“Ki nyeri meg a vesztest?” – harsogta a szlogen a toborzóiroda homlokzatán. A Csapatba hat férfit választottak a tévések, kategóriánként kettőt: d’Artagnan és Nyikoláj Rosztov bizonyultak a legideálisabb vinereknek, a lúzerek befutói Nyúl tanár úr és Baradlay Eugén – nem Edmund, Eugén – lettek, és kiválasztottak két megnyerő szörvájvort: Felméri Kázmért, a kedélyes lézengőt, és Fülig Jimmyt, akivel egyetlenegyet kellett csak tisztázni: hogy nem abban a kategóriában fog versenyezni, amire jelentkezett. Jimmy lelkesen bele is csapott a főtévés tenyerébe: rendben, ha Szőr Vájvorként kell a kalandba bocsátkoznia, hát akkor mostantól majd ez lesz a neve, élt ő már Samtamtónió név alatt is mint a Bolondsák-szigetek kirája, annál ez a Vájvor Szőr se lehet sokkal nehezebb.

 A játék óriási pénzjutalmán ketten osztozhatnak majd: az a győztes avagy köztes, aki átállít egy vesztest a maga eszméinek pártjára, valamint maga az átállt ex-vesztes. A csapat tagjai alapos oktatásban vettek részt, ki-ki a maga kategóriájában, a játék nemzetközileg rögzített szabályait illetően. Mindenki tudta, mit kell és mit nem szabad elkövetnie, ha nyerni akar. Mindenki tudta, mely hibái esetén fogják kizárni a játékból. Hamarosan ott álltak a csodás sziget partján, s a játékmester hosszan integetett feléjük az emelkedő kisrepülő ablakából: Viszlát egy hét múlva, mindent bele, fiúk!

 Alig az első héten máris kialakultak bizonyos vonzások és szövetségek. Fülig Jimmy nem tágított Nyúl mellől, bár Nyúl elbújt a könyvébe, s ha ki-kipislogott a könyve mögül, leginkább d’Artagnant leste, de nem merte megkörnyékezni. d’Artagnan és Baradlay Jenő lassan induló, de hamar melegedő barátkozásba kezdtek. Rosztov afféle csapatbölcse szerepébe került, akihez valamennyien fordulhattak – nem látszott, hogy külön kapcsolatra törekedne bármelyik lúzerrel is. Felméri a maga útját járta: fütyörészve járkált a fák közt, és csak a sziget állataival elegyedett beszédbe. Felméri képtelen volt feladni a függetlenségét, kezdettől látszott, hogy ő lesz az első, aki elhagyja a szigetet.
Másodiknak mindenki Nyúlra tippelt, de Nyúl a következő héten annyira összeszedte magát, hogy végül összebarátkozott Jimmyvel. Isten tudja, hogy értett szót a hencegő jassz a dadogó tanárral, mindenesetre Nyúl egyszer még akkor is Jimmy mellett maradt, amikor az elindult a szigetet felderíteni. 
Az úton Jimmy egyszer csak eltűnt a tébláboló Nyúl szeme elől a nagy levelű növények között. Nyúl egy darabig még hadakozott a liánokkal, aztán visszament az ösvényre és elindult. Amikor még fél óra múlva sem látta meg a tábort, már tudta, hogy eltévedt. Ácsorgott az ösvényen jobbra-balra tekintgetve: az ösvény visszafelé mintha eltűnt volna, míg az ellenkező irányban könnyeden járható, sima úttá szélesült. Nyúl nem tudott ellenállni, tovább ment a tábortól távolodó úton. Hamarosan egy tisztáshoz ért: messziről látta, hogy a napfény jókora területen szabadon ömlik be a fák között, s valami épület napsütötte téglafala is odalátszott. Ropogó-kopogó hangok hallatszottak onnan. Ahogy óvatosan arrébb húzta a lombot, szívét elöntötte a halálfélelem: a tisztás túlsó végén nem épület állt, csak egy fal, az innenső végében pedig, szerencsére Nyúlnak háttal, katonák térdeltek, válluknak támasztott puskával, és a napfénybe kirakott célbábura lőttek. Nyúl futni kezdett és futott, míg csak újra a táborig nem ért. Aznap este, miután hálózsákba bújtak, amikor már a többiek szuszogását hallotta, Nyúl megbökdöste Jimmyt, és elsuttogta neki a titkát. Jimmynek a sötétben megcsillant a két álmos szeme, nohát, Nyúlpajtás, ez már valami, szóval elinaltál onnan, ohó, ez már valami! Nyúlnak ez a szempont idáig eszébe sem jutott, de most, hogy Jimmy rávilágított a történtek lényegére, gyerekes örömet érzett. Hát mégis, hát én is, gondolta, és megkönnyebbült álomba merült. Sem ő, sem Jimmy nem sejtette, hogy Baradlay Eugén álmatlanul hever mellettük, és minden szavukat tisztán hallja.

A nagy esélyesek végig ők, d’Artagnan és Baradlay Jenő maradtak. A gascogni megtanította vívni a félénk Jenőt, el nem engedte maga mellől, magyarázott, verekedő fogásokat mutatott neki. Egy este meg valami dalt tanulgattak. A dal kissé hamisan, borosan szállt föl d’Artagnan torkából, nyomában a halk, de tiszta tenor. Jenő, édes cimborám, érzékenyült el a gascogni, igyunk áldomást a barátságunkra, ide mind, fiúk, a vendégeim vagytok! D’Artagnan ölelgette Eugént, aki pironkodott, de koccintott vele és ivott, s amikor a pohara kiürült, a háta mögé hajította, éljenek a bátrak, mondta csöndesen, szégyenlős mosollyal. Hej, ez a beszéd, harsogott d’Artagnan meleg hangja, s ő is a háta mögé hajította a poharát, és nemcsak Rosztov és Jimmy, de még Nyúl is követte. D’Artagnan újabb nótába kezdett, Rosztovnak több se kellett, táncra perdült, csak úgy csapkodta a bokáját. Boldogok voltak, az utolsó este volt, hogy boldogok voltak mind az öten – Jimmy meg is jegyezte, micsoda kár, hogy a Kázmér fiú nincsen már itten.

Jenő egyre jobban vívott. D’Artagnan egyre jobban bízott. Amikor a tévések félidőben nagy mulatságot rendeztek nekik, a gascogni még a szép cigánylányt is a Jenő ölébe ültette. A cigánylányt is a tévések hozták magukkal, és úgy táncolt, hogy a keblei minden körnél Jenő felé villanjanak elő. Amikor a cigánylány átölelte a vékony szőke fiút és gyöngéden leemelte az orráról a cvikkert, a többi fiúk összenéztek, és Jimmy kijelentette, hogy ő most lemegy a partra, s a többiek persze vele tartottak. Senki nem tudta, valójában mi történt Jenő és a szép cigánylány között. A többiek valami nagyon erőset ittak, reggel mindahányan fejfájósan ébredtek a parti homokban. Mire visszaértek a táborhelyre, a tévések repülője már eltűnt, a cigánylánnyal együtt.

Nyúl a mulatság másnapján csak estefelé tért magához. Kóválygó fejjel ült a tűznél, vacogott, pedig igazán meleg este volt. Nyúl egyre a cigánylányra gondolt, ahogy hosszan susmorog neki, ahogy végül lehajtott fejjel azt mondja a kócos hajsátor alól, hát ez van tanár úr, már gyülekeznek, mindenki nagyon fél.
Nyúl még akkor is ott ült a kihamvadt tűz foltja mellett, amikor Jenő felkelt. Összenéztek. Jenő megfogta Nyúl kezét, vezess oda, mondta csöndesen Nyúlnak. Nyúl először iszonyatosan megrémült, hova, kérlek, hova, miről beszélsz. Ne add az ostobát, mondta Jenő, mindketten nagyon jól tudjuk, miről beszélek. Nyúl riadtan belenézett Jenő szelíd szemeibe, aztán egyszerre megnyugodott. Igen Jenő, igen, mindketten tudjuk. Odavezetlek. De ígérd meg: bármi történik, nyugton maradsz. Megígérem, mondta Jenő alig hallhatóan, ezt aztán megígérhetem, és holtfehérre sápadt.
És elindult reszkető lábbal, Jenő a nyomában. Az ő lábai is reszkettek. Amikor a lombok között átvillant a nap, Nyúl visszafordult és azt mondta, előremegyek, Jenő válaszolni akart, de Nyúl leintette, csitt, maradj ott. Jenő már semmit nem értett, és Nyúl gyorsan előrement, be a lombok közé, ki a magas falra a tömeg elé, az felzúgott, egyre hangosabban skandálta a magáét, és Nyúl egyszerre ott hevert Jenő lábainál. Jenő felemelte Nyúl kezét a csuklójánál fogva, és szinte azonnal el is engedte: halálos riadalom járta át a szívét, futásnak eredt, hátra se nézett, úgy iszkolt, vissza, egészen a táborig.

A játékmester a következő látogatáskor poszthumusz kizárta Nyulat a játékból. A mind komorabb Rosztovot ez annyira felháborította, hogy önként jelentkezett a hazatérésre. Hárman maradtak a szigeten: Fülig Jimmy, d’Artagnan és Baradlay Eugén.
Nyúl halála d’Artagnanra is erősen hatott: kétszeres lendülettel vetette bele a küzdelembe Jenő átállításáért, és tényleg nagy sikereket könyvelhetett el magának: Jenő egy vívólecke alkalmával harcképtelenné tette őt, sarokba szorította, s másodpercekig a torkának szegezve tartotta a penge hegyét, aztán halkan felnevetett és eldobta a fegyverét. D’Artagnan hangos elismeréssel adózott Jenő teljesítményének, de megmaradt benne a Jenő sötét tekintete, ahogy a pengét a torkának tartva farkasszemet néz vele.
Ekkoriban már szinte ellenfél nélkül küzdött Jenő átállításáért: Jimmy teljesen feladni látszott a játékot, csak őgyelgett, s ha Jenővel találkozott, egyáltalán nem akarta meggyőzni semmiről, inkább újra meg újra kifaggatta a Nyúl halálát megelőző események legapróbb részleteiről is. Jimmy meg akarta érteni, mi történt. Először ő is haza akart menni az erkölcsi undorában távozó Rosztovval, de ő nem akart felháborodni, csak hazamenni. Végül mégis maradt, és mániákusan rakosgatta a mozaik részleteit, amikből nem jött ki semmi, csak az, hogy Nyúl halott, s hogy ennek semmi értelme. Eleinte Jenőtől várt valamit: magyarázatot vagy irányt, hogy hogy kezelje mindezt. De Jenő egyre többet hallgatott, és Jimmy belátta, hogy a halgatag fiú nem fog segíteni neki. Nem faggatta hát többet, folytatta magányos sétáit és töprengett tovább szakadatlan. Tulajdonképpen már csak a repülőt várta.

A két biztos befutó, Jenő és d’Artagnan magukra maradva a kialakult rutin szerint töltötték napjaikat: vívás, ebéd, szieszta, felderítés – a feladatok során Jenő egyre ügyesebbnek, egyre önállóbbnak mutatkozott –, este vacsora, korai lefekvés. De egy fényes nap reggelén Jenő odaszólt a réztepsi tükre előtt bajszát nyíró d’Artagnannak, ha kész vagy, gyere velem, mutatok valamit. De a vívás, mondta a gascogni, mire Jenő csak legyintett, ugyan, a vívás. Elvezette d’Artagnant a tisztásig, s ahogy annakidején Nyúl őt, most ő eskette meg a gascognit, hogy bármi történik, nyugton marad. D’Artagnan nem akarta megzavarni védence önállóságát, arra van most a legnagyobb szüksége, gondolta, hogy önállóan cselekedjék. Követte a barátját és nem adott hangot a rossz érzésének, bár a szíve összeszorult, ahogy a tisztás előtt állva ézték egymást. Egy pillanat múlva meg már késő volt.
 – Jenő! – üvöltött föl d’Artagnan. – Édes cimborám, állj meg! Hát nem emlékszel? Az áldomás! A szép cigánylány, hát nem emlékszel?
Jenő még egyszer visszanézett. Ödönre gondolt és Nyúlra gondolt, és visszatette az orrára gondosan áttörölgetett cvikkerét.
– Mennem kell, Darti. Köszönöm a szép napokat. Áldott jó barátom voltál. Ne haragudj rám.
– Hát nem emlékszel? „Ebbe a hibába többször nem esem bele”! – üvöltötte könyörgő, szinte sírós hangon d’Artagnan. – Mondd, hogy nem esel bele, ugye, Jenő, nem esel bele!!!
De Jenő már nem hallotta őt: kilépett a napfényben hunyorogva célzó katonák sora elé.

Falcsik Mari