. Én ebből a sokágú dialógusból hozom le azt, amit megírok. Mert egészen biztosan tudom, hogy nem tudok írni…

Jánossy Lajos: …a mediális helyzetről beszélsz?...

Szegő János: … vagy az írásról mint készségről?...

PG: Egyrészt készség szintjén se tudok írni, meg gondolataim sincsenek. Médiumhelyzetnek is mondhatod! Mindig elcsodálkozom, amikor valami az eszembe jut, mert érzem, hogy nem nekem jutott eszembe.

JL: Tekintve, hogy ismeretelméletileg nincs is olyan, hogy „nekem.”

SzJ: Az írás lélektanában az egyik alapmotívum a fikció, a teremtés, a másik pedig a konfesszió. Visszatekintve meg tudod állapítani, hogy amikor elkezdtél intenzívebben írni, akkor melyik lélektani rugó volt a meghatározóbb? A vallomásosság, hogy megírni valami olyat, ami eleve a tiéd, vagy pedig kitalálni egy másik, saját világot?

PG: Ez állati érdekes és lényeges kérdés. A konfesszió oldala nagyon kényelmetlen és szűk, ha úgy vesszük: konfekciós ruha volt nekem. Én a (kon)fikcióban kezdtem el jól érezni magam. Ugyanakkor elkerülhetetlen volt, hogy egészen ifjan számot ne próbáljak adni arról a gyerekkorról és azokról a barátságokról, amelyekről beszéltünk. A B oldal ebből a szempontból kicsit elhamarkodott könyv, már ami az elbeszélt anyagot illeti, hiszen jószerével azon melegében írtam, amikor még azt sem tudtam, milyen egy nem-fikciós történet. Könyvekből ismertem a világot persze, s azt vetítettem vissza, amit a könyvek által megtudtam. Rajtam és körülöttem akkor jószerével még semmi nem teljesedett be, még semminek nem jött el a következménye, még nem kellett isteni erőknek beavatkozniuk, és fordulatok sem borították fel a terveket. Furcsa dolog, de most, negyven egynéhány évesen tapasztalom meg először, milyen az, amikor a történetek végbemennek körülötted és rajtad, pláne, amikor véget érnek. Húsz évvel ezelőtt sokkal inkább hittem abban, hogy a történetet az emberi jelentésadás kreálja. Most, hogy tényleg történnek körülöttem és velem dolgok, némi riadalom vett rajtam erőt. Huszonévesen még csak egy nagy levegőt kellett venni, és az önéletrajzi adatot belegyömöszölni egy olyan viszonylag rafinált struktúrába, mint A B oldalé.
De azt, hogy igazán megáll a lábán egy struktúra, azt először a Halál Budán kapcsán éreztem.

JL: Ez az első olyan könyved, amelyben – ilyen értelemben legalábbis – jól érezted magad?

PG: Igen. Bár a Bányató narrációjában is jól éreztem magam.

JL: A Tűzoltó formátlanságában is jól érezted magad.

PG: Igen, de ott a struktúra félresikerült. A fikcióépítés örömét, meg hogy ez rajtad is kívül áll, most a Pannon mese írásakor veszem észre. Van egy figura, a Szellemfejedelem, akinek meglékelik a koponyáját, és most esett le, hogy ez döbbenetesen rímel arra, ami Balázzsal történt. A fikcióépítés végtelen városnak tűnik, ugyanakkor hirtelen, egy-egy ponton átszakad a járószint, és beszakad az ember egy másik városba, saját Rómájába, mint a Fellini-filmben a metróépítésnél abba a bizonyos antik terembe.

JL: Az lehetséges, hogy a pro forma mesekönyv valójában többrétegű freskó, a Misikönyv fordulópont ebből a szempontból?

PG: Ott történt meg, hogy az a fajta anyagszűke, amitől féltem a fikciónál, valamelyest elmúlt. Bizonyos fokig szükségszerű, hogy a megélt és megtapasztalt, ezerszer végigrágott eseménysor a papíron még sovány vázként is teljesebbnek és artisztikusabbnak tűnik egy még oly kimunkált fikciónál, és beletelt egy időbe, ameddig sikerült kiküszöbölni ezt az érzékcsalódást. A dolog nálam az apróságoknál, a részleteknél fordult meg, és itt is, mint oly sok minden másban, megint Tolsztoj segített: a tapinthatóság, szagolhatóság, az érzékelhetőség megteremtése billentette helyre a dolgot, és az az eljárás, hogy a sok apró tárgyiasság egy roppantul kitágított horizont előtt mozog. Ugyanakkor félek a mai napig minden következő fejezettől és fejezetnél, méghozzá attól, hogy miből is fognak állni a mondatok, mert már mondtam, hogy nincsen semmim…

SzJ: De közben mindened van, a betűkből kijöhet a Háború és béke is.

PG: Mindig azzal a belátással kezdek az íráshoz, hogy totálisan fegyvertelenül és nincstelenül állok az ügy előtt. A Misikönyvben kezdtem azt megtanulni, hogy milyen anyaggazdagság tud egyszercsak kibomlani ebből a nincstelenségből. A konfesszió oldalán azt hittem, több van, és kiderült, hogy az a kevesebb.

SzJ: A Halál Budánban pedig a dokumentumoknak lesz fikcióértéke, és a fikcióból is dokumentumot tudsz csinálni. A történelmi valóság képzelete gazdagon rétegzett. A tavalyi Körképben megjelent egy novellád (Ujjgyakorlat) meglehetősen valóságos miliőben. Az fikció?

PG: Igen. Ott az egyes szám első személyű elbeszélés moll-tónusa izgatott, ahogy a felnőtt elbeszélő a gyerek látószögét veszi fel, és egy olyan szoba, belső tér megteremtése ebből a hangnemből, ami képes talán tényleg a bőr alá hatolni. Nem te vagy az első, aki pont ennél a szövegnél feszegeted ezt a kérdést. Talán annyira sikerült túlállítani benne a valóság illúzióját keltő effekteket, hogy képtelenségnek tűnik, hogy fikció képes legyen ezt teljesíteni.

SzJ: A Bányatónál mi volt meg először? Az attitűd vagy a narráció?

PG: A narrátornak az „ott is van, nincs is ott” helyzete érdekelt. Az eldöntetlenség, a lebegtetés mondatokra tett hatása. Hogy milyen fura mondatok jönnek ki, ha az egyenes beszédből átmész függő beszédbe. Az optikaváltás volt a lényeges, utána már jött magától a történet, nagyon különös volt írni, mert egy mondattani, elbeszéléstechnikai koncepció, egy megszorítás – ahogy ezt már sokszor olvastam, de még sose tapasztaltam – elkezdi teremteni az anyagot maga körül. Ott ugye a központi fogalom az ideiglenesség, törvénytelenség, és ez egyrészt a mondatok lebegtetésében, centrum-nélküliségében mutatkozik, másrészt az emberi viszonyok és a világtapasztalat esetlegességében. Ezért lehetett alkalmas a könyv arra, hogy német fordításában Kelet-Európa metaforaként olvassák.

JL: A Bányató esetében a nyersanyag is fontos, annak a vidéknek a mitológiája, ahol most ülünk.

PG: A kiindulópontoknál fontos egy-két valós figura hanghordozása vagy egy kulipintyó látványa, a ruhák, a horgászbotok, a groteszk szerelmek.

SzJ: Ahogy zúg a rádió a bódéban, melegítik a hamburgert a mikróban.

PG: Látod, ez érdekes, ilyen egyáltalán nincs benne, de belehallod, és most, hogy mondod, nekem is úgy tűnik, hogy ott van hátul valahol, eldugva egy mondat mögött. Nyilván a szöveg erős metaforikussága kelt ilyen sajátos interferenciákat.

SzJ: Saját szövegeiddel milyen viszonyban vagy? Mennyire olvasod vissza, újra a saját műveidet?

PG: Egyáltalán nem olvasom magam vissza. Nincs kedvem. Ezek bizonyos fokig olyan dolgok, amelyeken hogyha egyszer túljutok, akkor már nem szívesen térek vissza abba a pszichikai-mentális állapotba. Visszafajzás lenne a törzsfejlődésben, de azért nem árt ilyenkor tetten érni az üdvtörténeti elgondolás eleve hamisságát. Ebből az ember nem nő ki, és perverzióként értelmezi az inverziót is. De ez lehet, hogy csak illúzió a részemről, és valójában más miatt ódzkodok a visszaolvasástól. Hozzátartozik, hogy ilyen értelemben nem vagyok nárcisztikus alkat: ennél öngyűlölőbb vagyok. Nem tudom kívülről saját magamat. Inkább belülről dolgozom az ügyön. És először a hibákat veszem észre. Arra áll a szemem egyszerűen. Nekem iszonyatos erőfeszítés lenne például egyszercsak átírni a Bányatót. De ha úgy tetszik, a másik oldalról azt is lehet mondani, hogy nincs önfegyelmem. Ez olyasmi, mint egy régi szerelem: nagyon jó volt persze, de közben borsódzik a hátad a gondolattól is, hogy megint hozzányúlj a megunt nőhöz.

JL: Minek értél a végére?

PG: Ez a codex onlineus. Pannon mese lesz talán a címe, de még nem vagyok benne biztos. Szavaztatom a címet a Facebookon. Az egészet online közegbe dobtam be, kíváncsi voltam, hogy sül el, és nekem nagyon megtetszett ez az íz. Jól használható ez a médium. Bejárattam egy olyan módszert, ami életrend, regula saját eszem és lelkem karbantartására; ez a heti penzum. Illetve nem a penzum, hanem a penzum mániákus betartása. De hát mánia nélkül nem is tudnám csinálni, időnként elkél a mániákusan feszesen tartott írói ritmus. Szeretném ezt a lendületet átvinni a következő könyvre, az Angelo Soliman-regényre. Lehet, hogy nem megy majd, de érzem a lehetőséget. Az új regény is erősen fikció lesz, de ugyanakkor ez is tele van szellemekkel, kísértetekkel, élő halottakkal. Egészen démoni történet egy egészen démoni barátságról. Benne vannak azok az alaphangok, amelyek a Halál Budán tonalitását biztosították, és a Pannon mesében is megszólalnak. Közben egészen máshogy akarom megcsinálni. Ilyen értelemben nekem nincs, és most már valószínűleg nem is lesz olyan hangom, ahogy mondjuk Krúdynak vagy Mándynak volt. Illetve van. Tehát majdnem minden könyvben új tónust találok ki, vagy ugyanahhoz a hanghoz új tónusokat keverek. Nem tartom magamat egyfajta stílushoz, de arra törekszem, hogy egy könyvön belül sikerüljön egységben tartanom a hangot. Úgy veszem észre, ez sikerül is. A Soliman-regény után nem szeretnék több „történelmi regényt” írni. Itt az idézőjel fontos, mert ezek nem történelmi regények.

JL: Azzal lehetne tájolni ezeket a „történelmi regényeket”, ha mondanál egy-két könyvet vagy szerzőt, akinek a történelemszemlélete és időtapasztalata közel állt hozzád.

PG: Ha időtapasztalat, akkor Szerb Antal.

SzJ: Én Kemény Zsigmondot is mondanám.

PG: Vagy Kemény, ott a Lajos által említett történelemszemlélet roppant fontos! Tehát még egy ilyet akarok írni, és utána másféle könyveket szeretnék írni.

JL: Azokról tudsz valamit?

PG: Nem.

JL: Csak azt, hogy mások lesznek.

PG: Igen.

SzJ: Megint elővennék egy duális szerkezetet. Pályád során a szépirodalom mellett időről időre vállalsz alkalmi munkákat, ahol alkalmazott író vagy: főként a forgatókönyvekre gondolok. Ezeket elsősorban egzisztenciális okból vállalod el, vagy külön izgat, hogy mit tudsz kihozni egy-egy zsánerműfajból? Egyáltalán el tudod-e választani ezt a két profilt?

PG: Fogas kérdés. Megélni. Nekem már az is nehéz volt, hogy írás mellett tanítottam, pontosabban a tanítás mellett próbáltam írni. Mondjuk a filmek, színdarabok, tévésorozatok írásakor mindig találtam valami örömöt, valami apró problémát, megoldandó kihívást, amivel el tudtam magamat szórakoztatni. Annyira hedonista vagyok, hogy ha valamiben nem nyerek élvezetet, nem találok örömöt, akkor mindegy, mennyit fizetnek érte, kidobom az ablakon. És kész. A filmekkel jól jártam. A Bányatóból filmet írni az véletlenül remek munka volt. Azért, mert tök más sztorit írtam a filmbe, és a rendezővel, Paczolayval megtaláltuk a közös hangot. Az jól sikerült. A legutóbbi kommerszfilmet is szerettem írni. A Kalandorokat is szerettem írni. Meg jó dolog együtt dolgozni másokkal, felüdülés.

SzJ: Neked az írás térben, időben hogy helyezkedik el? Dolgoztál azon külön, hogy kialakuljanak az írói szokásaid?

PG: Borzasztó sok küzdelembe került, mert mérhetetlen sok idő ment el arra, hogy egyáltalán eljussak odáig, hogy írjak, hogy legyen kedvem írni. Ehhez körülmények kellenek. Ezt a házat most sikerült teljesen belaknunk, pedig már évek óta felépült. A gyerekek kicsik voltak, Miskolcra jártam tanítani. Iszonyatos nehéz volt magamat úgy összerázni, hogy alkalmas legyek a legfontosabbnak érzett feladatomra. És most – remélem legalábbis – egy szerencsés csillagzat alatt vagyok. Vagy szerencsés csillagzat van fölöttem, attól függ, honnan nézzük. A körülményeim és a képességeim – nagyjából – harmóniában vannak, és ez pokoli sok szenvedésbe került, és ráadásul bármikor elveszíthetem, és akkor kezdődik elölről a küzdelem. Most talán ehhez találtam egy olyan tárgyat, formát és műfajt, a Pannon mesét, ami engem borzasztóan érdekel. Érdekel a közlés medialitása, az online megjelenés, és érdekelnek azok a konfliktusok, amelyekbe a szereplőket – magam helyett – bevittem. Ezt a történetet delejező színezni, élvezem a nyelvét. Emma leányommal lélegzetvisszafojtva, izgatottan követjük a történetet, tulajdonképpen hétről hétre én magam is meglepődöm, hogy milyen fordulat következik be. A rutin pedig az, hogy egész álló nap: reggel, délben, este folyamatosan ezen a histórián gondolkozom. Rengeteg mitológiai, történeti és történetelméleti munkát olvasok mellé. Baromi érdekesek. Legutóbb a germán kultuszokról olvastam például, de bújom a történetfilozófiát és a nyelvészetet is.

SzJ: A filológia és a széppróza között meglehetősen sok szabad műfaj kínálkozik. Szerb Antalt említetted az előbb. Az esszéírás különösebben nem motivál Téged?

PG: Nem idegen tőlem az esszé gondolata, de ehhez még éppen nincs kedvem. Most annyira izgat egy-két dolog. Nem is egy-két dolog ez, hanem három év! Annyira látom előre, hogy mit akarok írni. Közben mással nem akarok írás-szinten foglalkozni. Ha két dolgot írok folyamatosan, azért az nagyon meg tud zavarni. A forgatókönyv és a regény még csak-csak megfér egymás mellett az íróasztalon, meg a fejemben. Ott még semmi komoly baj nincs. Az egyik rutin, konvencionálisabb kódhasználat, így nem árnyékolja le a fikciós prózát. De egy tudományos munka önfegyelme és energiaszükséglete totálisan összezavarna. A doktori disszertációmat (Angelo Soliman és Kazinczy Ferenc barátságáról) is szeparáltan írtam, ez egyben előmunkálata is a készülő Soliman-regénynek. Egy év ment bele, és néha nagyon recsegett-ropogott, és szétütött egy csomó mindent a fejemben. Meg fog jelenni, mint monográfia talán jó könyv is lesz, még egy kicsit kell rajta dolgozni. De akkor szeretném csak megjelentetni, ha már olvasható lesz a regény.

JL: Mint egy appendixet?

PG: Igen, úgy illeszkedne a szépprózához. Ezen a forrásvidéken találtam olyan filológiai-történeti jellegű kérdéseket, amelyekhez szeretnék majd visszatérni. El tudom képzelni, hogy Kazinczyról fogok írni mostanában megint külön valamit. De nem biztos.

SzJ: Lajos jól vázolta magányod karakterét. Mennyire vagy benne a magyar irodalomban, annak intézményrendszerében? Mennyire van olyan kollektív tudatod, hogy te magyar író vagy? Nem vagy az az együttmozgó alkat. Azért a céh tagja vagy?

PG: Azért többé-kevésbé azt érzem, hogy a tagja vagyok. Van részben nemzedék (Törökfürdő), részben lakóhely és munkahely mentén kialakult baráti társaság, amivel van egy közös vagy együttérzésem. Itt megvan ez az együttmozgás-érzés. Figyelem, hogy mit írnak. De azért ez halvány. Őszintén abban sem vagyok biztos, s nem tudom, hogy egyáltalán létezik-e még az irodalom abban az értelemben, ahogy a Nyugat idején működött. Illetve abban az értelemben persze, hogy nem, de olyan értelemben sem, ahogy a Kádár-korban prosperált. Most intézményes, testületi, céhes értelemben az irodalom nincs sehol, mintha nem is létezne. Ilyen értelemben persze a tudomány sem létezik. Nem csak azért, mert a médiában nem jelennek meg ezek a dolgok, hanem azért is, mert eltűnt alóluk saját definíciójuk. Az új jelenségek viszont nagyon erősen léteznek, van Facebook, meg Tumblr, meg blog, a Pannon mesével most ezt próbáltam ki, és a számok azt mutatják – 1200 rajongó, ilyesmik -, hogy valahol mégis készenlétben várakoznak az olvasók. De tény, azt a fajta akolszagot, műhelymunkát, miegymást, amelyet némelyek kultiválnak, én valóban nem szeretem. Alkatilag nem vagyok rá alkalmas. Attól, hogy író vagyok, nem hiszem, hogy szükségszerű írókkal barátkoznom, azért annyira nem rokonszenves emberek. Én sem vagyok az.

A fotókat az interjú szerzői készítették.
 

Jánossy Lajos - Szegő János

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.