hirdetés

A mindenségnek peremén és szélén

Háy János: Az öregtó felé, Európa Könyvkiadó, 2017

2017. október 28.

Háy János ismét verset ír; nyolc év verses termését (2009–2017) gyűjti egybe legújabb kötetében, amelyben a lírai én írott-íratlan stációin keresztül tart az öregtó felé. - Lajtos Nóra a Büszkeség és balítélet pályázaton első helyet nyert kritikáját olvashatják Háy János Az öregtó felé című könyvéről.

hirdetés

„Egy vagyok abban,
aki vagyok…” (Darabokban)

Háy János verset ír. A fizikai lét és a belső, pszichikai táj oppozíciójáról versel elementáris hévvel, és a hétköznapok lírai optikáján keresztül ölel föl teret és időt.

Háy János nemcsak verset ír, tudjuk jól, hanem prózát és drámát is a tudat „csöndjé”-ről és a lélek mindenhatóságáról, nincstelenségéről és vantalanságáról. De ami ennél most fontosabb:

Háy János ismét verset ír; nyolc év verses termését (2009–2017) gyűjti egybe legújabb kötetében, amelyben a lírai én írott-íratlan stációin keresztül tart az öregtó felé.

Az öregtó felé című kiadvány máris mint esztétikai tárgy funkcionál: a költő egyedi, már legelső kötetében, a Gyalog megyek hozzá a sétálóútonban bemutatkozó úgynevezett szomorúmanók visszaköszönnek például az Egy szerelmes vers története és a jelen kötet borítóján is. Amiben újdonságot hordoz a mostani illusztráció, hogy a festett szomorúmanók papírinstallációkként, a festőtábláról mintegy felkelve – életre kelve – vonzzák az olvasót a kötet kézbevételére.

A verseskönyv mottója egy az Eszter könyvéből vett bibliai szövegrészlet, amely kicsinyítő tükre (mise en abyme) az egész kötetnek: azt a jelenetet mutatja be, amelyben Márdokeus „megszaggatá ruháit”, amikor megtudta, hogy a királyt csellel rávették arra, hogy olyan rendeletet adjon ki, hogy megölesse a Perzsiában élő zsidókat. Maga a ruhaszaggatás a bibliai hagyományban egyszerre jelentette a kínzó fájdalmat, a megaláztatást, de a gyászt is.

Háy János egész kötetében is egy olyan költői szubjektummal találkozunk, akinek tudatcserepeibe olykor méltatlan, s éppen ezért keserves kifakadású világfájdalmat ültetnek a mindennapok: van múlt mint emlék és felejtés („valaki kezében / tartja a múltat” – Szerinted lehet), determináció, de nincs jövő mint lehetőség, cél, anticipáció („nem lesz már lesz” – Nem négy év). A jelenvalólét pedig a versekben megjelenő (lévinasi) Másik és az Idegen aspektusából válhat leírhatóvá.

Háy János szövegeinek sokrétűsége többféle értelmezési lehetőség felé nyit utat. Többek között releváns olvasási módnak tartjuk a close reading mellett a motivikus építkezés (üresség, tér-idő kontinuum, rész-egész, világkép-emberkép, élet-elmúlás, a test tapasztalata) felől megkísérelni a szövegértelmezést.

A kötetet nyitó- (Láttam őket) és záró vers (Mint akiben) hat ciklust zár közre, amelyek címei is igen beszédesek: egy versbeli utazásra invitálják az olvasót (Készülődés, indulás; Első pihenő, víz; Második pihenő, alma; Harmadik pihenő, víz, kenyér, Negyedik pihenő, víz, keksz; Utolsó pihenő, maradék víz.) Ezek az állomások egy profán passió fontos állomásai, amelyben az én világmegértése mindenkori, mélylélektani akarat marad: egy összehorzsolt lélek kifakadásai. Az anaforikus szerkesztésmód olykor szövegmormoló ritmusa által az ismétlődő szövegszerkezet (vagy szövegvariáns) válik dominánssá (Láttam őket, Olyan a test, Énte, Levetett göncök, Maradvány, Ne hagyj stb.).

A térpoétika ürességfogalma („maradtak benne az ürességben”; „ragaszkodtak az üres térhez”– Láttam őket) a semmi tapasztalatával együtt rokon érzetet fejezi ki: „Az üresség a szív böjtje” metaforája az élet érzelmi megszenvedésének sormintázatát adja.

Az idő kategóriájának sokarcúsága át meg áthatja a kötetet: „De csak az idő jár magabiztosan” (A legrosszabb forma); „nézed az időt” (Nem negyven év); „a kifutó időben” (Az nevet, aki a végén); „Hiába ereszti / ki az idő a féket”; „megkapott része a valahai mának” (Egészben maradni), „csak az idő pereg” (Szerinted lehet); „beszélünk nőkről, / az ellenünk játszó időről” (Manhattan). A „nézni, hogyan fogy az idő, / és nem tűnik el semmi, / csak az én” soraiban pedig már a mindenség peremére szorult (jungi) individuum megsemmisülésének lehetünk közvetlen tanúi (Megbújni). A (sartre-i) semmi „léttapasztalat”-a is újraíródik több szöveghelyen is: „hogy bírja ki bárki, / hogy semmi, / semmi, semmi nem ér / semmit” (Haszontalan); „semmi nem lesz. / Se rész, se egész” (Este).

A test mint határjelölő metonimikus rész egyszerre hordozza a benső szervek felsorolásával (belek, gyomor, máj, szív, vese) a létező külső, bomlásnak indult formáját, amelyben az én „lakni” kényszerül: „nem akart személyeskedni,/ hogy megint ne legyen más/ csak én, csak én. Az élet” (Magára gondolt). A test bomlásának előzményei is mint olfaktorikus jelenségek determinálódnak: „belei szagát / leheli ki a száján” (Szag).

Az ember-rész és a világ-egész metaforakincse is szépen belesimul a verseskötet tematikus hálójába: az Egészben maradni, Darabokban, Bezárva, A kezem és más költemények igen találó soraiból idézünk kettőt, amelyben már az öregtó felé tartó személy van jelen: „Én külön öregszem”(Én külön); „Elhagyott szerkezet / talán én hagytam el / talán valaki más […] / foszlik le róla / az élet” (Elhagyott).

A néhol fel-felbukkanó szójátékok, mint például az Az nevet, aki a végén, Nem ingere, „Házadnak volnál híve rendületlenül (Úgy kelsz fel), mintha egy időre megállítanák a végesség tapasztalatát, amolyan ülőkövekként hatnak a kötetkopuszban, melyeken megpihenhet az öregtó felé tartó költő-vándor s vele együtt a megfáradt olvasó is. Ugyanez lehet az érzésünk a kötetben kissé váratlanul felbukkanó bibliai parafrázisokkal kapcsolatban; mintha idegen szólam lépne be az amúgy koherens szövegegyüttesbe: „Én vétkem, mondod / én vétkem” (Szerinted lehet); „Én vagyok az / igazság és az élet” (Fa). Továbbá nem feledkezhetünk meg azokról az allúziókról sem, amelyek a neves költőelődöket szólítják meg: Petőfit, Aranyt, József Attilát, Vörösmartyt.

S végezetül: a végnek, az elmúlásnak nincsen logikája; csak ránk tapad, mint egy ing, amely a végső időben szétszaggattatik. Igazi költői érzékenységgel fogalmazza meg ezeket a sorsmetszeteket Háy János az édesapát temető Gödör című versben, vagy a Maradványban: „Maradvány vagyok, se árnyékom / nem cipeli táj. üres csűr/ kiürült magtár.” A halál visszavonhatatlan jelenléte elől nincs kitérő, mert tudjuk: mindannyian az öregtó felé tartunk.

Háy János ismét verset írt: nem egyet, hanem 118-at rostált egy kötetbe a szerző, tudatos ciklusrendezéssel, kompozíciós zártsággal ötvözve azt.

Háy János nemcsak verset írt, de reprezentatív költeményeket is; ahogyan ő nevezte el valamikor a pályainduló kötetében: microscope-poetryt.

Háy János verset írt. Olyat, amelyben van időmúlás és térpoétika, de nincs megérkezés és így nincs megváltás sem. Mert még mindig tart. Az öregtó felé. A mindenségnek peremén és szélén.

(Háy János: Az öregtó felé, Európa Könyvkiadó, Bp., 2017)

Lajtos Nóra

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.