RÉSZLETEK:

Centauri: A 33-AS CSONTJA

Nem, nem kötök fogadást, de akkor is: nálad több aszfaltot láttam. Nem, nem mértem, nem számolom a lépéseket, de ha számolnám, lehidalnál barátom, akkora statisztikám volna, és tudom, mi az utca meg az út lényege, mert a kettő nem ugyanaz, bár mindkettőt ugyanúgy aszfalt borítja, mégsem azonos, ahogy te sem vagy az velem; nem említhető egy lapon az, ha valaki úton van, meg az, ha valaki az utcára kerül, ezért lépnek át fölötted az úton járók, ezért van, hogy bár megtehetnéd, évek óta nem jártál másik kerületben; én csak egyetlen egyszer éreztem úgy, hogy út és utca egyre megy, amikor sok éve, késő ősszel stoppoltam, nem tudom már, hová mentem, jó idő volt, tébláboltam a frissen festett 33-ason, néhol még kinn álltak a narancssárga bóják, ott várakoztam, ahol a hetes belefut, ott is aszfalt van barátom, de mennyi aszfalt!, és a szélén ugyanaz a kavics, és csikkek meg szélvédődarabok, ez a kettő mindenütt van, aztán vagy felvesznek vagy nem, akkor épp rám se bagóztak, igaz, nem is igen iparkodtam, olyan nap volt az, amikor bal lábbal ébred az egész világ, mindenki, a csótánytól a pápáig; tehát maradtak a csillogó szélvédődarabok meg a csikkek, és a padka mellett akadt egy kopott csont is, amit bokacsontnak néztem; nem nyúltam le érte, csak fölé hajoltam, valamivel később pedig, nem tudom miért, belérúgtam; gyér volt a forgalom, szomorúnak éreztem magam, vagy csak szomorú lettem, talán épp attól a csonttól?, az sem rémlik, hogy már eleve úgy indultam vagy akkor lettem olyan, szóval odébb rúgtam, pár méterre, és jólesett nekem, hogy szépen gurul, azaz inkább pattog, üreges és barátságos a hangja; hátranéztem, nem jött semmi, utána ballagtam, és megint odébb rúgtam; kicsit mindig jobbra tartott, de a padka vagy a fű mindig megfogta, nem is tudom, miért rugdos az ember követ, egészen fiatalon mindenfélét rugdos, azt hiszem, rossz jel az efféle, nemcsak a cipőt teszi tönkre, ilyenkor az ember önmagát is megrugdalja, épp ezért rossz az is, ha valaki az elnyomott csikket beszélgetés közben, hogy észre sem veszi, újra meg újra elnyomja, van aki százszor is, az is olyan, mintha magát nyomorgatná, és ezért nem jó az sem, ha az elnyomott cigivel a hamut birizgálja, aki hamut babrál, fel sem néz, világtérkép neki a hamutálja, nem néz a másikra, az ilyen ember hamuvá van égve, a teste meg egy urna, szerintem, ezért kell, hogy a kamasz a kőrugdosásból mihamarabb kinőjön; bárhogy is, én akkor, bár már nem voltam tinédzser, azt a csontot elrugdostam a következő kereszteződésig, egész gyorsan, csak akkor álltam meg, ha kocsi jött, de amikor elhagytam a A4-es felhajtóját, már nem stoppoltam, viszont haladtam, elrugdostam a következő faluig, onnan is tovább, az első benzinkútig, az első hídig, át az első felüljáró alatt, emlékszem az első vasúti kereszteződésre, csőrrel rúgtam, jó magasra, el ne akadjon a sínben, gellert ne kapjon, be ne guruljon a mély árokba, úgy két méter magasan repült át a bokacsont, a lehúzott sorompót is átbucskázta volna, órákig passzolgattam vele a melegben, talán nem is ősszel történt, hanem nyár végén, lehetett az elején is, nem is ez a lényeg, meleg volt és kész, és amikor megszomjaztam, az első kocsmánál begurítottam a biciklitartó mellé, a sarokba, aztán, ahogy a hűvösre kerültem, délután, még a délelőttinél is szomorúbb lettem, épp ezért vagy más okból, az ottani idegenekkel berúgtam, penge volt az a hely, áporodott és nyugis, rémületesen olcsó és szabályosan mérgező pálinkát mértek, este már öklendeztem, éjjel a húgyszagú fal mellett aludtam; nem tudom, miért nem szálltam vonatra, tényleg, ma már azt sem tudom, aznap voltaképp hová indultam, de tudom, jól éreztem magam ott, a fal alatt, sötét volt, épp ezért egyáltalán nem féltem, frissen ébredtem, a kocsmában ingyen kaptam kávét, pedig akkor még nem kértem, és mielőtt odébbálltam volna, megnéztem, ott van-e még a csont a sarokban; és mivel ott volt, kipiszkáltam a cipőorral; nem nyúltam le érte, akkor is csak fölé hajoltam, a kicsi csont meglepően hosszú árnyékot vetett, talán mert a nap olyan ferdén sütött, mintha a rét füvében másnaposan hasalna, olyan nap volt az, amikor az egész világnak a feje fő, mikor az útinform is migrént mond be, de én jól éreztem magam, akkoriban a fejfájás is az egészséget jelezte, a csont is frissnek tűnt és pihentnek, messzire ment az első rúgásnál is, egyből ki az útra, talán ezért rúgtam tovább magam előtt másnap, körülbelül délig, amikor megállt egy piros kocsi, bár nem lengettem, esküszöm, hogy nem, egyszerűen megállt, bizonyára passzióból; azt mondta a fazon, akárhová elvisz, gondoltam, talán meleg, feszes gatyát hordtam, jó seggem van, történhetett volna az is, kicsit hezitáltam, az érti ezt, aki sok aszfaltot látott, hogy a csont miatt tettem; az volt bennem, most végre le kéne hajolni, zsebre kéne vágni, de valahogy nem hajolt a derekam, a karom se akarta, és láttam, hogy a pasas cigizik, és dobozos sör melegedik a hátsó ülésen, talán ezért, talán másért, beszálltam, meg is kínált hamarosan, cigivel is, langyos sört is kaptam, mégis rossz érzés maradt bennem, hogy azt a csontot azon a szakaszon hagytam; miért is keménykedett a derekam akkor?, nagy kérdés ez; persze jó hogy nálam ez a dolog, írd és mondd másfél napig tartott, mert amíg az ember követ, csontot rugdos, a saját életkedvét rúgja apránként agyon, ráadásul lefelé néz, ha meg folyton lenéz, odalent találja magát előbb-utóbb, így mondta anyám is; nem nézi még azt sem, mi van az árokban, az eget meg főként nem nézi, a felhőket nem látja, ha érdemes, akkor sem, ami körötte van néhány mérföld után nem érzi már, jó hogy arra jött és ráért az a fazon, jó hogy sört is hozott, ivott velem, féltem persze, hogy lekapcsolnak minket, mégis azt gondolom, hozzám szegődött a szerencse, mert az volt az egyetlen olyan stoppolásom, amikor az út, amin 47 mérfölddel rúgtam odébb azt a bokacsontot, határozottan utcának tűnt, ami épp így, ilyen szomorúan, egyik benzinkúttól a másikig, egyik kocsmától a másikig, talponállótól a következő talponállóba vezet, egyenesen neki az élet rámpájának, igen, jó hogy jött az a fullajtár, aki a csomagtartóban sztaniolba csomagolt angyalszárnyakat vitt egy távoli parókiára, meg is mutatta, amikor kiszálltam, a csomagtartó felcsatolható ezüstszárnyakkal volt tele, jó erre gondolni utólag, de érzem azt is, hogy a csontot ma már nem hagynám ott; nem emlékszem az első asszony arcára, fogalmam nincs arról, mit csináltunk annakidején az ágyban, de a csontra emlékszem; ha akarod, rögtön lerajzolom egy szalvétára, hibáztam bizony, itt kellene lennie velem most is, viszont mázlim volt, megmondom őszintén, mert jött valaki; igaz, nem azért, hogy valahová elvigyen, inkább csak azért, hogy otthagyjam azt az utat, jött az a szárnyszállító, akit voltaképp meg kellene keresnem, ha tudnám, ki volt, mondott ugyan egy nevet, de a dallama se rémlik, talpast szívott, ez maradt meg bennem, és az, hogy megállt egy éles kanyarban, a záróvonal mellett, míg én feszengve ültem az anyósülésen, ő átmászott a szalagkorláton is, csak azért, hogy az útról a mezőbe kivigyen egy elgázolt madarat, ezt ma sem értem, miért tette, de pontosan tudom, miért nincs olyan, hogy zsákút, csak olyan, hogy zsákutca.

Péntek Orsolya: Minden megvan

Azon a szűkebb territóriumon, a későbbi BAH-csomópont felett és környékén mintha állt volna az idő a harmincas évek óta. Dork nagyszülei és a Dorkhoz hasonlók nagyszülei egyszerűen nem engedték be a későbbi évtizedeket a területükre, és azt, aki belépett, rejtélyes módon asszimilálták az ezektől határozottan megkülönböztethető mi világába, vagy körülzárták olyan mértékű udvariassággal, amelytől a betolakodó elvesztette a talajt a lába alól. Dork, ahogy fogalmazott, kiszállása után afféle önkéntes gettónak látta a tizenkettedik kerületet még a nyolcvanas években is, polgárgettónak, és nyilván az volt az ötvenes, hatvanas és hetvenes években is, de Dork erre nem emlékezhetett. Mint ahogy arra sem, voltak-e még hasonló territóriumok Budapesten, amelyekben állt az idő a szokásokba meredten, a szigorúan ültetett paradicsomtövekben és rózsalugasokban a kertben, a tálalókban és a kétszárnyú ajtó fölé szögelt keresztben, a pianínó fekete lábai között meg a könyvek között az ómódi villák és Bauhaus-csodák között, a jó környéken.

Amikor a városba mentünk, vagyis Pestre, mindig úgy éreztem, hogy az igazi világba megyek bele az Erzsébet hídon át - mesélte Dork kilencvenháromban; az Andrássy úton gyalogoltunk a pesti novemberben, a jégpályáról jöttünk a késő délutáni, hóígéretű alkonyatban, amikor a város körülburkol puha fénnyel és homályos kontúrokkal, és a könnyű ködben letompított hangokkal.

Tudtam, miről beszél, és Pest, mint már annyiszor, sóvárgott, hatalmas játszótérnek tűnt hirtelen nekünk, örökbudaiaknak, egyenesen a nichtfordemkind világának, ami akkor kezdődik, amikor minket aludni küldenek, hogy aztán ők - mert ahogy kiszakadtunk a mi világából, szigorúan őkként emlegettük őket, mint ahogy ők illették az ezeket - se tudjanak mit kezdeni vele.

Persze, ha nem is tudták, legalábbis sejtették, hogy valójában nem az egyre bágyadtabban vergődő Rendszer és nem a kommunisták vagy prolik néven is nevezett ezek veszélyeztetik a polgárgettó érintetlenségét, hanem a Pest felől fújó szél, a bor és az egyébfajta mámorok meg a testnedvek, és úgy általában az élet ezerféle izgató szagát a hegyre sodró szél, amely keményen cibálta már a hatvanas és a hetvenes években is ezt a kis, sajátos, csak azért is létező Külső-Európát, hogy a kettészocializált úrifiúk és úrilányok, akik az otthoni harmincas évekből az ötvenes és hatvanas évekbe jártak iskolába, sorra megmártózzanak Pestben, majd különösebb sérülések nélkül visszatérjenek a hegy elíziumába, ahol a régi villák átengedett félszobáiban és a beépített padlásterekben létrehozták a következő generációt, vagyis minket - hogy egyenesen belepottyanjunk a hegyvilágba.

Mindezekről Dork beszélt először világosan. Mintha sejtette volna, hogy nincs túl sok ideje bíbelődni a lehetséges tudások zárjainak feltörésével, a maga feje szerint kezdte szavakba rakni a világ dolgait, hogy közelebb és közelebb kerüljön a lényeghez, amelyet ő úgy fogalmazott meg: a pillanatot keresi, amikor minden megvan.

Sohasem derült ki, mi történhet a minden megvan után; de most, ennyi idő után, amikor Dork, az örökké tizenkilenc éves halott igazságát kell megtalálnom, azt hiszem: a minden megvan pillanata időről időre felfénylik annak, aki erős, jó életet él, és nem hullik bele sem Budába, vagyis a hegybe, sem Pestbe.

Dork az utóbbiba hullott bele, nagyon kis idővel azután, hogy örökre szakított a heggyel.

Akkor, kilencvenháromban, ahogy mentünk az Andrássyn, a leroggyant paloták között a puha fényben, játszottunk, először párizsost, mint a vásott kölykök az Ulpius-házban, mert először épp a játék tette lehetővé, hogy kiszakadjunk a nichtfordemkind és a rossz mondatok világából, az olyan mondatokéból, hogy „mi is a Farkasréten temetkezünk". Könnyebb volt kiszakadni játszva úgy, hogy Pestet Párizsnak képzeltük, aztán New Yorknak vagy néha Londonnak, mintha Pestet Pestnek, azaz valóságnak képzeltük volna.

Ami azt illeti, Dork lelkialkatának sokkal jobban megfelelt Párizs, mint bármi más, Dork a mézszőke, egyenes hajával és fekete szemével, meg a zongoristaujjaival sokkal inkább volt parisienne, mint akár pesti, akár budai, egyszerűen parisienne-nek született, levegős, könnyű, gyors eszű és gyors mozgású lénynek, aki különösen sokat szenvedett Külső-Európa darabos rögvalóságától. Folyamatosan eszmékért égett, ideái voltak, és semmi hajlandóságot nem mutatott észrevenni, hogy hogy fojtja meg udvariassággal, rossz mondatokkal, mozdulatlan, mindent kizáró meditatív unalommal az ideákat és az eszméket a BAH-csomópont fölötti zárt világ, lebegett a budai harmincas évek és Pest dicséretes idővalósága felett is, és hogyne lebegett volna, amikor sokkal inkább polgár volt, mint a hegygettó mi-valóságában élő, testetlen és szellemtelen lakói, és sokkal inkább élő, mint az egész Pest. Dork annyit kért és annyit vett el a létből tizenkilenc év alatt, mint amennyit más nem mer, és ebbe halt bele.

De mondhatjuk úgy is: Dork tiszta volt.

Részlet egy készülő regényből

Csak így működik

Az Orkestra Bohemika 2006-ban alakult a világ különböző részein született zenészekből. A dalokat a zenekar tagjai szerzik, szövegüket Horváth Ibolya beás költő írja. Az együttes közel húsz tagot számlál, de gyakran játszanak más-más felállásban, kevesebben. Hogy miért? Az Orkestra Bohemika tagjai utcazenészek.

Vannak, akik már megtelepedtek Budapesten, s ritkábban indulnak útra - de többségük ma is vándorol. Az utcazenészek helyzetéről, a zenekarról és terveikről a zenekar egyik tagja, Simo mesél

Mikor kezdtél el utcazenélni?

Tizennégy évesen, tizenhét évvel ezelőtt. Barátokkal, titokban, kistoppoltunk Marseille-be, s egy alkalommal egy aluljáróban jókedvünkben tapsolni és énekelni kezdtünk. Egyszer csak jött egy nő, s tíz frankot tett elénk. Aztán egy másik. Aztán egy harmadik. Ekkor érkezett el a nagy felismerés pillanata: mivel a zene akkor már nagyon fontos volt az életemben, itt pedig ráéreztem, hogy az utcán megoszthatom ezt az emberekkel, el is dőlt a dolog.

Először világútlevél volt számomra az utcazene: csak kirakom az ujjam, s eljutok oda, ahová akarok. Pénz sem kell, csak egy hangszer, vagy ha nem viszek hangszert, akkor az utcán úgyis találok valamit: lehet az egy asztal, amin dobolsz, vagy egy építkezésről elcsent műanyag-cső, amin didzseridúzol¹, s ebből megvan mindaz, amire szükséged van.

Aztán lassanként repülőjegyre, hajójegyre is tellett. Mostanra, elmondhatom, az öt világrészt megtapostam, s mindenhol zenéltem, ahol csak lehetett: a sidney-i operaháztól a vancouveri kikötőn át a bangkoki utcákig sok helyen jártam - mindenhol működött.

Mi az, ami megtart az utcazene mellett, bár professzionális zenészként, koncerthelyszíneken is játszhatnál?

Hogy miért utcazenélek még mindig? Egyrészt borzasztó szabad pénzkereseti forma, ahol te vagy a főnök, s ebből élni is lehet. A másik tényező az öröm. Az a közönséged, aki kíváncsi rád. Csak pozitív visszajelzést kapsz. Amikor igazán jót csinálsz, s annyian állnak körülötted, s már nem látsz semmit, csak boldog arcokat, az feledhetetlen élmény. Ezek az emberek nem koncertre jöttek, de kiszakítják a napjukból ezt a fél órát, órát a közös örömre.

Az utcazene a legjobb gyakorlás, hiszen ha ebből akarsz megélni, napi nyolc-tíz órás munka. Át kell gondolni, mikor zenélsz: reggel héttől kilencig a munkába indulók hullámát kell elkapnod, délig kevésbé intenzív idő következik, déltől háromig és négytől hatig megint jó. Ez arra kényszerít, hogy napi hat-hét-nyolc órát gyakorolj a hangszereden. Olyan ez, mint az élsport. Ha kihagysz két napot, már érzed az ujjaidban.

Hol volt a legjobb játszanod?

Ha pénzt akarsz keresni, akkor semmiképp sem a Váci utca a jó, hanem az Örs vezér téri aluljáró, ahol az egyszerű emberek járnak, mert ők azok, akik tényleg adnak is valamit. De vannak azért táncosabb kedvű országok is, például Görögország. Minél kisebb helyekre mész, annál inkább. Ha beállítasz egy kis görög hegyi faluba, s a kocsma előtt elkezdesz zenélni, pillanatok alatt meglesz a szállásod és az ebéded. De ugyanezt mondhatnám a kis erdélyi falvakról és Romániáról is. Németországban is megtörténik, hogy odajön valaki, s odaadja a lakáskulcsát - de ritkább.

Milyen hangszeren, hangszereken játszol? Úgy tudom, többször is váltottál...

Az utcazenészek mindegyike több hangszeren játszik előbb-utóbb: én mostanra mindent kipróbáltam, ami az utcán van. Basszusgitáros vagyok, de ezzel csak formációban tudtam zenélni. Akkor jött a gitár, aztán az ének, aztán a dobok, a didzseridu, a különböző fúvós hangszerek - oké, hárfát nem viszünk az utcára. Pedig az lenne az igazi! Arra is figyelni kell, hogy minél különlegesebb légy: gitáros minden sarkon áll. Egy ideig szitárral jártam - az nagyon jó volt. Indiában vettem.

Hogyan alakult a Bohemika Orkestra?

A zenekar úgy alakult, hogy találkoztunk. Az utcán. Van, aki itt, van, aki ott csatlakozott. Nincs állandó tagság. Egy időre összeállunk, s aztán ki-ki megy a dolgára. Volt azonban három-négy ember, akikkel nagyon jól játszottunk együtt, s mindenki ismert még egy embert.

Hányan szoktatok együtt játszani?

Volt, hogy tizenöten álltunk fel - minél többen vagyunk, minél jobb zenészek, annál jobb a buli. Az ingyenes Sting-koncert idején az Andrássy úton játszottunk - volt háromszáz ember, aki soha nem jutott el tőlünk a koncertre. Amikor jót csinálsz, az olyan, mint a színpad: jelen kell lenni. Ha az átélés, az összhang megvan, a visszajelzés sokkal erőteljesebb, mint a színpadon lehetne. Ameddig ez megtörténik, addig csináljuk. Az Andrássy úton egy rapperfiú egy idős roma nénikével és egy ortodox zsidó sráccal táncolt együtt - teljes multikulti, és senkinek nem volt gondja a másikkal.

Ez az utcai tapasztalat borzasztóan sokat segít abban, hogy a színpadon megtaláld a hangot. Nem vagy lámpalázas, hiszen annyit játszottál már embereknek, hogy vagy nem számít, vagy eleve függő lettél - ahogyan én is. Ha elkezdünk játszani, büntetés, ha csak két órát lehetünk színpadon. Koncert után a Blaha aluljáróban vagy a Nyugati téri aluljáróban játszunk reggelig.

Milyen nemzetiségűek az együttes tagjai?

Az utcazene egyidős az emberrel: az igricek, a vándorénekesek is utcazenészek. Bizonyos szempontból Balassi is utcazenész volt. Mindenhol van utcazene, ahol még egészséges a társadalom. Budapest ebből a szempontból valamiért csapda: nagyon felkapott hely. A legtöbb zenekari taggal itt találkoztunk. Van spanyol, mexikói, guatemalai, portugál, német, holland, luxemburgi tagunk is, és sok a roma, de magyarok is. A tagság változik, de az Orkestra Bohemika állandó. Vannak köztünk nagyon aktív utcazenészek, akik járják a világot, s használják a nevet: lehet, hogy többen mennek, lehet, hogy egyedül. Mostanra a csapat csupa remek zenészből áll.

Mi volt a legmagasabb szám, ahányan együtt indultatok?

Legtöbben hatan indultunk el együtt, akkor mindenfelé jártunk: Amszterdam, Párizs, Barcelona, Malaga, Nizza... Csak ütősöket vittünk, ezzel léptünk fel. Mindenhol kergettek minket a rendőrök, mert nagyon hangos volt, de nagyon sikeres is - ennek már nyolc vagy kilenc éve.

Milyen stílusban játszotok?

A stílusunkra erős latin befolyás jellemző, de a cigányzenéből építkezünk, s ugyanúgy nyitottak vagyunk minden másra is. Mi írjuk a dalokat, de a repertoárunk fele átdolgozott népdalokból áll: tradicionális cigánydalok, s más népek dalai, indiai népdal, zöld-foki-szigeteki népdal, olasz, spanyol, dél-amerikai dalok is szerepelnek rajta. Ezeket eredeti nyelven, de átdolgozva énekeljük: ez az élő népzene. Hiszen a népzene nem állt meg Bartóknál és Kodálynál! Most is fejlődik. Ebbe tesszük bele mi is a magunk kis pogácsáját.

Magyarország az utcazenélés szempontjából nem rossz hely, a karhatalom egyelőre nem igazán lép fel ellenünk - ami nagy előny sok országgal szemben -, s az emberek is nyitottak.

Hogyan terjesztitek a zenekar hírét?

Már az interneten is jelen vagyunk² - igyekszünk menedzselni magunkat. A másik szívügyünk, hogy Magyarországon tíz éve járunk kis, cigányok lakta falvakba, s itt csinálunk programokat: filmeket vetítünk, gyerekprogramokat szervezünk, és együtt zenélünk a falusiakkal³. Van egy egyesületünk⁴, a legrégebbi zenésztársammal, Kővári Borz Józseffel hoztuk létre. Mindketten operatőrök vagyunk, cigány témájú dokumentumfilmeket forgatunk. Noha a politikától és a médiától is minél messzebb szeretnénk maradni, a cigányságunk számunkra nagyon fontos - ezeken az utakon pont emberközelben tudunk maradni. Egy vidéki falu cigánysorának utolsó házfalán mennek a filmek, az emberek odagyűlnek, s a régi szotyimozik hangulatában mindenki kommentálja is azt, amit lát.

Támogatja valaki ezt a programot?

Mostanáig mindig találtunk valakit, aki támogatott: OSI, OFA, NKA... egyszer PHARE-támogatást is kaptunk. De ha nincs támogatás, akkor is megyünk, csak ritkábban. Ha van, akkor kéthetente járunk, ha nincs, akkor lehet, hogy háromhavonta. Most épp a Miskolc és Aggtelek környéki falvakba. Október 4-én Rakacára indulunk.

Milyen témájú filmeket forgattok?

A filmjeink is utcazenészekről, romákról vagy a vándormoziról szólnak. Gondolhatod, hogy nem a Corvin moziban vetítik őket. A vándormoziról már három rész készült, a nyolcadik kerületben a Corvin-Szigony közről négy éven át forgattunk: beszélgettünk, játszottunk a gyerekekkel. Amit felveszünk, azt mindig visszavetítjük nekik. Számukra nagyon nagy élmény, hogy ők vannak a moziban. Volt, hogy odaadtuk a kamerát, és ők készítettek filmet: hirtelen van köztük riporter, rendező, s nagyon komolyan csinálják... mindenhol sok kis tehetség van eltemetve.

Október 24-én a Tűzraktérben csinálunk egy négy évvel ezelőtti összművészeti eseményünkhöz hasonlót: ez a ROMÁSKÉP, az Orkesztra Bohemika és a FAME közös programja. Lesz jam session, filmvetítés, festmény- és fotókiállítás is.

Az utcán nem csak a zene van. Ott az utcaszínház, a tűzzsonglőrködés, az aszfaltrajzolás. Ezek olyan dolgok, amik a színpadokon is megélnek, s sokkal közvetlenebbek, emberibbek, mint más kortárs művészetek: könnyebben találnak utat a közönséghez. Az utca olyan egyetemes színpad, ahol megél az összes művészet.

Sok örömről beszéltél eddig. Minden pillanatban jó?

Mindez vadregényesen hangzik, de kemény világ. Már pert is nyertünk rendőrök ellen. Budapesten volt, hogy egy lakásban játszottunk, kijöttek, s abban a pillanatban, ahogy meglátták, hogy van két cigány, egy szerb, egy horvát, már bilincsben is voltunk, lefújtak gázsprayvel, s be is vittek - nem hagytuk annyiban. Egyszer külföldön pisztolyt szorítottak az oldalunknak, ilyesmi bárhol megtörténhet, de egy idő után úgyis kiengednek, nem tudnak tenni semmit. Legrosszabb esetben összetörik a hangszeredet, és van két napod a fogdán. A magyar rendőröknél sokkal durvább spanyol rendőrök például ezt játsszák: vagy elkobozzák a hangszert, s akkor 150 Euro, mire kiváltod, vagy helyben eltörik.

S itthon? Milyen élményeid vannak a rendőrökkel?

A Blaha aluljáróban volt egy aranyos élményem: egyik hajnalban egy koncert után lementünk zenélni, s már előre odamentünk a helyi járőrhöz. Kérdezte, tudunk-e zenélni, mondtam, hogy igen. Volt hegedű, harmonika, szaxofon, amit akarsz - a rendőrsrác végigtáncolta az egészet hajnali ötig!

Meddig zenélsz majd az utcán?

Utcazenésznek lenni nem egy nyugdíjas állás. Vannak nehéz telek, vagy olyan nyár, amikor sátrazol, akár a Deák téren. Tavaly ezt csináltam: a sátram ott állt az Erzsébet téren. Vannak köztünk jólszituáltabbak is - egy Nyugat-európai srác kibérel egy lakást, s a munkanélküli segélyéből is ellene. Én például most Csillebércen lakom, egy ismerősöm házának alsó részében, amiért havi tizenötezer forintot kell fizetni. Csak így működik.

Egyszer egy évig kulcsom volt egy lakáshoz. Ott lakott mindenki, húszan, huszonöten, az összes Blaha meg Erzsébet téri hajléktalanok. Ha voltál kint az utcán, akkor nem mondod azt valakinek, aki az utcán van, hogy nem. A házfoglalás működik még, titokban, de a budapesti squat-kultúra nem egy média-highline. Ez az utcai élet - sok a konfliktus, de minél nehezebb az élet, annál közelebb is vannak hozzád: bajtársiasabb.

Az utcazene fontos része egy város életének. Más a hangulat egy olyan városban, ahol háromsarkonként zenél valaki: vidámabb, közvetlenebb, felszabadultabb. Azok a rendszerek, ahol ezt betiltják, maguk is rosszul járnak. Imádunk zenélni, imádunk buliztatni, s úgy gondolom, hogy mára nagyon komoly, igényes zenét művelünk: játszunk elektronikus zenét, bluest, folkos alapú számokat - nincsenek határok.

Az interjút Györe Gabriella készítette

1 A didgeridoo (didzseridu) az észak-ausztráliai őslakosok fúvós hangszere.

2 myspace.com/orkestrabohemika

3 www.vandormozi.hu

4 A Fény Árnyék Művészeti Egyesület (FAME) üzemelteti a Latcho Drom vándormozit Tony Gatlif azonos című, a romák évszázados vándorlását felidéző filmjének ihletésére. A mozi 1998-ban alakult, programvezetője Kővári Borz József.