hirdetés

A mester hallgatása

2013. július 3.

Balassa Péter halálának tizedik évfordulóján barátai és tanítványai részvételével beszélgetést szerveztek a Nyitott Műhelyben. Czeglédi Andrással, Nagy Gabriellával, Schein Gáborral, Mártonffy Marcellel, Bán Zsófiával, Gelencsér Gáborral és Halász Péterrel Gács Anna beszélgetett. A meghitt hangulatú megemlékezésről Csutak Gabi beszámolóját olvashatják.

hirdetés

Már útközben, a szemerkélő esőben éreztem, hogy ez a beszélgetés más lesz, mint a többi. Személyesen érintettnek éreztem magam, pedig csak egy évig voltam Balassa Péter egyik tanítványa, tizenkét évvel ezelőtt. Mégis úgy emlékszem rá, mint arra az emberre, aki megtanított olvasni.

Az első órám volt az ELTE esztétika szakán, a Termelési regényből kellett készülni, de amikor megkérdezte, hogy ki olvasta el végig, senki nem jelentkezett. Amikor már nem bírtam tovább a kínos lapítást, elmondtam, hogy én próbáltam, de folyton elvesztettem a fonalat, így csak a könyv feléig jutottam egy hét alatt. Erre a tanár úr azt mondta, hogy rendben, ha ilyen ütemben haladok, egy hónap múlva tarthatok egy szemináriumi beszámolót a Termelési regény vallási motívumairól. Életemben nem ragasztgattam annyi színes cetlit egy könyvbe sem, egy hónap múlva már darabokra is hullott a sok olvasástól, mert mindenképp méltóvá akartam válni a megelőlegezett bizalomra. Azóta nincs olyan könyv, amitől megijednék, legfeljebb tudom, hogy több időbe telik majd közelférkőzni hozzá.

Nem lepett meg, amikor a Nyitott Műhelyben kiderült, minden résztvevőnek van legalább egy hasonló története Balassa Péterrel kapcsolatban. Az sem véletlen, hogy a beszélgetés kiindulópontjául szolgáló szövegek közül kettőnek a középpontjában is a tanítás áll. Azt est szervezői közül elsőként Schiller Mariann választott egy részletet Balassa utolsó interjújából, amelynek kapcsán a jelenlévők olyan kulcsfogalmakra reflektáltak, mint a pedagógia érosza vagy a tradíció folytathatósága/ folytathatatlansága. (Hagyományról és humorról [Töredék]. Balassa Péterrel Csontos Erika beszélgetett. In: Jelenkor 2003/12. A részletek itt olvashatók.)

A Gács Anna által választott részlet pedig egy 1989-ben elhangzott beszédből származott, amely a magyarországi bölcsészoktatás helyzetét tekinti át. (A bölcsészkar mint vármegye és mint gyár [Az ELTE Hallgatói Önkormányzati Tanács Napján elmondott beszéd szerkesztett szövege 1988 novemberéből]. In: Hiába:valóság, 1989.) A meghívottakat szinte sokkolta a szöveg tagadhatatlan aktualitása, már-már profetikus jellege, legyen szó akár a bölcsészkarok egyre csökkenő tekintélyéről, akár oktatás és nevelés elkülönüléséről.

Az est harmadik szervezője, Szűcs Teri által választott részlet (Két huszadik századi ördögregény. In: Majdnem és talán [T-Twins, Bp., 1995.]) tágabb értelemben kapcsolódik a nevelődés és válság témaköréhez. Balassa Thomas Mann Doktor Faustusának és Bulgakov Mester és Margaritájának meghatározó közös vonását abban látja, hogy mindkét szerző „kultúrközegének végső válságából kereste a menekülést” a regények megírásakor. Az idézett szöveg kapcsán többen a Zusammenbruch (összeomlás) kifejezést emelik ki, mint az értékválság eseményét, amely nem egyszeri történés, hanem fájdalmasan elhúzódó folyamat, amelynek kezdetét Balassa már korán felismerte. Emellett személyes vonatkozásban is szóba kerül egyfajta összeomlás: bár mindig a párbeszéd fontosságát hangsúlyozta, életének utolsó éveiben inkább elvonult, úgy érezte, hogy egyre inkább monologizálásra, sőt prófétálásra kényszerül.

A szövegekkel folytatott párbeszéd során mindenkiben felmerültek Balassa Péterrel kapcsolatos személyes élmények is, így az est végére egyre határozottabban körvonalazódott a pedagógus, mester, barát és példakép már-már mitikus alakja.

Schein Gábor tíz évig tartó barátságukat felidézve arra jutott, hogy még most is világtalannak, kevésbé jelenvalónak érzi önmagát Balassához képest. Majd amikor a mostani alkalomra készülve előkereste néhány beszélgetésük hangfelvételét, kiderült, hogy valamilyen technikai malőr folytán csak zajok vannak a szalagokon. Úgy véli, hogy ezt nem lehet nem példázatként értelmezni.

Elsősorban ösztönző és közösségteremtő tanárként emlékszik Balassára Czeglédi András is. Saját tanári gyakorlatában tovább akarja vinni a tőle tanultakat: hiszen kezdeni kell valamit azokkal a tanítványokkal is, „akik már kérdezni sem tudnak”. A kérdezéshez és hallgatáshoz kapcsolódva Nagy Gabriella egy katarktikus erejű élményről számol be a hallgatóságnak: az egyik Szerb utcai szeminárium elején Balassa feltett egy kérdést, majd másfél órán át hallgatott az egész csoport, mert senki nem válaszolt. Ez esetben is példázatról volt szó: ez a radikális gesztus azt a célt szolgálta, hogy éppen a hallgatás révén tanítsa a párbeszéd fontosságára a jelenlévőket. Nagy Gabriella még azt is elmeséli, hogy a mai napig gyakran eszébe jut döntéshelyzetekben, vagy megdöbbentő közéleti eseményekkel szembesülve, hogy mit szólna ehhez Balassa Péter.

Mártonffy László szintén folytat néha ilyen képzeletbeli párbeszédet a „mesterrel”. Majd megjegyzi, hogy azért nem ódzkodik a mester kifejezés használatától, ha Balassáról van szó, mert nem valamiféle felettes énként látja, amelynek tanítványként alá kell rendelődnie, hanem ellenkezőleg: nyitottságra és szabadságra ösztönző erőként. Hasonló módon gondolkodik erről Bán Zsófia is: szerinte Balassa valóban úgy tanított, hogy tevékenységével mindig összekapcsolódott az intellektuális és emberi érintettség. Jelen volt az a szeretetviszony, amely annak felvállalását jelenti, hogy szükségünk van egymásra. Szerinte ennek az egyszerűnek tűnő belátásnak az érvényesítése hiányzik leginkább a magyar oktatás, sőt a mai magyar társadalom egészének gyakorlatából.

Gelencsér Gábor szerint - aki tovább folytatja ezt a gondolatmenetet - elgondolhatatlan a tanítás nevelés nélkül, összefonódásuk pedig az említett pedagógiai értelemben vett szereteten alapul. Ugyanakkor kiemelte, hogy egy súlyos tétekkel bíró szeretetről van itt szó, amelynek a felelősségét nem mindig könnyű vállalni. Balassa példája a kiszolgáltatottság kockázatának vállalására és a teljességre való nyitottságra ösztönözte, ami hozzájárult hitének megerősödéséhez is.

Lehetséges, hogy némiképp elfogult vagyok, de azt hiszem, nagyon rég nem vettem részt ilyen ünnepi hangulatú irodalmi eseményen. Ehhez nagymértékben hozzájárult Halász Péter zeneválasztása is: a beszélgetés elején a Máté Passió Ó szánj meg hát! áriája hangzott el, majd zárásként két Kafka-szövegre írt Kurtág-művet hallhattunk.

A főként pályatársakból álló nagyszámú közönség még a másfél órás hivatalos program után is sokáig folytatta a beszélgetést. Az ünnepélyességet ellenpontozva először Balassa humora került szóba. (Annyit még le tudtam jegyezni, hogy Schein Gábor szerint nem megbékítő, hanem határokat átszakító humora volt, transzcendentális humor, amely a végtelen felől képes a végesre tekinteni.) A közönség tagjai közül először Sándor Iván kapcsolódott be a beszélgetésbe, aki egyebek mellett kitért Balassa kritikusi munkásságának kánonformáló jelentőségére is. Amíg a csoportokban álldogáló közönség között átfurakodva elértem a kijáratig, újabb és újabb anekdotatöredékek és kérdések hangzottak fel innen-onnan, összekeveredve a zárásként felolvasott Nádas-szöveg utolsó szavaival, amelyek még egy kis ideig ott lebegtek fölöttünk.” Nincs miért a reményt feladnia. Ha csak egy tanítványa van. Ha csak egy órára.”
 

A képekért köszönet Horváth Dávidnak.



Csutak Gabi

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.