A Kalligram Kiadó kivételes érzékenységét és ráérzését mutatja, hogy a közelmúlt magyar irodalmának egyik legmeghatározóbb – a professzionális kánonban kiemelten fontos szerepet betöltő – írójának, Mészöly Miklósnak a művészetét különféle feldolgozásokkal, újabb és újabb monográfiákkal közvetíti a szakma és a szélesebb olvasóközönségnek. A mérföldkőnek számító nyitány a Mészöly munkásságát az egyik legelhivatottabban tanulmányozó kutató, Thomka Beáta nevéhez fűződik, akinek a kötete (Mészöly Miklós, Kalligram, Pozsony, 1995) mindmáig – az e recenzióban tárgyalandó munkák számára is – irányadó a Mészöly-kutatásban. Grendel Lajos 2002-ben megjelent könyve (A tények mágiája, Kalligram, Pozsony) az író időskori prózáját helyezi a középpontba, reflektálva a hatástörténeti és prózapoétikai folyamatok alakuló perspektíváit. 2006-ban Görözdi Judit és N. Tóth Anikó monográfiáival bővült a Kalligram impozáns, akár sorozatnak is tekinthető vállalkozása, kérdés azonban, hogy abban az esetben, ha jelentőséget tulajdonítunk a munkák sorozat-jellegének – és ez alighanem, legalábbis egyelőre, elkerülhetetlennek tűnik, lévén egy és ugyanazon kiadóról van szó, ezért joggal várhatjuk el, hogy a különböző munkák önálló koncepcióval és érveléssel, újabb és újabb szempontokkal s meglátásokkal gazdagítsák az értelmezés történetét –, vajon igazolni tudja-e a két újabban napvilágot látott kötet önmaga – kissé talán szigorú szóhasználattal élve – „létjogát”.

Az én válaszom ebben a kérdésben – némiképp sejthető módon – nem, illetve részben. Félreértés ne essék: nem véletlenül emeltem ki fentebb a Kalligram meghatározó szerepét, és azt is dicséretesnek tartom, hogy fiatal kutatók elszántan és nem céltalanul igyekeznek föltárni – többek közt – a közelmúlt prózájának jelentőségét, sőt érdekességét. Optimizmusra ad okot továbbá az is, hogy ezek a kutatások megjelenhetnek, olvashatóvá válnak, különösen olyan színvonalas és igényes küllemmel, mint amilyennel e kiadó hozzáférhetővé tette őket. Azonban a belbecs ettől még szembeötlő hiányosságokkal küzd, mindkét szóban forgó könyv esetében.

Görözdi Judit munkája, amint az alcíme is hirdeti, a Mészöly prózájában hangsúlyosnak vélt elhallgatásalakzatok poétikai minőségét igyekszik körüljárni. Több-kevesebb sikerrel. Kiinduló tézise szerint „Mészöly Miklósnak az epikája annak megszólaltatását célozza, ami egyébként hallgat. A teljesség csendjét ostromolja, eszköztárában a megismerés csendjét működteti. A mészölyi megismerés csendje az elhallgatásalakzatokban válik érzékelhetővé olyan jelenségként, amely a nyelvi megnyilatkozás felfüggesztésével hitelesíti a narrációt.” (5, kiem. az eredetiben.) Mint azt a továbbiakban megállapítja, ezeknek az alakzatoknak a föltérképezése nem valamilyen „rendszerszerű megközelítés” eredménye, ennek ellenére szükségesnek érzi vázlatosan bemutatni az eddigi Mészöly-recepció fontosabb hipotéziseit, következtetéseit, valamint a magyarországi prózafordulat kontextusait. A rövid történeti kitérőt teoretikus megfontolások követik: ennek során Mészöly írásművészete ontologizáló prózamodellként jelenik meg, amely a feltevés szerint az elbeszélések hogyanjában kommunikál egyfajta közérzetet. „Az ontologizáló prózamodell fogalma – olvashatjuk – poétikai tartalommal is bír: Arra a prózapoétikai térre irányítja a figyelmet, amelyben a létértelmezés nem szavakban, mondatokban kifejezve jut szóhoz, hanem prózatechnikai eljárásokon keresztül, magában a szöveg működésében formálódik meg.” (29.) Értsd: nem a közlemény „tartalma”, hanem a közlés módja válik a „létre való hangoltság és a róla való gondolkodás” (uo.) mércéjévé. A szerző Heideggert citálva beszéd és beszédjelleg elválaszthatatlanságát emeli ki, s ezen keresztül legitimálja a mészölyi szövegszerkesztés/-szervezés elhallgatásalakzatait. Az érvelés talán legfontosabb komponense a „rendszerszerű megközelítés” elvetése ellenére mégiscsak az lehet, amely – a korábban fölskiccelt recepciótörténet megállapításaihoz igazodva – az elhallgatásalakzatok poétikáját egy átfogó koncepcióba próbálja illeszteni. Éspedig a klasszikus modernség/kései modernség/posztmodernség állapotainak modelljeibe, némileg nagyvonalúan utalva a küszöbhelyzetek és folyamatok történeti összefüggéseire. Persze nyilvánvaló, hogy nem szükséges újra és újra fölmondani az ezzel kapcsolatban megtanultakat, azonban Zygmunt Bauman ambivalenciaelméletének rekonstrukcióját itt így sem érzem döntően ambíciózusnak, szubverzívnek a történeti folyamatok árnyalására. Ez mindössze megerősíteni látszik az eddig tanultakat mind a késő modern szubjektumfelfogás és létérzékelés főbb pontjairól, mind a klasszikus próza formanyelvének ennek következtében bekövetkező változásairól, átalakulásairól. Hogy a rend helyett már nincsen rend; hogy a világ, amint a személyiség is, osztható és totalitásában megragadhatatlan, valamint hogy a nyelv miképp próbál mégis rendet teremteni a káoszban, és hogyan mutatja meg vagy mutat rá erre a káoszra – ezekre csak újabb példának tetszik az ambivalencia fogalma; produktívan új megállapítások nem hangzanak el. De elfogadjuk: az elhallgatásalakzatok ezeknek az ambivalenciáknak a fontos poétikai megnyilvánulásai lennének. Csakhogy – és úgy érzem, ez a legkevésbé argumentált, kis mértékben árnyalt és a történeti kontextus szempontjából sem kellően reflektált pontja a konstrukciónak – az elhallgatásalakzatoknak mint grammatikai és szemantikai komponenseknek, mint poétikai effektusoknak az ingardeni, iseri, lotmani stb. recitálása éppen hogy nem az alakzatok Mészöly-prózában betöltött szerepét, de nem is mint a kései modernség/posztmodernség helyzetét s küszöbét jellemző sajátosságot világítja meg, hanem mint egy nagy általánosságban is az olvasást meghatározó poétikai minőséget ír le. Éppen ezért a beidézett irodalomtudósok megállapításai leginkább az olvasásról és a szövegek megértéséről tett általános kijelentések, amelyek – az utólagosság horizontjából – aligha bírnak nagyobb relevanciával a késő modern szépprózában, mint mondjuk egy okosan megírt lektűrben. Természetesen nem azt állítom, hogy nincs nagyobb jelentőségük, mint amit az olvasás automatizmusának és az imaginárius konkrét szerepének leírásakor tulajdonítunk nekik, de pontosan ezek miatt válik relatívvá e narratopoétikai elemeknek – az elgondolás szerint – korszakokat és korszakküszöböket is jelző sajátossága.

És bár a dolgozat körültekintően jár el, amikor elméleti megfontolásait tárgyalja, s azokat a tényleges szövegelemzésekre vetíti, maguk az interpretációk nem túl meggyőzőek. Aránytalannak tűnik a szerkezet mind az értelmezéseken belül, mind az egész kötetre vonatkozóan. Egyrészt, a Saulus és a Megbocsátás elemzésében is viszonylag röviden esik csak szó konkrétan a fontosnak vélt elhallgatásalakzatokról (az utóbbi például 21 oldalt tesz ki, a téma szempontjai azonban csupán az utolsó 5 oldalon kapnak valóban szerepet), másrészt, a teljes koncepcióhoz mérve is e két interpretáció rendkívül soványnak bizonyul. Úgy tűnik, nagyon kevés hús került a vázra. Nem hiszem, hogy a kései modernség egyik igazán kitüntetett prózapoétikai jellegzetessége lenne az, hogy egy regény dialógusában vagy monológjában megszakítás vagy kihagyás érzékelhető, különösen, ha az a három pont tipográfiai jelölésével történik – ez bárhol megfigyelhető jelenség. Akkor is, ha ezek a szempontok leginkább a modern próza technikáinak értelmezése során kerülnek is előtérbe. E megfigyeléseknek az általános narratológiai/narratopoétikai eszmefuttatásokban fontos szerepe lehet, de ebben a formában aligha válnak kellően argumentált aspektussá Mészöly prózájának, valamint e próza jelentőségének és „modernségének” jellemzéséhez. Amint az is viszonylagos, hogy az egy bekezdésen belüli nézőpont- vagy hangnemváltás szoros olvasat általi nyomon követése mennyiben alapozza meg a Mészöly-próza újszerűségének vagy kitüntetettségének tételezését. Tény, hogy a történetmondás és a diszkurzív nyelvhasználat keveredése mint poétikai hatáselem a klasszikus modernség/kései modernség játékterében releváns, a Saulusból és a Megbocsátásból kiragadott részletek pedig alá is támasztják ezt, ám így, ismét csak az utólagosság horizontjából az olvasónak az az érzése támadhat, hogy ennél alaposabban, meggyőzőbben, kimunkáltabban kellene fölmutatni az elhallgatás alakzatainak jelentőségét, nem feltétlenül megfeleltetve azokat teljesen általános narratopoétikai és olvasáselméleti belátásoknak, s újratermelve a filozófiai és irodalomtörténeti paneleket. Mert elismerve persze, hogy ezek a „rendszerek” – melyeknek alkalmazását az elemző egyébként, az elhallgatásalakzatok poétikájának vizsgálata szempontjából, elutasítja – használhatóak és működőképesek, a nem kimondottan újító szándékkal föllépő interpretációk viszont mégiscsak reflektálatlanul írják vissza a rendszerekről megtanult tételeket önmaguk retorikájába.

Természetesen az újító szándék hiánya nem jelenti rögvest a munka fölöslegességét. Pontosabb megfogalmazással: az önálló kérdésfelvetések és nézőpontok, módszerek és applikációk azok, amelyek frissé, érdeklődésre számot tartóvá tesznek egy kutatást. N. Tóth Anikó Szövegvándor című könyvének Mészöly-tanulmányai vállaltan nem törekednek ezek kialakítására. Amint az előhangban fogalmaz: „A Mészölyről szóló gazdag irodalomban megszólalni meglehetősen kockázatos vállalkozás, ugyanakkor nagy kihívás is. Nem annyira a Mészöly-prózát illető közismert és több értelmező által hasonlóan értékelt sajátosságokkal kapcsolatos megállapítások felülírása volt a célom, inkább néhány – kritikusok és elemzők munkáiban egyaránt felvetett-érintett – mészölyi eljárás alaposabb megismerése, körüljárása, számbavétele, összevetése, pontosítása vezérelt.” (7. kiem. Tőlem.) Baj persze nem a szándékkal van: ha a tanulmányok teljesítenék a fenti fölsorolásban támasztott elvárásokat, árnyaltabb képünk lehetne a recepció kérdésirányairól. Szigorúan szakmai nézőpontból viszont azt lehet mondani, hogy a szerző által említett célok ezúttal nem teljesültek. Nem, mert az elemzések, ha mégoly kiterjedtnek tűnnek is, sohasem merészkednek tovább néhány alapvonás megállapításánál, a Mészöly-recepció – és elsősorban Thomka Beáta irányelveinek – újramondásánál. És ez igen hamar fárasztóvá teszi a kötetet. Pedig akad itt minden, ami Mészöly szövegei kapcsán oly gazdagon kibontható és értelmezhető (lenne): összetett narratológiai vizsgálatok; élmény, napló és beszámoló poétikájának taglalása; a fragmentum szerepe és történeti jelentősége; hatások és ráhatások összefüggéseinek analízise. Sajnos azt kell mondani, hogy szinte valamennyi fejezet vagy alfejezet összefoglalható egyetlen mondatban: a Narrátormagány egyetlen bizonyítandó tézise, hogy a Mészöly-szövegekben háttérbe szorul a személyes megszólalásmód; az Autográfia mindössze annyit közöl, hogy Mészöly vonzódott a napló műfajához, mégis küszködött ennek poétikájával; a Szövegszilánkok: eseménycserepek, látványtörmelékek, reflexióforgácsok kimerül annak a ténynek a definitív ismételgetésében, mely szerint Mészöly prózájában fölértékelődik, fontossá válik a fragmentum (nyilván, mert a világ totalitásának megragadása illúzióként lepleződik le); a Szövegek párbeszéde pedig csupán igen felszínes szemléje annak, milyen szövegek hathattak Mészöly műveire, illetve a Mészöly-művek milyen szövegekre hatottak aztán. Nem segít igazán az sem, hogy a szerző minden kritikai szempontot nélkülöz: nem csak a recepcióhoz – ez kevésbé problematikus –, de – és ez már gyanús – valamennyi Mészöly-szöveghez eleve affirmatívan, igenlően viszonyul. Anélkül, hogy megkérdőjelezném Mészöly prózájának jelentőségét, azt kell mondanom, hogy vagy a tanulmányok nyelvének kellene „szigorúbbnak”, némi távolságot tartónak lennie, vagy pontosabban föl kellene mérni a recepció – így önmaga – hangja és a vizsgált szövegek pozícióit, a párbeszéd viszonyrendjét. Természetesen nem állítom, hogy egy elemzésnek feltétlenül „távol kell lennie” a szövegtől, de ha például esszéként tekintünk N. Tót Anikó írásaira, akkor joggal hiányolhatjuk az önálló gondolatmenetet és megközelítést. Mert az olyan kijelentések – ahol az Esti Kornél-novellákkal történik összevetés –, mint hogy „[m]indkét szerző ontologizáló reflexiókkal él: a hősök a lét kapuján dörömbölnek” (266, kiem. az eredetiben), nem csak nem mondanak semmit a szövegekről, de valójában maga az állítás sem nyer értelmet, semmilyen összefüggésben. Vagy, a képi, illetve filmes elbeszéléstechnika sommás vázolásakor sehová sem jutunk az olyan magvasnak szánt gondolatokkal, mint hogy „nyilván mindig meghatározott funkcióval rendelkezik a választott képábrázolás – voltaképpen az érzések és a reflexiók közlését jelentik.” (141.) Még két példa: „Mi az, ami ebből a szövegegyüttesből kiolvasható? Újra a sajátos mészölyi létezésélmény, mely a történelmi korszakoktól függetlenül, mégis rendkívül hasonló emberi sorsokból érzékelhető: a magány, a szenvedés ciklikusan ismétlődő jellegzetesen magyar megnyilvánulásainak lehetünk tanúi.” (218.) „Mészölynek tehát szüntelenül úton kell lennie, mivel a világ tetten érni, megismerni, értelmezni vágyott jelenségei is állandó mozgásban vannak, elmozognak a feltételezett helyükről. A dolgok folytonos útközbenisége így különféle megközelítési technikákat követel. A járt utat minduntalan el kell hagynia a járatlan ösvények kalandjainak izgalmáért.” (187.) – Az ezekhez a gondolatokhoz és fogalmazásmódhoz hasonlókból építkezik voltaképpen az egész könyv. Az előbbi citátum azt sugallja, hogy rekonstruálható egyfajta „sajátos mészölyi léte-zésélmény” Mészöly prózájából, majd ez az elképzelés – néhány tematikus vonatkozással alátámasztva – vissza is íródik a „jellegzetesen magyar” (?) megnyilvánulások „retorikájába”. – Az utóbbi idézet a tipikusan impresszionisztikus értekező nyelv reflektálatlan közhelygyűjteménye, amely sajnos a sokatmondás látszatával ruházza fel az öngeneráló üresjáratokat. Alighanem ott (is) lehet a baj, hogy a szerző túlságosan és saját pozíciót nélkülözve halmozza Mészöly esszéinek és nyilatkozatainak – olykor kimondottan didaktikus, szájbarágós – megállapításait, és ezek szinte megfojtják a tanulmányokat, menthetetlenül rájuk telepszenek, s nem csak a gondolatokat tekintve – bár Mészöly tudatosan távolságtartóbb, precízebb –, hanem az értekező nyelvet, stílust nézve is. Az egészben van valami anakronisztikusan tankönyvszerű. Miközben a szerző helyenként irodalomelméleti fogalmakkal igyekszik „szigorítani”, ámde reflektálatlanul: az első fejezetben rendre használt beszédaktus terminusa nem tudni, milyen értelemben gondolandó, az „olvasói tudatmozgás nyitásának” (94.) szövegezése pedig tudálékosnak tetszik. A „poetizált nyelv”, bár félreérthető megfogalmazás, még azonosítható gondolat, azonban a „retorikai alakzatokkal tűzdelt gondolatiság” (49.) kifejezése már-már komikusnak hat, Isernek a fikcionális szövegről szóló teorémája pedig fölösleges jegyzetszaporítás (57-58.). Sajnálatos módon a tanulmányok sokkal inkább történetet és „filozófiai” elképzeléseket rekonstruálnak, nem pedig szövegeket értelmeznek, ezért idegenül hat és csikorog a gépezet, amikor általános narratopoétikai/irodalomelméleti gondolatmenetek próbálnak útmutatásként szolgálni.

Visszatérve a kiindulóponthoz: szigorúan szakmai nézőpontból N. Tóth Anikó monográfiája nem teljesíti sem saját elvárásait, és Mészöly szövegeivel sem lép igazi dialógusba. Adódik a kérdés: kik forgathatják mégis haszonnal a könyvet? Nem lebecsülve az olvasóközönséget: mindenki, aki szereti Mészöly prózáját, de semmi köze az irodalomtudomány és -kritika szakmájához. A modern magyar próza kedvelői, tanárok, középiskolások, érdeklődők. És ez roppant fontos: mert a kissé zavaró affirmatív/impresszionisztikus nyelv ellenére a kötet Mészöly írásainak olvasására buzdít. Első pillantásra látszik, hogy olyasvalaki tollából származnak a tanulmányok, aki maga is feltétlen szeretettel viszonyul Mészöly prózájához, és ennek kommunikálása már önmagában figyelemfelkeltő lehet. Csak remélhetem, hogy a Szövegvándor megtalálja a közönségét, amint bizonyos vagyok abban, hogy Mészöly szövegeinek kanonikus rendje óhatatlanul is erősebb, magabiztosabb lett.

 

Görözdi Judit: Hangyasírás, csillagmorajlás. Elhallgatásalakzatok Mészöly Miklós írásművészetében. Kalligram, Pozsony, 2006, 112 oldal, 1100 Ft.

N. Tóth Anikó: Szövegvándor. Közelítések Mészöly Miklós prózájához. Kalligram, Pozsony, 2006, 312 oldal, 1700 Ft.