hirdetés

A nagyratörő

Márton László pályaképe

2005. október 2.
Legtöbb kritikusa és elemzője kiemeli, hogy Márton László sokoldalú, termékeny és tudatos szerző. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy Tandori után ő az új magyar irodalom legsokoldalúbb, legtermékenyebb és leginkább tudatos alkotója. Sokoldalú, mivel az irodalom mindhárom műnemében: az epika, a líra és a dráma területén is alkot – ahogy Balassa Péter megjegyezte, Márton “tehetségének kivételessége részben all-round jellegében”, azaz sokoldalúságában áll.
hirdetés

1.

Márton Lászlóval kapcsolatban mindenek előtt arról kell beszélnünk, hogy a magyar irodalomban két Márton László nevű szerzővel is találkozhatunk: a “jelölttel” és a “jelöletlennel”. A két író nem összetévesztendő, ezért nem árt tisztázni, kiről is van szó. Egyikük 1934-ben született és Párizsban él, másikuk, 1959-ben született és Budapesten él. A névazonosság miatt kettejük között 1993-ban még egy per is folyt (Ki az igazi Márton László? Két író pere a bíróságon a névhasználat miatt); innen datálódik egyikük “jelöltsége”: az 1959-ben született szerző neve mellett vagy írásai végén azóta ugyanis mindig feltüntetik, hogy író, műfordító, és hogy Budapesten él. Itt tehát az utóbbiról, a “jelöltről”, a – persze nem rokoni értelemben – “ifjabb” Márton Lászlóról lesz szó, az új magyar irodalom 1980-as évek közepén induló második hullámának egyik névadójáról, a “Lászlók” nemzedékének meghatározó alakjáról. Ő tehát e pályakép “jelöltje”. S noha általában a jelöletlenség jelent elsőbbséget, valamiféle előnyt vagy fölényt (ne adj’ isten hatalmat) a másikkal, a “(meg)jelölttel” szemben, jelen esetben azonban csupán névleg jelenthet azt. Miután a magunk részéről tisztáztuk, hogy ki az igazi Márton László, először is az író munkásságának elhelyezéséről kell szót ejtenünk.

Az új magyar irodalom – 1970-es évekbeli első nagy hulláma utáni – második szakasza a 80-as évek közepén kezdődik: a hetvenes évek eleje (1972/73) és az évtized vége (1979) után a nyolcvanas évek közepe, az 1984-86-os időszak az új magyar irodalom következő csomópontja. E második fejezet kettős összetételű: egyrészt ekkor jelentek meg az új magyar próza első nemzedékének második főművei, a “Péterek” (Nádas és Esterházy) 1986-os nagyregényei (az Emlékiratok könyve és a Bevezetés a szépirodalomba); másrészt ekkor, a nyolcvanas évek közepén, 1984-85-ben indult az új magyar irodalom második (posztmodern) nemzedéke. Kukorelly Endre és Kemény István 1984-es fellépésével, Krasznahorkai Sátántangójával (1985), Márton és Garaczi első köteteivel, Balassa “színeváltozásával”, az Észjárások és formákkal (1985), illetve Kulcsár Szabó Ernő Zavarbaejtő elbeszélésével(1984) ekkor nyílik az új magyar irodalom “’84-es kijárata”. 1984-ben jelent meg Mészöly Miklós Megbocsátás című kisregénye, s még ugyanebben az évben látott napvilágot Balassa Péter a történet visszatérésének értelmezői toposzát – éppen e Mészöly-mű kapcsán – megalkotó híres tanulmánya (A cselekmény rejtélye mint anekdotikus forma). Az 1980-as, 90-es évek magyar prózájának legfőbb sajátossága a Mészöly által megelőlegezett új történetiség megjelenése, majd kiteljesedése volt az új magyar prózában, kettős értelemben is: történetelvű prózaként és történelmi regények formájában. A történet és a történelem “visszavétele”, rehabilitálása történt meg a 80-as, 90-es évek magyar prózájában.

Az új magyar próza második szakasza, a 80-as évek közepén induló második prózahullám nemzedéke 1955-60 körül született szerzőkből áll. Ha az új magyar próza első generációját a “Péterek” (Nádas, Esterházy, Hajnóczy, Lengyel és Balassa Péter) nemzedékének neveztük, akkor a 80-as évek közepén fellépő második generációját – meghatározó alakjai (Krasznahorkai, Márton, Garaczi, Darvasi, valamint e nemzedék fiatalon elhunyt kritikusa, Hekerle László, továbbá 1984-es “esszé-regényével”, a Melankóliával szintén az új magyar irodalom “’84-es kijáratához” csatlakozó Földényi F. László) keresztnevének véletlen, ám sorsszerűnek is tekinthető egybeesése folytán – a “Lászlók” nemzedékének nevezhetjük.

A 80-as évek közepén induló költőnemzedéket és az ugyanekkor fellépő prózaíró-nemzedéket nem lehet élesen elválasztani: a nyolcvanas-kilencvenes években a líra és az epika határai elmosódnak. Krasznahorkai kivételével a prózaíró “Lászlók” mindegyike érintett a költészet terén is: Márton, Garaczi és Darvasi is (először vagy részben) költőként léptek a nyilvánosság elé. A “’84-es” nemzedék költői (Kukorelly, Kemény, Parti Nagy) pedig el-elkanyarodtak a lírától, illetve (részben) áttértek a prózára. A “’84-es kijárat” költőnemzedékének és a “Lászlók” prózaíró-nemzedékének együttes indulását mutatja be (Kukorelly, Márton, Garaczi és Petőcz verseivel) az első magyar posztmodern lírai antológia, a “Kováts!” – Jelenlét-revü (1986).


2.

“Ritka alkalom – ha nem félnék a szótól: halk ünnep – volt Márton László megjelenése irodalomunkban” – írja Mészáros Sándor Márton László korai pályakezdéséről. “Irodalomszociológiailag meglepő tény, hogy nemzedéktársaival ellentétben neki már huszonöt évesen megjelent első önálló prózakötete, a Nagy-budapesti Rém-üldözés (1984). Talán még ennél is váratlanabb volt a kötet egyértelműen elismerő kritikai fogadtatása, noha nehezen felfejthető, rejtélyes író mutatkozott be, akinek világlátása és szövegformálási módszerei eléggé ismeretlenek voltak irodalmunkban. A többnyire értő és elemző kritikai recepció kiemelte az író tehetségének sajátos vonásait: a merész újítókedvet, a bölcseleti iskolázottságot, az epikus anyagkezelés biztonságát, a virtuóz formakultúrát, a képzelőerő mélységét és játékos dimenzióváltó képességét, nyelvi erejét, a tragikum és a fekete humor iránti fogékonyságát. A hetvenes évek prózanemzedékének alapvető szemléletváltást és poétikai újítást jelentő művei után is váratlanul új, azoktól több lényeges vonatkozásban eltérő művészi jelenség volt Márton műveinek megjelenése.” Nem véletlen, hogy Balassa Péter Bolgár kalauzában éppen Márton korai főművét, az Átkelés az üvegen című nagyregényt “választja” a Nádas Emlékiratok könyvének párjául, s a '68 és a '89 utáni korszak e két reprezentatívnak tekintett művén mutatja be – a generációs, illetve a modernséghez fűződő viszony alapján történő különbségtételt persze finoman elhárítva – az új magyar irodalom első és második hullámának, a “Péterek” és a “Lászlók” nemzedékének, a (késő)modern és a posztmodern “észjárásnak és formának” a különbségét.

Legtöbb kritikusa és elemzője kiemeli, hogy Márton László sokoldalú, termékeny és tudatos szerző. Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy Tandori után ő az új magyar irodalom legsokoldalúbb, legtermékenyebb és leginkább tudatos alkotója. Sokoldalú, mivel az irodalom mindhárom műnemében: az epika, a líra és a dráma területén is alkot – ahogy Balassa Péter megjegyezte, Márton “tehetségének kivételessége részben all-round jellegében”, azaz sokoldalúságában áll. Ám Márton László a legtöbb helyen (sajátos módon még az író önmeghatározásaiban is) csak próza- és drámaíróként, illetve elbeszélőként és műfordítóként szerepel, költőként nem. Igencsak beszédes és jellemző Mártonnak ez a különös tartózkodása a költőként való önmeghatározástól, ahogy a költészetet és a költői létformát eltávolítja, mintegy tudatosan távol tartja magától. Igaz ugyan, hogy prózai–elbeszélői munkássága valóban jelentékenyebb, mint a lírai, s Márton nyilvánvalóan inkább prózai, illetve elbeszélői, mintsem költői alkat, ám “versírói” teljesítménye mégiscsak számottevő és ugyanúgy munkásságának szerves részét képezi. Márton részben költőként szerepel a már említett 1986-os posztmodern lírai antológiában, továbbá gondoljunk csak verses drámáira és műfordításaira, s arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a korai főmű, az Átkelés az üvegen egy jó része verses szöveg. Mindezek ellenére Márton László mindig kizárólag íróként vagy elbeszélőként, és sohasem költőként határozza meg önmagát, ami egyrészt egyfajta archaizáló, barokkos, vagyis a romantikus és modern költői szerepfelfogás előtti írói gesztusként, ugyanakkor másfelől viszont egy éppen az utáni, azon túllépő, azt meghaladó, a szó legtágabb értelmében posztromantikus és/vagy posztmodern írói szerepfelfogásként is értelmezhető (miszerint az “igazi” irodalmár az az író, nem pedig a költő, ahogyan azt a – bizonyos értelemben, többek között a művészi szerepről alkotott képében mindmáig ható – romantika képzelte).

Márton László sokoldalúsága mellett igen termékeny szerző, hiszen negyvenöt éves koráig tizenöt önálló kötete jelent meg, ezen belül harmincéves koráig négy, harmincöt éves koráig nyolc kötete látott napvilágot. Összehasonlításképpen: Tandorinak harminc, Krasznahorkainak harmincegy, Kukorellynek harminchárom, Balassa Péternek harmincöt éves korában jelent meg az első kötete. Azt mondhatjuk, hogy tulajdonképpen Mártonnal kezdődik az új magyar irodalomban az – az azóta, az ezredforduló után megfordulni látszó – tendencia, hogy egy fiatal szerző már harmincéves korára “jelentős” munkásságot, s legalább négy-öt (korai, gyakran elhamarkodott, félkész és kiforratlan) kötetet mutathat fel. Ez persze nem Márton korai köteteit, hanem ezt – az irodalmi rendszerváltással és az irodalmi nyilvánosság szerkezetváltásával is szorosan összefüggő, Kemény Istvánék, majd Térey Jánosék nemzedékénél – a kilencvenes években tetőzött tendenciát minősíti: Márton a kevés kivétel, a már korán is kiforrott műveket produkáló szerző egyike. Márton Lászlónak mindezeken kívül számos fordítása jelent meg, elsősorban a német barokk és a német romantika korából: Andreas Gryphius versei, Luther Asztali beszélgetései, Novalis Heinrich von Ofterdingenjeés a német romantika más költőinek versei, Goethe Faustjának első része, Kleist Kohlhaas Mihálya, Grimm meséi stb.

Márton sokoldalúsága és termékenysége mellett nagyon is tudatos alkotó, ahogy Takáts József a 2005-ös Mészöly Miklós-díj átadásakor tartott laudációjában megjegyezte: “Kevés kortárs írónk alakította, alakítja tudatosabban az életművét, mint ő, egy időben megtervezettségét is hangsúlyozva” (ÉS, 2005. január 28.). Ennek az írói tudatosságnak és az életmű megtervezettségének, megkomponáltságának igencsak beszédes példája, hogy Márton László az 1989. novemberében Keresztury Tibornak adott interjújában a következőket mondta: “[Húszéves koromban írt] első elbeszélésemet, az Aalvilaagot követően nemcsak azt gondoltam végig, hogy miként akarok írni, hanem azt is, hogy ezek miféle művek lesznek. Azóta is azon dolgozom, amit akkor kitűztem célnak, és valószínű, hogy ez a munka ki fogja tölteni életem hátralevő részét. (…) Az én programom, ami a prózát illeti, nagyon is véges. Összesen hét könyvet akarok írni, s ebből a szempontból teljesen mindegy, hogy hány kötetem fog megjelenni (ha így folytatom, bizonyára jóval több lesz, mint hét). Amit komolyan gondolok, az a megírandó hét könyv. Ebből [1989-ben még] csak az első van meg, a Nagy-budapesti Rém-üldözés; a másodiknak megvan a fele, a Menedék című kisregény, a másik fele Tudatalatti megálló címen jelenik meg. A harmadik könyv az Átkelés az üvegen című regény. A hátralévő könyvekről nem akarok beszélni, mivel kereteik mögött még nem áll semmi, és az üres keretek önmagukban semmitmondóak. Mint probléma mindegyikük egyre bonyolultabb, mint feladat egyre nehezebb. Nem tudom, hol van az a pont, ameddig egyáltalán eljuthatok.” Több mint tizenöt év telt el azóta, s e tervekből sok minden megvalósult. Ám felmerülhet a kérdés, hogy most hol tartunk, hogy hányadiknál is járunk a megírandó hét könyv sorában. Kiindulópontunk a hét megírandó könyv és a tizenöt megjelent kötet lehet. De hogyan tudjuk közös nevezőre hozni az eddigi tizenöt kötetet Márton “hétkönyves” koncepciójával? Meg kell próbálnunk valahogyan összeegyeztetni tizenöt megjelent kötetét hét megírandó könyvével.

Az első megírandó könyv tehát egybeesik első kötetével, a Nagy-budapesti Rém-üldözéssel (1984), amely bő tíz évvel később további elbeszélésekkel jelentősen kibővített formában, A Nagy-budapesti Rém-üldözés és más történetek címmel – szerzője kilencedik köteteként – újra megjelent (1995). Márton második megírandó könyve viszont az író két külön kötetét, két önálló – ám a szerző koncepciójában szorosan összetartozó – kisregényét foglalja magába: a Menedék című “beszélyt” (1985) és a Tudatalatti megálló című fantasztikus elbeszélést (1990). Az Átkelés az üvegen című nagyregény (1992) a harmadik a hét megírandó könyv sorában. Ám ez a nagyszabású “útirajz” az írónak már a hetedik kötete, időközben ugyanis két drámakötete (Lepkék a kalapon, 1987 és Carmen, 1991) és egy társadalmi esszéje (Kiválasztottak és elvegyülők, 1989) is megjelent. A “hétkönyves” koncepció negyedik darabjának Márton nyolcadik kötetét, a Báthory Zsigmond erdélyi fejedelemről szóló szomorújátékot, A nagyratörő című drámatrilógiát tekinthetjük (1994). S végül Márton ötödik “nagy könyvét” – jelenleg ugyanis minden bizonnyal az ötödiknél járunk – megítélésem szerint együttesen alkotja a Jacob Wunschwitz igaz története címet viselő regény (1997) és a Testvériség című regénytrilógia, illetve háromkötetes nagyregény: a Kényszerű szabadulás (2001), A mennyország három csepp vére (2002) és A követjárás nehézségei (2003). A Jacob Wunschwitz-történet és a Károlyi Sándor-regény között jelent meg Márton tanulmányainak és kritikáinak gyűjteménye, Az áhítatos embergép (1999), valamint az Árnyas főutca című kisregény (2000). Tehát a megírandó könyvek közül eddig hétből öt, ezután még kettő. A megjelent kötetekből pedig eddig tizenöt, s ezután, csak remélhetjük, hogy legalább még egyszer ennyi. Valahogy így lehetne közös nevezőre hozni Márton “hétkönyves” koncepcióját az eddigi köteteivel: hét megírandó könyvét tizenöt megjelent kötetével. Ugyanakkor az Átkelés “nagyratörő” szerzője mintha már mostanra szétfeszítette volna – vagy legalábbis erősen feszegetné – az önmaga által szabott kereteket.


3.

Márton László eddigi munkásságát – a “Lászlók” pályájához, mindenekelőtt Krasznahorkaiéhoz hasonlóan, az 1992-es év mentén – két korszakra, két pályaszakaszra tagolhatjuk. Az új magyar irodalom történetének hétéves periódusai szerint haladva – 1972/73, 1979 és 1984/86 után – az 1992-es esztendő volt a következő szimbolikusnak tekinthető esztendő, az új magyar (próza)irodalom fejlődésének vagy alakulásának újabb csomópontja. Ekkor jelentek meg ugyanis a prózaíró “Lászlók” fordulatot hozó művei: Krasznahorkai Az urgai fogoly című – a szerző pályájának “urgai fordulataként” emlegetett – harmadik regénye, Garaczi Nincs alvás! című – a 90-es évek Garaczi-áttörését eredményező – kispróza-kötete, valamint Márton nagyszabású “útirajza”, az Átkelés az üvegen. És Darvasi indulásával ekkor bővült négyessé a prózaíró “Lászlók” triója.

Márton munkásságát ennek alapján két szakaszra, két korszakra oszthatjuk: az elsőt “manierista”, a másodikat pedig “történelmi” vagy “románcos”, “regényes” korszaknak nevezhetjük. Ezeket az elnevezéseket talán akkor is érdemes megkockáztatnunk, ha tisztában vagyunk vele, hogy ezáltal Márton első korszakát stiláris, a másodikat pedig tematikus és/vagy műfaji megjelöléssel írjuk le. Márton két korszakának különbségét, az egyikből a másikba való átmenet lényegét ugyanis éppen a stiláris tényezők, a “maníros” írásmód háttérbe szorulásában és a tematikus tényezők, a “románcos” történelmi témák és a regény műfajának előtérbe kerülésében látom. A Rém-üldözéstől az Átkelésig tartó az első korszakot, tehát a nyolcvanas évek időszakát – Radnóti Sándor Rém-üldözés-kritikája nyomán – nevezhetjük manieristának.  Márton második korszakának, a Nagyratörőtől a Testvériségig ívelő pályaszakaszának egyik lehetséges elnevezése, a “románcos” vagy “regényes” megjelölés pedig – reményeim szerint – egyszerre utal e korszak műveinek regényes történelmi témáira, a történelmi regény (a román) műfajának előtérbe kerülésére, a művek gyakran balladisztikus, románcos jellegére, és (a manierizmus mellett és után) Márton másik nagy stiláris vonzalmára: a romantikához, a “regényességhez” fűződő szoros kapcsolatára. Márton második korszakát tehát többszörösen (műfajilag, tematikusan, de bizonyos értelemben stilárisan) is “románcosnak” vagy “regényesnek” nevezhetjük.

Az első, “manierista” korszakba tartoznak a Nagy-budapesti Rém-üldözés elbeszélései, a Menedék és a Tudatalatti megálló kisregény-párja, és végül ennek a manierista pályaszakasznak a nagy összegzése, betetőzése és egyben lezárása, Márton fiatalkori főműve, az Átkelés az üvegen című nagyregény (1992). E nagyszabású “útirajz” megjelenésének évében, 1992-ben volt a következő nagy (immár drámai) mű, A nagyratörő kolozsvári bemutatója. S noha könyv alakban csak két évvel később, 1994-ben látott napvilágot a Báthory-dráma, mégis – mint Krasznahorkai pályáján, úgy az övén is – ez az év, az 1992-es esztendő tekinthető a fordulat évének. Márton két 92-es nagy művének, az Átkelésnek és A nagyratörőneka címe is igencsak beszédesnek mondható és jelképes értelműnek tekinthető. A “manierista” korszak nagy összefoglaló műve, az Átkelés ugyanis már címében is mintegy átvezet a következőbe, Márton történelmi–regényes korszakába. Egyúttal ez a nagyszabású “útirajz” nyitja meg (a nyolcvanas évek kis kötetei után) a kilencvenes évek (küllemében is) nagyformátumú, nagyszabású köteteinek sorát (az Átkelés, a Nagyratörő, a Rém-üldözés bővített kiadása, a Wunschwitz-regény és az Embergép-kötet sorozatát). A második korszak nyitányának, A nagyratörőneka címe ugyancsak sokatmondó és jelképes értelmű: nemcsak a mű főhőséről, hanem a szerzőjéről is tanúskodik: nemcsak a címszereplő, hanem az író ambícióiról is árulkodik. S ilyen értelemben nem Báthory Zsigmond, hanem Márton László A nagyratörő.

A második, történelmi-regényes korszakba tehát A nagyratörő, a Wunschwitz-regény, az Árnyas főutca és a Testvériség-trilógia tartozik. Az írónak ezt a pályaszakaszát a két magyar történelmi tárgyú trilógia, a Báthory Zsigmond-dráma és a Károlyi Sándor-regény keretezi. Márton “hétkönyves” koncepciójából tudható, hogy megírandó könyveinek mindegyike “egy-egy ábrázolási nehézséget illusztrálna, egyszersmind küzdene le. A Rém-üldözés fő kérdése a nyelv és a poétikai hagyomány viszonylagossága. A második könyv (vagyis a Menedék és a Tudatalatti megálló) az embert mint önmaga külvilágát próbálja leírni. A harmadik könyv, az Átkelés az üvegen pedig a valóság megsokszorozódásáról szól”. Ilyen értelemben, koncepcionálisan Márton történelmi–regényes korszakának két nagyregénye, a Wunschwitz-történet és a Károlyi-regény tartozik össze és alkot egy könyvet. A két regény világlátása, történelemszemlélete, prózapoétikája és elbeszélésmódja: a történetmondás és az elbeszélés tematizálása, a hatalmi mechanizmusok szövevényét nemcsak tematizáló, hanem a szövegformálás és a történetmondás szintjén is modelláló szövege, konspirációs és relatíve plebejus szemlélete és retorikája, továbbá a testvériség-problematika kiaknázása rokonítja a Wunschwitz-regényt és a Testvériség-trilógiát, s ezért tekinthetjük e két könyvet egy (német–magyar) történelmi regénypárnak. A Wunschwitz-történet a kleisti elbeszélésmód kongeniális átültetése magyar nyelvre, de a történet echte német környezetének megtartásával; a Testvériség-trilógia viszont a nyelv(ezet) mellett magát a történetet is átülteti egy (osztrák-)magyar környezetbe. E kettős adaptáció révén Márton történelmi nagyregény-párja külön (kleisti) fejezetet alkot az új magyar próza történetében.
A Jacob Wunschwitz-történet és a Károlyi Sándor-regény “testvérisége” egyúttal mintapéldája lehet a német és a magyar irodalom szoros kapcsolatának, az új magyar irodalomban megnyilvánuló erőteljes német hatásnak, kortárs irodalmunk németes jellegének. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a magyar irodalom “kurucos” hagyományával szemben kortárs irodalmunk inkább “labancos” jelleget ölt. Az új magyar irodalom és a német nyelv, irodalom, művészet, kultúra és szellemiség szoros, sőt meghatározó kapcsolatát illetően elég csak Tandori, Nádas, Esterházy, Konrád, Kertész, Kukorelly, Krasznahorkai, Márton, Földényi, Darvasi, illetve műveik német “kötődéseire”, személyes és intertextuális német kapcsolataira utalnunk. Az új magyar irodalom “’84-es kijáratának” és a “Lászlók” nemzedékének felléptetésével kezdtem Márton munkásságának áttekintését, s most egy másik “kijáratra”, az új magyar irodalom e “német kijáratára” történő utalással szeretném zárni ezt a rövid pályaképet. Márton László pályája: Nagyratörő Átkelés e két kijárat között.


FELHASZNÁLT IRODALOM

A lovak kihaltak (Nagy Boglárka beszélgetése Márton Lászlóval). Jelenkor, 2001/12.
Balassa Péter: Belül tágasabb? (Márton László: Menedék). In: Uő.: A látvány és a szavak (Esszék, tanulmányok 1981-1986). Magvető, 1987.
Balassa Péter: A fal és az üveg (Egy 68 utáni nagyregény és egy 89 utáni útirajz; Nádas Péter: Emlékiratok könyve és Márton László: Átkelés az üvegen). In: Uő.: A bolgár kalauz (Tanulmányok, esszék). Pesti Szalon, 1996.
Korcsog Balázs: Önismeret és öntükrözés (Történeti vázlat az új magyar irodalomról). Iskolakultúra, 2003/10.
Mészáros Sándor: A vég elhalasztása (Kitérők Márton László Átkelés az üvegen című regényéről). In: Csipesszel a lángot (Tanulmányok a legújabb magyar irodalomról). Szerkesztette: Károlyi Csaba. Nappali ház, 1994.
Radnóti Sándor: A labirintus (Márton László: Nagy-budapesti Rém-üldözés); Imaginatio microcosmi (Márton László: Menedék). In: Uő.: Mi az, hogy beszélgetés? (Bírálatok). Magvető, 1988. (JAK Füzetek 36.)
Szirák Péter: Nyelv és képzelet (A Márton-olvasás). In: Uő.: Folytonosság és változás (A nyolcvanas évek magyar elbeszélő prózája). Csokonai, 1998. (Alföld Könyvek 2.)
Üvegezés (Műhelytanulmányok Márton László Átkelés az üvegen című regényéről). Szerkesztette: Balassa Péter. JAK–Pesti Szalon, 1994. (JAK Füzetek 75.) (A Márton-recepció bibliográfiájával)
“vanni vannak, csak létezni szűnnek meg” (Keresztury Tibor beszélgetése Márton Lászlóval). In: Keresztury Tibor: Félterpeszben (Arcképek az újabb magyar irodalomból). Magvető, 1991. (JAK Füzetek 54.)

Korcsog Balázs

hirdetés
A Litera kommentelési rendje 2016. szeptember 19-től megváltozik, ezentúl Facebook-oldalunkon várjuk a hozzászólásokat.